1995 tavaszán láttam meg a gyakorlatban is, milyen a tökéletes átverés.
Ez Szerbiában zajlott az egykori Dimitrovgrad-Niš országút mentén. Ez az útvonal valójában egy ókori út fontos része, ősi nevén Via Diagonalis. A római korban a Balkánt átszelő fő útvonal természetesen Konstantinápolyból (mai Isztanbul) indult, a fő állomások a mai törökországi Edirne (akkori neve: Hadrianapolis), aztán Bulgáriában Plovdiv és Szófia (akkori nevükön Philippopolis és Serdica), majd a végpont a mai Niš (akkor Naissus). Innen volt a két fő elágazás: egyrészt délnyugatra a mai albán tengerpartig, másrészt egyenesen északra, a mai Vajdaságig, magyar határig. Naissus volt tulajdonképpen a Balkán központja (ezt az is emelte, hogy Nagy Konsztantinosz császár itt született), mert a másik fő balkáni út, az észak-déli irányú is itt ment el, mely Naissustól egyenesen délre ment Thessalonicáig, az Égei-tenger partján.
A modern időkben se lett más a helyzet. Ma az EU-s útrendszerben az E-75 a Balti-tengertől az Égei-tengerig tartó út (a magyar M5 is ennek része), ennek része az előbb említett észak-déli balkáni szakasz is, míg az E-80 nevű európai útnak pedig az említett Isztanbul-Niš vonal a része, ez ma egyébként egészen Dubrovnikig tart.
Tulajdonképpen ez a Dimitrovgrad-Niš út mindig fontos volt, évszázadokon keresztül, kivéve a hidegháború pár évtizedét. Miután Bulgária és Jugoszlávia a vasfüggöny két oldalára kerültek, az utazások mennyisége hirtelen és drasztikusan lecsökkent. A Jugoszlávián keresztül Görög- vagy Törökországba igyekvő nyugati turisták se erre mentek már, hanem Nišnél közvetlen délre fordultak, azaz kihagyva Bulgáriát. Tulajdonképpen csak a kamionforgalom maradt meg itt, mert egyszerűen ez az útvonal valamivel rövidebb.
A jugoszláv vezetés számára se volt fontos ez az útvonal tehát. A kommunista Jugoszlávia számára a fő prioritás Belgrád és Zágráb összekötése volt, ez volt a „Barátság és Egység Autópálya”), s ennek az útnak a kiterjesztése Ljubljanáig és Szkopjéig, ezzel kifejezve a 4 fő „jugoszláv nép” egységét (Montenegró kívül esett távolsága miatt, a bosnyákokat pedig a kezdetben nem tekintették valóságos nemzetiségnek). Gazdaságilag is ez volt a legfontosabb, északnyugaton a Barátság és Egység Autópálya az osztrák határig ment, délkeleten pedig a görög határig.
S bár az útnak csak egy része lett igazi autópálya, a többi csak – magyar szóval – autóút, ez az útvonal hatalmas jelentőségű volt a 60-80-as években.
Ma már a volt Barátság és Egység Autópálya teljes egészében autópálya, persze a név más ma már, hiszen nincs se egység, se barátság.
Szerbiában A3 autópálya a neve Belgrádig, onnantól az A1 része. Horvátországban az egész szakasz neve A3. Szlovéniában a neve A2, az osztrák határnál ez beletorkollik az osztrák A11 autópályába. Észak-Macedóniában pedig M1 a neve, ez aztán beletorkollik a görög A1 autóútba (ami határtól kb. 50 km-en keresztül autóút, aztán autópálya).
A lényeg azonban, hogy az ősi Via Diagonalis elvesztette a jelentőségét kb. 50 évre, nagyjából a Sztálin-Tito szakítástól a Szerbia elleni NATO-agresszióig. A háborús vesztes Szerbia ekkor kezdett, a 2000-es évek elején megpróbálni mindenfelé kiutat keresni az elszigeteltségből, s ennek része lett a Dimitrovgrad-Niš út autópályává fejlesztése is, ami végül 2018-ra lett teljesen meg. Ma már Ništől a bolgár határig a teljes szakasz autópálya, ez a szerb A4 autópálya. S mivel az A4 rácsatlakozik az A1-re, így a bolgár határtól Budapestig minden autópálya: az utolsó hiányzó szakasz – a Belgrádot nyugatról kerülő autópálya – tavaly júniusban lett átadva (korábban át kellett menni Belgrádon egy kb. 15 km-es szakaszon).
Amig nem létezett az A4 szerb aupálya, az ősi római úton kellett haladni Dimitrovgrad és Niš között, sok települést érintve, egyébként rendkívül szép vidéken, nagyrészt a Nisava folyó mentén. (A Nisava a Morava mellékfolyója, a Morava meg a Duna egyik jobboldali mellékfolyója.)
Itt az egyik megállóhelyen – mert busszal utaztam éppen -, 1995-ben volt lehetőségem meglátni a tökéletes átverést. Először 1995 tavaszán, majd ősszel, s még egyszer 1996 elején.
Megértettem ekkor: a tökéletes átverés lényege, hogy az átvert azt higgye, ő veri át az átverőt! Mindenképpen ugyanis az átvert-jelölt gyanút fog, előbb-utóbb rájön mi zajlik, ha viszont azt hiszi, ő az átverő, akkor képes bármeddig elmenni.
Ez a Niš környéki átverés abszolút profi volt, mindenre gondoltak kitalálói és szervezői.
