Szívet tépő robbanás hallatszott a gimnázium udvaráról, rögtön azután, hogy fölért a hatéves bátyám az első emeleten lévő konyhánkba. Édesanyám pár perccel korábban leszólt neki az ablakból, hogy jöjjön föl uzsonnázni, eleget játszott már a fiúkkal odalent.
Nála néhány évvel idősebb srácok voltak a többiek, Péter bátyám volt a legkisebb közöttük. Egy kézigránát robbant föl. Amikor a fiúk megpiszkálták, érezhették, hogy valami nem stimmel, mert a robbanás előtti pillanatban hátraugrottak, így szerencsére senki nem sérült meg halálosan. Péter, a legkisebb azonban bizonyosan későn észlelte volna a veszélyt, vagy egyáltalán nem, és aligha élte volna túl a robbanást, ha nem jön fel uzsonnázni. Én egyéves voltam, és jóanyám ölében eszegettem éppen. 1956-ot írtunk akkor, a bátyám elmondása szerint október 25-e körül volt.
A mamám többször is elmesélte nekem ezt az esetet. Mindig azt mondta: „Pétert a Szűzanya a kötényében hordta, másodszor született akkor.” Csak így úszhatta meg élve ezt a veszélyes helyzetet. Mindez a budafoki Budai Nagy Antal Gimnázium udvarán történt, ahová később, amikor kicsit nagyobb lettem, én is lejártam játszani, egészen 1960. december 27-ig, amikor elköltöztünk a Lágymányosi lakótelepre. Nekem akkor négy-öt évesen nem nagyon voltak játszótársaim. Többnyire egyedül töltöttem az időt a kerítéssel körülvett udvaron. Unalmamban én is a földön keresgéltem és találtam is mindenféle tárgyakat: töltényhüvelyeket, lövedékekből származó ilyen-olyan vasdarabokat. Talán akkor is csak a szerencsén múlott, hogy nem akadtam rá valami föl nem robbant gránátra.
A forradalom Budafokot sem kerülte el. Azokban a hetekben, 1956 őszén a Pentz Károly utcában (ma Anna utca) szovjet tankok lobbantak lángra a harcok hevében a rájuk dobott benzines palackoktól. A gránátok és maradványaik azért hevertek még sokáig szerteszéjjel a környéken, mert a Duna túloldalán a „Vörös Csepel” még jóval november 4-e után is kitartott, az oroszok nem tudták egykönnyen legyűrni a forradalmárokat, gyakran átlőttek a Duna fölött, és az eltévedt lövedékek néha Budafokon csapódtak be. Ezért mi és a környéken lakó néhány család Hetényiék szép, stílusos villájának boltozatos pincéjébe húzódtunk, itt találtunk menedéket még november 4-e után is. Együtt voltunk Vén Emilékkel, akiknek két fiuk és egy lányuk volt, és Vilt Tiborékkal, akik egy fiúgyermekükkel tartózkodtak itt, a későbbi dokumentumfilmessel: Vilt Pállal. Emilió – Budafokon sokan így nevezték Vén Emil festőművészt – reménykedett, hogy segítséget nyújt a világ a magyar forradalomnak. Többször mondogatta a pincében: „az ENSZ segít” – de mint tudjuk, nem segített.
Hogyan lehet lakni egy gimnáziumban? A válasz, finoman szólva is: kényelmetlenül. Ma már ez elképzelhetetlen lenne. Akkoriban azonban, a háború utáni években nemcsak állást nem lehetett kapni, hanem lakáshoz jutni sem volt könnyű. Az idősebbek még emlékezhetnek a kibombázottakra, akiket társbérletekbe kényszerített a lakáshiány. Édesapám 1945-ben végzett a Magyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetemen. Doktori disszertációját Budapest ostroma idején írta a Tűzoltó utcai házuk földszinti helyiségében – a háznak pincéje nem volt –, egy gyertya fénye mellett. Majd egy évig taníthatott a Trefort utcai gyakorló gimnáziumban, meg valamennyi ideig Szentendrén. Végül Zimándi Pius István irodalomtörténész, szerzetes tanár 1947-ben meghívta őt a budafoki Premontrei Szent István Gimnáziumba magyar–német szakos tanárnak. Szép reményekkel indult minden, édesanyámnak is jutott tanítónői állás a Baross Gábor-telepen, az általános iskolában. Kijelöltek számukra egy lakást is nem messze a gimnáziumtól, a Kossuth Lajos utca környékén. Apámnak nem voltak nagyratörő ambíciói, elsősorban tanítani akart. Már egyetemista éveiben is úgy gondolta, hogy munka után, a fennmaradó idejében cikkeket ír majd irodalmi folyóiratokba, és mellette zongorázik kicsit, hiszen mindig is muzikális volt. Fiatalkorában eredetileg zongoraművésznek készült, Hubay Jenőné, a híres hegedűművész felesége még a 30-as években egy alkalommal meghallgatta a játékát, és nagyon biztatta. Később azonban kiderült, hogy nem való neki a pódium, ahhoz erősebb idegrendszer kell. Akkor döntött úgy, hogy miután humán érdeklődésű volt, beiratkozik a bölcsészkarra a Mávag-ban töltött kétévi hivatalnokoskodás után. Így is történt. A pusztító világháború után a fiatal házasok, apám és anyám szép reményekkel kezdték az életet Budafokon.
