Néha hajlamosak vagyunk elfeledni, hogy hosszú évszázadok után 2013 óta nem egy, hanem két pápája van a katolikus egyháznak. Aztán jön Matteo Salvini és emlékeztet minket arra, hogy neki bizony jobban tetszik az emeritus pápa a jelenlegi Ferencnél. És ezzel a véleményével egyáltalán nincs egyedül. Elég csak belegondolnunk abba, hogy idehaza a nagy keresztény nomenklatúra is rendesen ekézi a katolikus egyházfőt mondván, hogy Ferenc a liberálisok pápája, vagy éppen ellenpápaként hivatkoznak rá.
Ebben a hangulatban merész vállalkozásnak tűnt a Netflix új filmje, A két pápa, amiben a két egyházfőn keresztül fedik fel a katolikus egyházon belüli ellentéteket. Mondjuk a dolog pikantériája, hogy épp akkor került a mozikba és a kínálatba az alkotás, amikor egy, szintén a tartalomszolgáltató által közzétett rövidfilm úgy kiverte a biztosítékot, főként Brazíliában, majd az ő petíciójuknak köszönhetően a világ katolikus közösségeiben is, hogy a kétmillió tiltakozó aláíráson felül elég sok előfizetőnek is búcsút mondhatott a szolgáltató. A botrányt a Porta Dos Fundos „Krisztus első megkísértése” címre keresztelt komédiája duzzasztotta, ami Jézust homoszexuálisként állította be.
A nagy kérdés továbbra is az, hogy meddig terjedhet a szólásszabadság. Talán senki nem felejtette el a Charlie Hebdo esetét, aminek nyolc munkatársát végezte ki egy muszlim testvérpár, miután 2015-ben Mohamed prófétát ábrázoló karikatúrát közöltek a szatirikus hetilapban. A vélemények már akkor is megoszlottak arról, hogy lehet-e bárki hitét ily módon kifigurázni. Egyesek szerint, mondjuk a korlátok nélküli bevándorlás veszélyeire elsők közt rámutató holland Szabadságpárt vezetője, Geert Wilders szerint nincs ezzel probléma, sőt a politikus tavaly Mohamed prófétát ábrázoló karikatúraversenyt is hirdetett.
A többség azonban egyetért abban, hogy minden ilyen öncélú provokáció felesleges és művészi értéke erősen megkérdőjelezhető. Az már más kérdés, hogy mennyi értelme van bojkottal reagálni emiatt egy olyan szolgáltatóra, ami ezzel egyidőben A két pápát is bemutatja. Mennyivel jobb reklámot adni egy ilyen provokációnak, ami a petíció nélkül visszhangtalanul süllyedt volna el az internet mocsarában, ahelyett, hogy A két pápával, ezzel együtt pedig az egyház valódi problémáival és belső feszültségeivel, hitvitáival és jövőjével tematizálnák a közbeszédet?
A „náci” és a „migránssimogató”
A két pápa noha megtörtént eseményekre alapoz, elég sok fikciót is tartalmaz, legalábbis nagyon nehéz annak utánajárni, hogy valóban milyen viszonyban volt vagy lehet egymással XVI. Benedek és Ferenc pápa, valamint személyes beszélgetéseik alkalmával mik hangozhattak el. A két pápa azonban alapvetően erre épít, a német Joseph Ratzinger és az argentin Jorge Bergoglio vallásról, egyházról alkotott képének összevetéséről, valamint emberi oldalukról és belső harcaikról.
A film első felében kissé túlzásba viszik Ratzinger bíboros hataloméhségét és hiú, az elesettekkel, az egyszerű emberekkel egyáltalán nem foglalkozó negatív szereplőként tüntetik fel, miközben Bergoglio a nép egyszerű lelki vezetőjeként jelenik meg. Tartottam tőle, hogy ez az egész film alatt kitart és az lesz a végkicsengés, hogy a XVI. Benedek által hirdetett konzervatívabb, a változásoknak ellentmondó álláspont felett győzedelmeskedik a szeretet nevében mindenhez alkalmazkodó nézet, de nem így lett. Valójában nem sok választ kapunk a műtől, inkább csak kérdéseket vet fel és korképet ad, valamint nagyon is helyreteszi az egyházfőket, azzal, hogy miközben bemutatja a populista és szélsőséges vélekedéseket, miszerint Benedek náci, Ferenc pedig migránssimogató, árnyalja személyiségüket életútjuk által. Hiszen ki vetheti a szemére XVI.Benedeknek az új pápával szemben azt, hogy a Náci Birodalom alatt még a világháborút megelőzően ifjúkorában kénytelen volt belépni a Hitlerjugendbe, miközben tudja, hogy Ferenc a jezsuita rend argentin tartományfőnökeként olyan döntéseket hozott a katonai diktatúra alatt, ami emberek halálához vezetett.
A filmbe ágyazott flashbackek segítenek megérteni azt is, hogy mennyire mást jelent a vallás Európában és Latin-Amerikában, mennyire más a világnézete egy jólétből érkező németnek, mint egy szegénynegyedből érkező argentinnak. Talán ezért is olyan nehéz sokaknak elfogadni ma Ferenc pápát, az első az amerikai kontinensről és a világ déli féltekéről érkező, több mint ezer év után nem európai pápaként Szent Péter trónjára ülő egyházfőt, aki mindennél hangosabban hirdeti a szegények megsegítését és a nyitott kapukat, miközben általános vélekedés, hogy mind a keresztény, mind az európai kultúra támadás alatt áll. Ha ez még nem lenne elég, akkor még ott van egy kis szimbolikának az is, hogy Joseph Ratzinger annak idején nem véletlen vette fel a XVI. Benedek nevet. Azért esett erre a névre a választása, mert Nursiai Szent Benedek rendalapító Európa védőszentje.
Koronkai Zoltán jezsuita szerzetes Ferenc pápa csíksomlyói látogatása kapcsán azonban a VálaszOnline hasábjain mutatott rá, hogy a két pápa nézetkülönbségei valójában nem is annyira radikálisak, mint ahogy az a közvélekedésben él, sőt Ferenc reformokat tekintve, vagy épp a menekültek megsegítésében és a szexuális visszaélések elleni fellépésben inkább Benedek munkájának követőjeként, mint ellentéteként értelmezhető.
Ebből a szempontól megint felmerül a kérdés, hogy a filmben bemutatott ellentétek, a hatásos „a változás: kompromisszum” kijelentés mennyire Benedek sajátja és mennyire a Ferencet ellenzők álláspontja.
Kinek jutalom?
Mindent összevetve azonban karácsonyra egy nagyon jó program a brazil Fernando Meirelles alkotása, ami sokak szerint Jonathan Pryce és Anthony Hopkins jutalomjátéka. Utóbbinak viszont lassan az elmúlt tíz évben minden filmjére ezt mondják és én egyre inkább érzem úgy, hogy minden egyes szerepe nem számára, hanem részünkre jutalom.
Az ugyanis nem kétséges, hogy mindkét karaktert remekül hozzák a színészek. A film képivilága pedig, legalábbis a jelenben játszódó részeknél csodálatos. A Vatikán, Castel Gondolfó, a Sixtus-kápolna mind lenyűgözően jelenik meg a képernyőn, a film dinamikájához pedig nagyon jól választották meg a zenei betéteket, amik mind Benedek régimódi Németországába, mind Ferenc temperamentumos Latin-Amerikájába elrepítenek minket.
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
