A 907-es pozsonyi csatában a bajor–frank sereg célja a magyarok kiszorítása volt
Mondhatnánk, hogy múltunk és nyelvünk arany, mert aranyból van. Elképesztően gazdag, sokágú, ősrégi, kifinomult. Szó-, tánc- és népdalkincse beláthatatlan bőségű, hogy csak egy csokrot mutassunk. Mert bizony csokor ez: a részek is, az egész is szerves egységet alkotnak. Számbavételük megkezdésekor, a népünk elnyomásának módjairól és okairól szóló kérdés föltételekor bizonyára menten számos okos-okoska tartaná fel az ujját, ha tehetné.
Legfürgébben az a nyilvánvalóság, amely semmiképpen nem jelentkezne: a kommunisták nem azért gyarmatosítottak bennünket Sztálin generalisszimusz javára 1945-ben, hogy önbecsülésre vetemedjünk! Így aztán szovjet gyarmat voltunk az Antall-kormány megalakulása után is, a megszállók kivonulásáig. Mert emlékeztünk, és a nép zöme félt: 1956-ban is volt tőlük egy távozási ígéretünk. 1956. november 4-re virradóra a magyar vezérkar erről kezdett tárgyalást a szovjet főnökséggel Tökölön, a később börtönné alakított laktanyában, ahol a vacsoravendégek rabbá lettek…
A jó Maléter Pálék nem olvasták elég alaposan az Egri csillagokat.
A pozsonyi csata (907) titkolásának okai ebbe a feledtetésgubancba kerültek 1945-ben, a szovjet szolgálatot vállaló szolgasereg kialakítása során. Az igazgatóság figyelme a régmúltra is kiterjedt. Például arra, hogy a honfoglalás eseménysora a legnagyobb ütközettel, a pozsonyi csatával tetőzött és ért véget. Tehát ezt az ütközetet kellett kiradírozni a nemzeti emlékezetből.
Az esemény jelentőségét mutatja, hogy utána 123 esztendeig a németek nem támadták meg hazánkat. Miért? Oly keményen elpáholta őket a háncsbocskoros hanti, manysi és más finnugor népek botíjja, bunkója?
De félre a tréfával, térjünk a szorosabb értelembe vett tárgyunkra!
Nyelv- és történettudományunk együttes gúzsba kötöttsége még az úgynevezett enyhüléssel sem szűnt meg. A Benda Kálmán szerkesztette Magyarország történeti kronológiájának I. kötete (Akadémiai Kiadó, Bp., 1983.) említette a kommunista rendszerben először a pozsonyi csatát. Tanulmánynak tekinthető írások csak újabb húsz év elteltével jelentek meg.
Pár éve kiderült, hogy honfoglaló őseink vonulása nemcsak keletről nyugatra, hanem északkeletről délre irányult, továbbá az eddig feltételezettnél és a tankönyvekben olvashatónál jóval rövidebb ideig tartott.
Türk Attila régész vette a fáradságot és követte Árpád népének útvonalát. Munkálkodása kiderítette, hogy a honfoglaló vonulás az eddig elképzeltnél gyorsabb volt. A feltételezett levédiai szálláshelyen ugyanis „nem találtak a magyarokéhoz hasonló leleteket a régészek. Türk Attila az eredményekből arra következtet, hogy a korábbi nézetekkel szemben sokkal rövidebb ideig vagy egyáltalán nem tartózkodtak itt elődeink. Összességében is elmondható, hogy a magyarok vándorlása a Volga és a Kárpátok között sokkal gyorsabban – mindössze néhány évtized alatt – ment végbe, mint azt eddigi ismereteink alapján hittük.” (A Zalamédia tudósítása, 2018. július 11.)
Tehát jócskán akadhattak a vonulók, sőt az ide érkezők közt olyanok, akik még Szabáriában születtek. Innen a negyvennél több Szabar, Zobor, Zombor stb. helyünk Kárpát-medence-szerte. Innen van legrégebbi írott nyelvemlékünk, a Kr. u. 43-ban városi rangra emelt S(z)abaria neve.
Azt is tudjuk, hogy népi rokonság nincs a magyarok és a finnugor népek között. Az önmagát – a Bach-korszak óta – egyedül tudományosnak és hitelesnek minősítő tudóscsoport a genetika, a zenekutatás, a régészet stb. részéről ért kemény csapások sorozata után természetesen nem húzódott vissza a magánéletbe. A néprokonság ügyét lazán a kukába pottyantotta, és úgy tesz, mintha sosem vallotta volna. Nem visszavonult, hanem visszasettenkedett a nyelvi rokonság sánca mögé, és úgy tesz, mintha százötven éve is ugyanezt vallotta és erőltette volna. Mégsem siklott ki kényes helyzetéből.
Mert ha netalán így volt, vagy akárhogy, akkor miként lehettünk volna hantik, manysik és más Urál-vidéki finnugorok atyafijai, akik ebben az időben, meg még utána is a kőkorban éltek?
