Vámbéry Ármin (1832-1913) a méltán világhírű magyar Ázsia-kutató, nyelvész, turkológus 1863-ban, zarándok dervisnek öltözve jutott el a Kaszpi-tenger keletei partvidékére, a történelmi Dahisztán és Hyrcania végtelen sivatagaiba és „holdbéli” tájaira. Utazásának célja kettős volt: 1./ Fel akarta tárni Timúr egykori birodalmának (s a XIX. század kánságainak, emírségeinek) múltját – illetve 2./ meg akarta ismerni a magyarság türk népekkel való kapcsolatának, rokonságának estleges tárgyi, nyelvészeti emlékeit.
Turkománoknak nevezte a „Kazár-tengeren túl talált”, akkor még nomád körülmények között, s szinte teljes függetlenségben élő törzsek népeit. Gyanakvással – vagy éppen nyílt bizalommal fogadták… de a helyiek majd mindig kivételes bepillantást engedtek mindennapi életviszonyaikba, gondolataikba, vagy gondjaikba. Lévén, Vámbéry indulása előtt 4 éven ált élt, s dolgozott Isztambulban… ott tökéletesen megtanulta az oguz (nyugati török) dialektusokat, vagyis beszélte a XIX. századi azerbajdzsáni és türkmén nyelveket is. Ezért- és így vált egy magyar kutató – a mai Türkmenisztán törzseinek legelső, és egyik legfontosabb tudományos leírójává. Képes összefoglalónk Vámbéry XIX. századi szóhasználatából merítve – s olykor soraival élve mutatja be Türkmenisztán 5 legnépesebb, államalkotó törzsét.
A “Dervisruhában Közép-Ázsián át” útvonaltérképe
Merre járt Vámbéry 1863-ban?
A magyar kutatónak már indulása előtt is hozzáférése volt Budapest és Isztambul könyv- és levéltáraihoz, majd ez visszatérte után tovább bővült a British Museum és a Royal Geographical Society (London) páratlanul gazdag térkép- és levéltári ritkaságainak használati lehetőségével. Így, habár nem volt térképész, Vámbéry igen komoly topográfiai ismeretekkel rendelkezett. „Dervisruhában Közép-Ázsián át” c. művében az alábbi, ma is pontosan beazonosítható helyszíneket nevezte meg – utazása mai türkmenisztáni szakaszán:
– A Görgen folyó torkolata, és a folyó két oldalán álló jomut tábor (jurta-város), Gömüstepe. (A folyó és a város is, a mai Irán északi területére esik)
– Az Etrek folyó. (Türkmenisztán egyik déli határfolyója. Vámbéry idején vaddisznóktól – hemzsegő mocsarakkal partjain.)
– Körentaghi-hegylánc (Vámbéry idején antik görög, vagy perzsa romokkal a hegyoldalakon)
– Kis-Balkán-hegység (A hegység környezetében lévő sós ingoványok egyikén egy éjszaka kis híján életüket vesztették.)
– Nagy-Balkán-hegység (Vámbéry leírása szerint 1863. májusában szépséges zöld vonulatként tornyosult a sivatag fölé.)
– Dönden: Az Uzboy régi türkmén neve. (Vámbéry tudta, hogy a több száz km távon át kanyargó, meredek árok az Amu-Darja néhai medre volt.)
– Garashor-árok (A magyar kutató nem a hely szépségéről, hanem az oldalán történő feljutás nehézségeiről számolt be.)
– Kaflangir-síkság vagyis a Tigrisföld (Vámbéry karavánja itt egy óriási kulán /ázsiai vadszamár/ ménessel találkozott.)
– Sargöl sóstó (Valószínűleg a mai Sarygamish köli)
– Oxus (A mai Amu-Darja folyón két alkalommal is átkelt karavánjával.)
– Üszt-Jurt oázis (A mai Usztyurt –plató. Itt Vámbéry két alkalommal is járt, a csaudor háború-, majd kungráti látogatása során.)
– Kerki határátkelője és erődje a szárik törzs földjén.
