„Egymást szedtük rá azzal, hogy tudunk: Most a valónál mind elámulunk…” (Az ember tragédiája, 11. szín)
A romlottságot és világhódító háborúkat hozó felvilágosodásnak nevezett korszak óta pufogtatják, és semmitmondó közhellyé silányították, hogy „a tudás hatalom”. Ám közben a tudományos ismereteket valóban a hatalom és uralkodás, vagyis a hadi gépezet szolgálatába állították a harci szekértől az atombombáig, a távírótól a kémműholdakig.
Kémia, fizika, biológia, geológia és számítástechnika állt szolgálatba, és azt nevezik tudománynak, ami valamilyen eszközzel mérhető, érzékelhető, kimutatható. Ami ezen kívül van, ami nem az anyagi világgal függ össze, ami szakrális, ami a lét emberfölötti körébe tartozik, azt az istentagadó és materialista világszemlélet „tudománytalannak” bélyegezte. Ám éppen ez a fajta tudomány tárta fel a világ titkainak egyre végtelenebb csodáit, amelyek újabb és újabb kérdéseket vetnek fel, és a legnagyobb elmék, mint például Einstein is csak egyetlen végső okra jutott: Isten. Mert a végtelenbe pillantva rádöbbentek, hogy azon a ponton túl már nem a Semmi van, hanem az a valami, aki Valaki. Ez a létezés lényege. Erre nincs mérhető magyarázat, bár egyesek már azzal is megpróbálkoztak, hogy megmérjék a lélek súlyát, amikor a halál pillanatában eltávozik a testből, de ez legalább olyan, bár nem tökéletes hasonlat, mintha a számítógép memóriája könnyebb lenne azután, ha letöröltük a rajta lévő adatokat.
Csak úgy észleljük, mint a szelet az ablaküveg mögül, látva a meghajló fákat, a felhőket, a sodródó füstöt, mert működik. A titok olyan, mint a rózsa illata, amit talán szintetikusan elő is tudunk állítani anyagi dolgokból, ahogy a szamóca ízét a fenyődeszkából, de ez a „kémia” még nem ad magyarázatot arra, hogy ez számunkra miért jó, miért kellemes és felemelő érzés.
A racionalitással desztillált világ lehet tiszta, steril, de nem életrevaló. És itt a példázat az „élő vízről”. Amíg titkaink (sejtelmeink, rejtélyeink) vannak, addig van, addig lehet hitünk. Ahogyan le lehet írni egy vers vagy zenemű matematikai és fizikai jelenségeit, összefüggéseit, törvényszerűségeit (sorszám, taktus, metrum, szótagszám, rímképlet, dallamsor stb.), de azt nem tudjuk képletbe foglalni, hogy mi az a dolog, aminek hatására felemelő, bizsergető, simogató, szétfeszítő, felzaklató vagy megnyugtató érzés kerít hatalmába. Újabban úgy racionalizálják, hogy „működik a kémia”, hogy a dopamin, adrenalin, tesztoszteronhormon meg miegymás biokémiai anyagok jelenléte. De mitől is? Majd azt is ki fogjuk kutatni egyszer! – jön a válasz.
Én József Attila mellé állok inkább, még mielőtt a világ szellemi végínsége ránk szakadna:„Csomagodat ne bonts ki, ha végínségre jutsz…” –
… és ne keverjük össze a fogalmakat, amelyek nem fedik mindig egymást: tudomány és ismeret még nem tudás, nem bölcsesség és nem lényeglátás, de esélyt adhat a felismerésre. Ahogyan Madách már másfél évszázaddal előttünk is látta:
„Az ember ezt, ha egykor ellesi,
Vegykonyhájában szintén megteszi. –
Te nagy konyhádba helyezéd embered,
S elnézed néki, hogy kontárkodik,
Kotyvaszt, s magát Istennek képzeli.
De hogyha elfecsérli s rontja majd
A főztet, akkor gyúlsz késő haragra.
Pedig mit vársz mást egy műkedvelőtől?”(Madách, 1. szín)
„Keserves lesz még egykor e tudásod, s tudatlanságért fogsz epedni vissza.” (Madách, 3. szín)
(Mihályi Molnár László/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
