A különféle adók az emberiség történelmének hajnala óta jelen vannak az életünkben. Ahogy Benjamin Franklin fogalmazott: „Semmi sem biztos ezen a világon, csak a halál és az adók.” Már az ókori Egyiptomból, i. e. 3000 környékéről vannak feljegyzések egy „aratási adóról”, illetve gyakorlatilag adóként a főhatalom számára végzendő munkáról. Bár a központi vagy helyi hatalom ökölszabályként mindig az adóra kötelezettek tevékenységeinek eredményéből követelt részt, de időről időre megjelentek más, szokatlan alapon kivetett adók is. Az alábbiakban a történelem során bevezetett meghökkentő adóformák néhány képviselőjét tekintjük át.
Kr. u. 70 körül Vespasianus római császár ismét életbe léptette a Nero által korábban bevezetett vectigal urinaet, vagyis a vizeletadót. A Róma nyilvános illemhelyeiben összegyűjtött vizeletet számos célra használták: bőrök cserzésére, gyapjú előállítására, illetve ammóniaforrásként a tógák tisztítására, fehérítésére. A vectigal urinae a vizelet megvásárlóját, hasznosítóját terhelte. Suetonius leírja, hogy Titus, Vespasianus fia gusztustalannak tartotta és helytelenítette az adót, mire apja felmutatott egy aranypénzt, és megkérdezte, zavarja-e a szaga („sciscitans num odore offenderetur”). Titus nemmel felelt, mire Vespasianus rávágta: „atqui ex lotio est” (pedig vizeletből jön). Ebből az esetből származik a pecunia non olet (a pénznek nincs szaga) mondás is, amely világszerte a pénz eredetének elhanyagolhatóságát fejezi ki. Vespasianus nevét ma a nyilvános illemhelyek olasz, illetve francia neve is őrzi (vespasiano/vespasienne).
Vespasianus aranypénze – ismeretlen forrásból (Wikipedia/Steerpike)
Az Angol Királyság területén 1696-ban vezették be az ablakadót, amely két részből állt: egy minden épületre vonatkozó két shillinges egykulcsos adóból, és egy ezt kiegészítő, az ablakok száma után fizetendő progresszív adóból. Ez utóbbi az első tíz ablak fölött lépett életbe: tíz és húsz ablak között további négy, húsz ablak fölött pedig nyolc shillinget kellett fizetni. (Egy akkori shilling mai értéken mintegy 7 angol fontnak, kb. 3000 forintnak felel meg.) Az ablakadót futólag Adam Smith is megemlíti fő művében, A nemzetek gazdagságában; bár Smith kevéssé tartja bántónak, mivel kivetéséhez az adófelügyelőknek nem kell belépniük a lakhelyre, a népesség nagy része mégis komoly ellenérzéseket táplált az ablakadó iránt, mert úgy érezték, a kormány a fényt és a levegőt sarcolja meg. A leleményes angolok, akiknek éppen kerek tízes fölötti számú ablaka volt, befalaztak azok közül néhányat, hogy már az alacsonyabb adósávba essenek.
Az ablakadó egy aránylag szokványos példája volt az Angol Királyság (és utódja, az Egyesült Királyság) adórendszerének, ahol a történelem során nagyjából minden szóba jöhető dolgot megadóztattak valamilyen formában. Extrémebb esetnek számított a hajporadó, amit őfelsége kormánya 1795-ben vetett ki mindazokra, akik hajukat vagy parókájukat poroztatni szerették volna. A hajpor divatja a 17. században, II. Károly uralkodása idején terjedt el a szigetországban, és részben az ősz hajszálak elfedését és a haj színének kiemelését, részben a legritkább és legdrágább fehér parókák imitálását szolgálta. Akik élni kívántak eme divatkellékkel, a megfelelő hivatalban egy guinea-t (mai értéken kb. 100 fontot) befizetve egy évre jogosulttá váltak erre. Az adó 1869-es eltörléséig sosem hozott nagy bevételt, ugyanis számos alapon mentesülni lehetett alóla (pl. a királyi család és szolgái, a különféle fegyveres testületek tagjai, a szerényebb jövedelmű egyházi személyek mind mentesek voltak), illetve bevezetésekor a haj porozásának szokása már eleve lecsengőben volt. 1812-ben 46684 ember fizette be a hajporadót, 1855-ben viszont már csak 997.
„Elhagyni a hajport – Egy takarékos család megspórol egy guinea-t” 18. századi angol karikatúra a hajporadóról (Wikipedia)
Tudtad, hogy a bankok már a civilizáció hajnalán kinyitottak? Vajon hogyan működött az ókorban a hitelezés? Miként dőzsölt a századfordulón egy magyar bankár? Hogyan zajlott a kölcsönfelvétel évszázadokkal ezelőtt? Az OTPédia oldala könnyed stílusban, szórakoztató módon mutatja be modern életünk egyik legfontosabb szegmensét, a bankjegyek és a pénzintézetek világát. A-tól Pénzig.
A szőrzetre kivetett adó egy másik híres példája Oroszországból származik, ahol I. (Nagy) Péter cár hatalomra kerülése után széles körű reformokat vezetett be országa modernizálása és Európához közelítése jegyében. Ennek részeként, hogy a bojárok hatalmát reprezentatívan is letörje, 1698-ban minden alattvalóját kötelezte a borotválkozásra, vagy ennek hiányában a rendszeres szakálladó megfizetésére. Bár az államszervezet alacsony hatékonysága miatt jelentős pénzösszeg soha nem folyt be az új adóból, és 1772-ben Nagy Katalin cárnő végül el is törölte azt, jelképes szerepe annál fontosabb volt: a központi, uralkodói hatalom megerősödését jelezte a nemesi erőfeszítésekkel szemben. Az adót befizetők egy teljesítést tanúsító érmét kaptak, amelynek egyik oldalán az orosz sas, a másikon egy bajusz és egy szakáll rajza volt látható. Később különféle feliratok is megjelentek rajta, mint például „szakálladó befizetve”, illetve „a szakáll felesleges teher”.
„Pénz beszedve” – orosz szakálladóérme (Wikipedia)
A modern korban is előfordult, hogy az emberi test valamely nemkívánatos állapotát adókkal igyekeztek megszüntetni. 2008 januárjában a japán kormány bevezette a „metabo” néven közismert törvényt (a metabolikus szindrómából rövidítve). Ebben előírták, hogy a 45 és 74 év közötti állampolgárok éves orvosi felmérésének részeként a derékbőséget is meg kell mérni. Férfiaknál 33,5 hüvelyk, nőknél 35,4 hüvelyk fölött (85,1 és 89,9 cm) az érintetteknek munkaadójuk vagy a helyi kormányzat táplálkozási tanácsadást nyújt. Azok a munkáltatók vagy kormányzati szervek, amelyek nem érnek el bizonyos kijelölt célszámokat a hozzájuk tartozó polgárok derékbőségének csökkentésében, pénzbírságot fizetnek. Az NEC informatikai cég 2008-as pesszimista becslése szerint ez esetükben akár 19 millió dollárra, 5,9 milliárd forintnak megfelelő összegre is rúghatott volna. (Arról nincs adat, hogy végül ténylegesen fizettek-e büntetést.) A törvény megosztónak bizonyult otthon és külföldön is: sok japán durva állami beavatkozásként élte meg, mások viszont örömmel csatlakoztak a hamarosan felbukkanó „metabo”-zenékre tartott edzésekhez. Külföldi híroldalon ugyanekkor tévesen elterjedt, hogy mostantól „illegális” túlsúlyosnak lenni a szigetországban.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