(Az itt felsorolt neveket Vámbéry eredeti írásmódja szerint adtuk meg. A ma elérhető legrészletesebb, nyomtatott Türkmenisztán /Turkmenistan/ térkép Magyarországon készült, a Gizi Map Design Publishing kiadványa. Ezen az 1 : 1 300 000 léptékű magyar térképen a névanyag írásmódja az elmúlt 20 év kiejtési, leírási formáihoz igazodott.)
Türkmén tánccsoport a Kurultaj Magyar Törzsi Gyűlésen
Vámbéry naplószerű lejegyzéséből tudható, hogy 1863. április 12-től – június 3-ig tartott első „sétája” Türkmenisztánon át. A Kaszpi-tenger partjáról a Khívai Kánságba (ma Üzbegisztán) utazott. Felfedezései végén, Perzsiába tartó visszaútján a mai Türkmenisztán DK-i vidékeit járta. A Karakum-sivatag északi harmadát szelte át, de érdekes módon, 1864-ben megjelent könyvében annak nevét egyszer sem írta le. (Talán valamiféle turkomán babonához tartotta magát?)
Személyesen is találkozott és beszélt jomut, tekke, szárik és csaudur törzs-béliekkel. Jomut ismerősei közül többeket név szerint is megemlített, sőt részletesebben is bemutatott. A négy békésebb türkmén törzs korabeli véleményei alapján is – a katonailag legerősebb tekkék-ről tartózkodással, sőt némi félelemmel írt. A rettenthetetlen tekkék minden a földjükre lépő idegentől védték függetlenségüket, amit az 1860-as évektől immár a brit-orosz „Nagy játék” (Great Game) is veszélyeztetett. Vámbéry utazása során a tekkék már szinte le sem szálltak a lóról… Csetepatékkal kezdődtek – csatákkal folytatódtak mindennapjaik.
Az Ahal Oázisról, a teke törzsről, a magyarok aranyszőrű paripájáról – a turáni-lóról, és jomutokkal – valószínűsíthető ősi magyar kapcsolatokról egy korábbi cikkünkben olvashat erre a hivatkozásra kattintva.
Vámbéry az 5 türkmén (turkomán) törzsről
„A török faj etnológiai és etnográfiai tekintetben” c. művében (közismerten csak a Török faj) Vámbéry összegezte kora szinte minden fellelhető publikációjának eredményét. Eurázsia minden türk népét „katalogizálta”, a legtávolabbi jakut törzsek „besorolásáig”. Egy egész intézmény munkáját végezte el – szinte egyedül, miközben, ahogy kortársai sokszor mondták, „a türk népek nagykövetévé” vált. A magyar mellett nagyszerűen olvasott, írt perzsául, arabul, angolul és németül is, így művei nem csak fordításban – de a „szerzőtől közvetlenül” módon is, több nyelven jelentek meg, Európa szerte.