A történelem azonban közbeszólt. Jött 1948, a fordulat éve, megalakult a Magyar Dolgozók Pártja, és megkezdődött az államosítás. Ahogyan apám mesélte: „Kútba esett minden.” Zimándi Pius azt mondta: „Nincs mit tenni, elhagyjuk a gimnáziumot.” Mint tudjuk, az egyházi iskolákat állami irányítás alá helyezték, a szerzetes tanárokat elzavarták, ez volt a szétszóratás ideje. A régi igazgató, Kolumbán Virgil helyett kinevezték az újat Bukta József személyében, aki pártonkívüliként később sokat tett az iskoláért. Rendkívül hosszú ideig, 1948-tól 1977-ig volt az intézmény igazgatója. A 48-as államosítás után az iskola a premontrei rend jogutódjaként működött tovább Állami Szent István Gimnázium, Budafok elnevezéssel. 1950-ben Budafokot Budapesthez csatolták, megalakult a kerületi tanács, ahol Bukta József is tanácstag lett, ezáltal jobb lehetőségekhez juttatta az iskolát. 1949-1950-ben miniszteri rendeletre megváltozott az iskola neve Budai Nagy Antal Gimnáziumra.
Az épület rendház is volt, az itt tanító szerzetes tanárok klauzúrája, így aztán jutott hely az újjáalakult gimnáziumban a hontalan családos tanároknak is. – Gyertek! – mondta az új igazgató, aki egyébként korábban maga is itt tanított. Abban az évben négy család maradt a megígért otthon nélkül. Az épületben a gondnokin kívül csak egyetlen önálló lakás volt, a földszinten. Oda költözhettek Harsányiék a három lányukkal. Fölöttük, az első emeleten, a folyosóról nyíló két kisebb termet kapták meg a szüleim, ezeket szobának használhatták. A konyha, a wc és a fürdőszoba szintén a folyosóról nyílt. El lehet képzelni, milyen, amikor valaki a munkahelyén lakik, és legföljebb harminc méter választja el a tantermektől. A fölöttünk lévő emeleten egyetlen tanteremben kaptak helyet Ackermann Jánosék, akiknek négy gyermekük volt. A teremben padok voltak fölhalmozva, amelyek már nem fértek el a folyosón. János a történelem és a latin nyelv tanára volt, Komáromból származott, Jókai városából, az apja kötélverő volt. – A nagyapám még vizahalászatot is látott – mesélte a kollégáinak a nagyapa történeteit az óriási halak csapdába eséséről, amelyek évszázadok óta konok következetességgel járnak vissza a Komáromnál kiszélesedő és elsekélyesedő dunai vizekre. Negyedikként a Nádaskay család költözött be. József, a papa, a gimnázium rajztanára volt. Még én is emlékszem az 50-es 60-as évekből arra a Budai Nagy Antalt ábrázoló festményére, ami valahol a földszinten volt felakasztva akkoriban.
Télen, reggelenként a két szobánkban apám kihamuzta a kihűlt cserépkályhákat. Engem, aki négy-öt éves voltam akkor, átvitt a konyhába, ahol begyújtotta a vaskályhát, és a ropogó tűz mellett pokrócba csavarva melegedhettem. Majd reggelizett valamit, felvette a kékesszürke köpenyét, hóna alá vette a naplót, és elindult a hosszú folyosón a tanterem felé, ahol már várták a diákok. Így ment ez hosszú időn át, tizenhárom évig.
Az egyik szobánkban állt a zongoránk, nem pianínó, hanem valódi nagy zongora, amit jó apám gyakran megszólaltatott. (A zongoraszéket nagyon szerettük a bátyámmal, mert szélsebesen lehetett forogni rajta.) Minket is meg akart tanítani játszani, a bátyámat be is íratták egy zongoratanárnőhöz, de hamar kiderült, hogy nem jár az órákra, így aztán vége is lett a tanulásnak. (Péter egyszerűen csak Mici kecskének nevezte szegény tanárnőt). Velem már meg sem próbálkoztak a szüleim, hozzáteszem: sajnos – én örülnék, ha tudnék zongorázni.