Mi pedig – mármint őseink – az Urál-térségbe érkezésünk idején, Kr. e. 2000 tájékán bronzművességet és fejlett építőtudást hoztunk magunkkal. Erre fény derült a Szovjetunió összeomlása után, amikor az említett vidéken körülbelül 22 erődváros és számos falu maradványai kerültek elő a hadicélból korábban szigorúan elzárt területen. A feltárás máig nem ért véget. A világháló a Szintasta, Arkaim stb. hívószavakra sok leírást és felvételt ad.
Türk Attila és csoportja az uráli átjáró magasságában, az Uelgi-tó déli partvidékén végzett ásatás során számos, a későbbi honfoglalókra jellemző leletet tárt fel: fegyverek, ékszerek, tarsolylemezek, lószerszámok és hasonlók maradványait.
Ezek elárulták a hozzáértőknek, hogy a magyarság indulás előtti tárgyi kultúrája megegyezik a Kárpát-medencébe való bevonulás utáni időszakból előkerült leletekkel. Vagyis nem voltunk finnugorok se genetikailag, se kulturálisan, se sehogy. Mindenkor a saját műveltségünk szerint éltünk. Ezeknek, vagyis a tényeknek a nyomozása kimaradt a hivatalos akadémiai célok közül.
Vagy miért beszéltük volna a környékünkön vadászgatók, gyűjtögetők nyelvét, amelynek nem is lehettek szavai a mi hitvilágunkra, városainkra, felszereléseinkre, közlekedésünkre, munkánkra, hiszen ilyesmikkel nem rendelkeztek? Nem ezerszer valószínűbb-e, hogy ők vettek át tőlünk szavakat és más nyelvi elemeket?
Van példa a világtörténelemben arra, hogy egy kis létszámú, szétszórtan és beszédében széttagoltan élő, kezdetleges anyagi és társadalomszervezési fokon élő nép egy nálánál minden tekintetben igényesebb, haladóbb, iparűző-kereskedő, városlakó nemzet nyelvadója legyen?
Akit a kérdés komolyan érdekel, nézze meg az Urál menti, úgynevezett Szintasta-kultúra városait, kapcsolt részeit és egyéb leleteit. Földvárai éppen olyan eljárással – gerendaváz, döngölt földtöltés, gyeptéglaburkolat – készültek, mint a Tiszaalpár és Szabolcs község melletti földvárak.
Hogy az ugor–magyar kultúraátadási irány híresztelése hazug, annak további bizonyítékai a honfoglalás kori és az azt megelőző időből származó rótt nyelvemlékeink. Nem csoda, hogy ezekre tücsköt-bogarat kiabáltak, és ma is rágalmazzák őket népünk ellenségei. Ezek az írások kellő előtanulmányok után – mert a latin ábécé elsajátítása sem a korszerű gyermektápszerek fogyasztásával történik – különösebb megerőltetés nélkül kiválóan érthetők, tehát már az Urál-vidéki őshazában nagyjából a mai nyelvünket beszéltük. Ugyanis a nyelvünk – a gyöknyelvek természete szerint – nem változott oly gyorsan, mint más nyelvcsaládok tagjai, például a finnugorok beszéde. Sok-sok szót, fogalmat, népdalt, mesét hagytunk rájuk, amelyek töredékeit, válogatott elemeit be is építették a kultúrájukba, már amelyik – kellő átalakítás után – beilleszthető lett.
Maradjunk ennyiben.
Gondolkodjunk ötletelés helyett!
A 907-es pozsonyi csatában harcolt bajor–frank sereg tisztikarának veszteséglistája – a királyt leszámítva – alig csekélyebb, mint a miénk volt Mohácsnál. Ebből következtethetünk az eredeti létszámra is, az közel lehetett a miénkhez, tehát nagyjából 25-30 ezer fő közötti. Ennél nyilván nem kevesebb, hiszen a feladat mérete és célja nem volt más, mint a magyarok eliminálása, felszámolása, kiszorítása a Kárpát-medencéből. A kitűzött cél vajon elérhető lett volna kisebb haddal? Aligha. Elérhető lett volna a zalai mocsarakban, miként némely bajkeverők javasolják? Talán ha Pribina morva származású gróf, nyitrai fejedelem szláv maradékait akarták volna elkergetni.
A német sereg nyilván keletre tartott, ahol kémeik szerint esetleg elérhették a magyar központokat. Korábban Nagy Károly és utódai meg is találták a főbb avar helyeket, és ki is rabolták őket.
Maradjunk annyiban, hogy nyelvrokonság- és történelembütykölőink újabb megrendítő csapásokat szenvedtek el az igazságtól. Ez persze most sem indítja majd őket arra, hogy kiírják lakásuk ajtajára: bocs, hazám!
Czakó Gábor
A szerző író
Köszönettel és barátsággal!
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