A turkománoknak (a mai Türkmenisztán törzsei) könyvének a Közép-ázsiai törökök-et bemutató szakaszának VII. fejezetét szánta. A törzsekre vonatkozó tudnivalók bemutatása előtt- és után felvázolta a türkmének által lakott területek természeti viszonyait, környezetük fontosabb történelmi- és társadalmi folyamatait, így igazolva, akkori életmódjukat, szokásaikat. Az (egyik) első kutatóként mutatta be, hogy miért és hogyan alakultak a XIX. század derekának türkmén életviszonyai. A korabeli tudományos látásmódnak megfelelően jó néhány minősítést is használt, vagyis számos alkalommal írt a türkmének elmaradottságról, és határozottan rossz tulajdonságairól is. Ez sokaknak talán meglepő lehet. Akár meg is bélyegezhetik. (A XIX. századi tudományos munkák „mai szemüveggel” történő véleményezése azonban értelmetlen dolog. Minden kutató, aki a több mint 150 évvel ezelőtti sorokat látva PC gondolatokat fogalmazgat – tévúton jár, s nem az adott korszak tézisei után érdeklődik igazán…)
Vámbéry a következő, minden turkomán törzsre vonatkozó, összefoglaló megjegyzéseket írta le (vázlatosan)
– A nomád életmódhoz, a kirgizek (és kazakok) mellett a legtovább hű maradt népesség
– A politikai események viharai gyakrabban látogatták meg területeiket, mint a más, északabbi türk népekét
– Habár Közép-Ázsiában élnek, valójában az anatóliai oszmánok és az azerbajdzsániak rokonai
– Az Oxus (Amu – Darja folyó) bal partjára szorítva állandó küzdelemben álltak a környező, megtelepedett – perzsa, khívai, buharai, afgán és orosz életmóddal
– Napjaikat meghatározta az állandó harc a barátságtalan természeti elemekkel
– Saját hazájukban is, egymás között is – szinte állandó halálos ellenségeskedésben léteztek
– Fizikai tulajdonságaikban általában sokkal fehérebbek, mint a perzsák, húsosabbak, gömbölydedebbek – mégis mozgékonyabbak, szemeik tüzesebbek
– Az európai fogalmak szerint vett szép nők gyakran találkoznak közöttük (sokan vannak) – de itt a női szépség éppen olyan gyorsan elhervad a munka terhe alatt, mint a puszta füve a nap perzselő melegségétől
– Nagyon sokan földműveléssel is foglalkoznak, s így már nem irtóznak a csomru – vagyis letelepült osztályzástól
– A kumisz és kazi (lóhúsból készült hurka) helyett már sokszor Perzsiában készített cukros süteményeket esznek
Megérkezés a jomutokhoz
Az 5 legjelentősebb törzs
1./ Csaudur türkmének
A magyar kutató a mai Karakalpak Autonóm Köztársaság déli határán, az Amu – Darja deltavidékén találkozott velük. 1863-ban szörnyű idők jártak a csaudurokra: Háborúban álltak a Khívai Kánsággal, egy korábbi, a Kirgiz sztyeppéken (mai Kazakisztán) történt karaván konfliktus következtében. A háborúk miatt számban, tekintélyben megcsökkenve az Üszt-Jurt (Usztyurt) délnyugati peremein vándoroltak, Konja-Urgencs határáig, illetve a Kara-Bogaz – öböl partjaiig. 7 nemzetségüket, alosztályukat tartották nyilván, akik 12.000 jurtában éltek. Így, Vámbéry szerint 60.000 lehetett azok létszáma, akik továbbra is nomadizáltak. Abu al-Ghazi Bahadur (1643 – 1663) a tudós khívai kán is írt homályba vesző múltjukról. Bahadur kán szerint a csaudurok már a legendás Oghuz / Ogüz kán balszárnyának lovasságában is szolgáltak. (Oghuz kagán, minden türkök atyja – számos kutató véleménye szerint egyezhet Mao-tun ázsiai hun szanjü személyével.)
A XI. században a Mangislak-félszigettől a Szir-darja termékeny völgyéig, mindenütt jelen voltak, 1219. után a mongolok szorították őket először a terméketlenebb sivatagi területekre. Több törzsüket Khívában telepítették le, sokszor erőszakkal, hogy védjék a kánság városait, a más nomád turkománoktól. (!) Egy töredékük Charjni (a mai Türkmenabat) vidékén élt, az Amu-Darja bal partján.
Vámbéry „Dervisruhában Közép-Ázsián át” c. munkájának talán legborzalmasabb sorai a rabszolgának már el nem adható, idős csaudur hadifoglyok megvakításáról szólnak, a Khívai Öreg Palota (Kunya Ark) belső udvarában.