Az 50-es években vasárnaponként a budafoki plébániatemplomba jártunk misére, ahol akkoriban Keszthelyi Ferenc, a későbbi váci püspök volt a káplán és a hitoktató. Nagyon népszerű fiatalember volt, szerették a hívek, a miséken a körülmények ellenére mindig sokan voltak – ne felejtsük el, az 50-es években vagyunk. A pedagógusokat különösen megfigyelték abban az időben, a gimnázium igazgatója többször is szólt apámnak: „Laci, már megint láttak vasárnap a templomban.” Így ment ez egy darabig, amíg el nem unta. Aztán felült a HÉV-re, akkor még az járt Nagytéténytől a Móricz Zsigmond körtérig, és beutazott a Bartók Béla úti Szent Imre-kápolnába, misére. Így is maradt ez egészen a 80-as évek végéig. Ide már nem követte senki. Ebből is látszik, hogy milyen slampos néha a diktatúra, szerencsére.
„M. L. tanár úrék az első emeleten laktak, éppen felettük, két kis szobában, és zongorájuk is volt. Laci ugyan nem volt zongoraművész, de néhány klasszikus és romantikus darabot a szokásos gondosságával, szépen, elmélyülten játszott, finoman és jó érzékkel. A legváratlanabb időpontokban csendült fel a felettük lévő szobában ez a zongoraszó. Hányszor és hányszor kapták fel a fejüket a feleségével: – A g-moll ballada… Ez a gyönyörű Chopin-zongoradarab volt M. L. művészetének a csúcsa és a sztárja. Hányszor és hányszor hallhatták ezt! Mindig egy kevés előjátékkal kezdte. Pacsirtadalt utánzó előfutamokat szólaltatott meg az apai örökséget is jelképező öreg zongorán, aztán felhangzott a ballada, ez a csodálatosan színes remekmű. (…) Laci tanár úr bizonyára elbúsulta magát ilyenkor egy keveset, de ha megpróbált effelől érdeklődni, kellő tapintattal persze, szerény mosoly volt a válasz, hogy játéka egyszerű ujjgyakorlat, nem akar teljesen kijönni a gyakorlatból. – Olyan, mint az élet – szokta mondani a feleségének. Olyan, mint a fiatalság álmai és az álmok fiatalsága. Furcsa. Hogyha a tizenhat esztendőre gondol, amit ott töltöttek az iskolában, mindig ennek a Chopin-balladának a csodálatos dallamai kezdenek zsongani benne, ahogy M. Laci barátja és kartársa játszotta időnként felettük az emeleten, és ők odalent mindig gyönyörűséggel hallgatták. Ez hozza vissza a Duna, a Promontor, a hegygerinc, a város, az utca, egész akkori életük képeit, az iskolát, a sok kedvességet és barátságot, amelyben része volt, az érzéseket, bánatokat, örömöket, vágyakat és küzdelmeket…” – írta Harsányi Zoltán gimnáziumi tanár, irodalomtörténész g-moll ballada című cikkében, amelyben visszaemlékezik a Budafokon, a gimnáziumban eltöltött hosszú időre.
Aztán teltek az évek, és 1960-ban elköltöztünk végre, lakást kaptunk a Fehérvári úton, a lakótelepen. Fergeteges öröm volt. A Budafokon eltöltött évek fakulni kezdtek, az én igazi gyerekkorom már a Lágymányoshoz kötődött. Ámbár általános iskolába továbbra is Budafokra jártam, a szüleim is ott tanítottak a nyugdíjazásukig. A másik három pedagóguscsalád röviddel utánunk szintén elköltözött a Budaiból, a gimnázium épülete is megváltozott. 1972-re a hozzáépítéssel sokkal nagyobb lett és korszerűbb is, mint a 60-as években volt. Mostanában, ha arra visz az utam, és a 47-es villamoson utazva ránézek a Budai Nagy Antal Gimnázium homlokzatára, a két szobánk ablakai most is ott vannak a régi helyükön, kívülről nézve semmit sem változtak. Az Anna utca kopott kis építményei viszont már rég eltűntek, helyükön hatalmas tízemeletes házak emelkednek. A régi generációk helyébe újak léptek, az iskolákban már mások tanítanak. Reményik Sándor szavaival élve: „Mi mindíg búcsuzunk.”
Szöveg és fotó: Mészáros Ákos
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. május 16-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