2./ Jomut türkmének
Vámbéry heteket töltött közöttük a Kaszpi-tenger keleti partvidékén. Sokat emlegetett védelmezője Khadzsán bej és kervánbashija (karaván vezető), Iljász is jomut származású volt. A turkománok életmódjának, néprajzi jegyeinek bemutatásakor a legtöbbször róluk írt, ami azért sem csoda, mert ők voltak az első „hús-vér türkmének”, akikkel találkozott. 1863-ban sokuk élt már letelepedett életet, valahol Perzsiában, vagy a Khívai Kánságban. A mai iráni Ashurade-e-Bozorg kikötővárosát már az orosz hadiflotta használta – Vámbéry látta, hogy az orosz térnyerés óriási változásokat hoz majd a környéken élő (s minden…) jomutok életében. Ők lakták a Görgen és Etrek folyók völgyeit, illetve Perzsia észak-nyugati határvidékét. A mai Balkán-vilájet (Balkan Welayaty türkménül) teljes területe „jomutország” volt. Vámbéry részletesen felderítette, s megörökített nemzetségi, alosztályi, vagyis belső szerveződési viszonyaikat is. Létszámukat 200.000 főre becsülte.
3./ Tekke türkmének
Vámbéry karavánja békés ujgúr (kasgári, akszui, jarkendi) hádzsikból (Mekkából hazatérő zarándok), illetve helyi (főleg) jomut kísérőkből állt. Így nem meglepő, hogy igyekeztek kerülni a már akkor is „legelsőkként”, „legerősebbként” tisztelt – de harciasságuk végett igen rosszhírű tekkékkel történő találkozást. Igazából – a magyar kutató utazása teljes türkmenisztáni szakaszán – a tekkék elől menekült…
Az 1500-as években a szalor népességből kiváló törzs a Kopet-dag-hegység északi, termékeny lejtőit, illetve a Murgáb folyó deltájának oázisvidékét (Merv oázisa) lakta. Akkor is, és most is ezek voltak Türkmenisztán legtermékenyebb vidékei, így Vámbéry jogosan írta, hogy egyszer a tekkék akár kétszer, vagy négyszer ennyien is lehetnek majd…
Ahal / Akhal és Merv / Mary ágként jelölte a két fő tömböt (ez a besorolás máig él) és a mervi tekkék létszámát már az 1860-as években is minimum 250.000 főre becsülte. Nemzetségi, alosztályi, családi viszonyaikat hallomás alapján kutatta – de így is alaposan mélyre tudott ásni a klán-viszonyokban.
Nem sok méltató szót írhatott a Khíva, illetve Buhara rabszolgapiacait kiszolgáló „beszerző portyáikról”, de megindokolta azok „törvényszerű” létezését: Egy jelentős katonai erőt képviselő lovas nomád nép, szűkös természeti erőforrásokkal – a környezetében védtelen földműves közösségekkel… Khíva és Buhara állandó keresletet jelentő, virágzó rabszolgapiacaival…
„Hitet és barátságot a pusztán találsz, de kincseket Perzsiából hozz…” idézte a rabszolga beszerzést megindokoló tekke közmondást Vámbéry.
1879-ben világossá vált, hogy a harcias törzs Oroszország katonai hatalma előtt sem fog meghajolni: az első Göktepei (Geok Tepe) ütközetben meghátrálásra kényszerítették a cári erőket. Az ütközet kimenetele, híre igen meglepte a korabeli közvéleményt, a tekke törzs neve, egyáltalán annak létezése – nyugaton is ismertté vált. Az 1881-es második Göktepei (Geok Tepe) ütközetben már nem tudták feltartóztatni az abszolút technikai- és létszámbeli túlerőt – de bátorságuk, kitartásuk beszédtémává vált Európa szerte. A tekkék, így hatalmas véráldozat árán, de tulajdonképpen kiléptek a turkológia köreinek szűk társadalmi ismertségéből – egyenesen a világ közvéleménye elé.
Napjainkban ők adják a modern Türkmenisztán lakosságának kb. 30-%-át, nagyságrendileg 1.600.000 fős lélekszámmal. A szovjet időkben betiltott üzbég és perzsa nyelvek helyett (1990-ig az orosz használata volt kötelező) a tekke vált az ország hivatalos és irodalmi nyelvévé.
4./ Szárik türkmének
Vámbéry a Perzsia, illetve a mai Tadzsikisztán és Afganisztán határain vándorló közösségként említi őket. A történelem során sohasem játszottak fontos szerepet és a más turkomán törzsekkel szemben csekély számúak voltak. A magyar kutató becslése szerint (amint írja, az is csak hallomáson alapul) 10.000 jurtában lakhattak, vagyis maximum 60.000 fő volt létszámuk. A XIX. század utolsó harmadában 5 fő ágra oszlottak.
5./ Erszári türkmének
A törzsi kötődéseiket már egyre inkább feladó, átmeneti stádiumban élő népességként jellemzi őket a magyar kutató. Nevük jelentése: er (bátor ember); szari (világos, ragyogó) a távoli időkbe nyúlik, első feljegyzett szálláshelyük az Emba folyó és a Mangislak-fennsík (a mai Kazakisztán) között lehetett. Az Arany Horda sztyeppei államának alattvalói voltak, kollektív emlékezetükben híven őrizték Dzsocsi uluszának régi dicsőségét, legendáit. Az 1600-as években költöztek ki eredeti lakhelyükről, ennek oka a kiszáradást hozó klímaváltozás, illetve a megerősödő Khívai Kánság állandó katonai nyomása lehetett. Legnagyobb csoportjukat Lebab türkmeni-ként emlegették a buharai iratok. A mai Lebab-vilájet (Lebap Welayaty türkménül), ahol a legtöbben élnek – az Amu-Darja folyó partvidéke, északon az üzbég határral. 40.000 családot (minimum 220.000 fő) említett Vámbéry, illetve kiemelte, hogy már nagyon sok, a törzsét maga mögött hagyó erszári élt a Buharai Emirátusban. Ők adták az emíri lovasság jelentős hányadát, sokan már szelíd földművelők – sőt írni tudó hivatalnokok voltak. Akadtak már szári iparosok, kereskedők is. A letelepedett földművelők már évi adót is fizettek az emírnek: 25 krajcárt – 1 tanap (7,5 hold) földterület után.
(Mára türkmenisztáni lélekszámuk meghaladja az 1.000.000 főt, de népes közösségeik élnek a modern Üzbegisztánban, Afganisztánban és Iránban is.)
A türkmén törzsek egyenkénti bemutatása után Vámbéry egy népességi statisztikát is közzé tett, a saját maga emlékei, de még inkább az Isztambultól – Londonig felkutatott szakmunkák alapján.
A turkománok össznépi lélekszámát 979.641 főre taksálta. Ma mindennapi adatnak tűnhet…
Az 1870-es években világújdonság volt. (!)
Türkmén népviselet
Vámbéry a türkmén vendégszeretetről
Habár, ahogy korábban is megjegyeztük, Vámbéry korántsem csak jókat jegyzett fel az ősi Dahisztán és Hyrcania XIX. századi nomád lakosairól… Ma úgy mondanánk „nem rózsaszínben” látta-, és láttatta a mai türkmenisztániak őseit…
Vendégszeretetüket azonban mindig különlegesnek ítélte. Budapesti, belvárosi lakásának kényelméből, Dunára néző ablakiból kinézve is ezt írta türkmén vendéglátóiról: „…a legérdekesebb látvány fejlődött itt ki, melynek valaha szemlélője voltam. A vendégek elszállásolásához akartak fogni. Egész bámulásra ragadott azon buzgó törekvés, mint iparkodott minden ember a szegény idegenek közül vagy egyet megvendégelhetni; hallottam ugyan már hírét a nomádok vendégszeretetének, hanem ily mértékben mégse tudtam volna azt soha képzelni.”
* * *
Forrás:
1./ Vámbéry Ármin: Dervisruhában Közép-Ázsián át, Gondolat Kiadó, Budapest 1966.
2./ Vámbéry Ármin: A török faj…, Lilium Aurum – Dunaszerdahely, 2006.
3./ Turkmenistan, Map for businessmen and tourists, Gizi Map, Budapest
4./ Bradley Mayhew: Central-Asia (Lonely Planet) 4th Edition, UK, London, 2007.
Szöveg: Gőgös Norbert
Forrás:kurultaj.hu
Tovább a cikkre »