Az alap egyszerű „itt a piros – hol a piros” játék. Aki nem ismerné: ez 3 nem-átlátszó pohár és egy golyó, a játékmester a golyót mozgatja és elhelyezi az egyik pohár alá, ami után tétet kell tenni valamelyik pohárra: ha a megtett pohár alatt a golyó, a játékos visszakapja a tétjét és plusz a dupláját nyereményként, ha pedig rosszul tippelt, elveszti a tétjét. Végülis elvileg egy rendes szerencsejáték.
Csak persze itt nem volt semmi se véletlenre bízva.
Az egész aprólékosan ki volt dolgozva.
Az első lépés: kétség keltése. Látszólag kontraproduktív, pedig nem az sehogy se. Csak ismerni kell az emberi gondolkodást.
Megjelenik tehát három ürge, akik hangosan játszani kezdenek. Nyilvánvaló mindenki számára, hogy ez egy csoport és az egész egy kamu, beetetés. Persze senki se játszik velük.
De jön a második lépés: a kétség eltüntetése.
Megjelenik hirtelen valahonnan egy „véletlenül” arra járó ember, persze a banda tagja, de mindenben különbözik tőlük, szóval direkt egy nagyon más kinézetű és magatartású ember. Ez az ember elkezd játszani, de itt jön az első csavar: veszít a játékos! Azaz nem lehet a banda tagja, hiszen ő nyerne, hogy másokat is berántson a játékba! – mindenki ezt gondolja.
A nézelődök számára a vesztes játékos immár hiteles. Már el van könyvelve mint valódi játékos.
A játszó ember ekkor ismét játszani kezd, s immár nyer, jellemzően 100 márkát tesz fel, majd távozik 300-zal, azaz megint óvatos a banda: egy extrém nagy összeg gyanút keltene. Majd el is megy a „nyertes”, örülve a nyereményének.
Már mindenki elfelejtette mi is volt, így a nézelődök igazinak hiszik a játékot. S igazi is, semmi csalás nem történt. A nyerési esély 1:3, szóval ha nincs csalás, tényleg lehetséges, hogy igaz ami történt.
S jön a harmadik lépés: a valódi csalás.
A csalás-jelöltek még vacillálnak: hiszen a vesztés esélye 2:3, mármint ha a játék tisztességes.
De jön megint egy bámészkodónak álcázott bandatag és játszani akar.
S ekkor jött az igazi trükk: a játékvezető megindítja a játékot, pörgeti nagy sebességgel a golyót és mozgatja a poharakat, majd a golyót elhelyezi az egyik pohár alá, azonban mesterien megjátszott kisebb ügyetlenséggel, úgy, hogy az élesebb látású bámészkodók meglássák hol van a golyó!
A bámészkodók egy része persze megvadul: íme, biztos a tét, a nyerési esély 1:1, hülye aki nem játszik.
Még óvatosak is akadnak, akik kérik a játékvezetőt, mutassa meg van-e pénze a nyeremények kifizetésére. S semmi gond, az előhúz a zsebéből egy-két köteg pénzt, egyszer közel álltam, s láttam, kb. 100 ezer német márka volt nála 500-as és 1000-es bankjegyekben, s még pár 100-as (akkoriban Szerbiában de facto a német márka volt a fizetőeszköz).
Mindig akadt egy-két, sőt több ember, aki arra jutott: ilyen alkalmat elszalasztani vétek lenne. A legdurvább esetben, amit személyesen láttam, egy ember 6000 márkát tett fel a játékra. Hiszen látta a golyót, ez már nem szerencsejáték, neki meg mindjárt 18 ezer márkája lesz! Azt tervezte, vesz egy használt kocsit a pénzért, hát most ebből újat is vehet már.
Még kajánul vissza is néznek a játszani kezdők a többiekre, olyan „ti, élhetetlenek, hülyék, sose fogtok meggazdagodni ezzel a hozzáállással!” tekintettel.
S mindig akadt ilyen ember. Ha a 6 ezres tétű ember ritkaság is volt, mindig beszállt legalább 2-3 balek 100-200 márkával.
Persze mindenki leste a játékvezetőt, nehogy csaljon. S ő nem is csalt. De az egyik beszervezett álbámészkodó mesteri ügyességgel odagyúlt egy gyors mozdulattal, s – mivel az ő kezét nem is nagyon figyelte senki, mindenki a játékvezető kezét nézte – simán átpöckölte a golyót egy másik pohár alá. Én is csak a második alkalommal vettem észre, amikor már tudtam mire kell figyelni.
Jött a megdöbbenés: a biztosan golyós pohár alatt nem volt golyó! A téteket gyorsan zsebre tette a játékvezető, majd mikor valaki „csalás!” kiáltással vitázni kezdett, még meg is mutatta, hogy nincs csalás: a golyó tényleg valamelyik másik pohár alatt van.
Az átvertek reakciója különböző volt. A korábban legmagabiztosabbak estek legjobban pánikba. Az intelligensebbek elkönyvelték, hogy hülyék voltak. A leginkább panaszkodósok könyörögni kezdtek, hogy adják vissza a pénzüket, legalább a felét, mert ők nagyon szegények, s nagyon kell nekik ez a pénz. A banda persze kiröhögte őket és még a „szegény ember ne játsszon szerencsejátékot” szöveggel meg is alázta őket. Az agresszívabbak meg pofozkodni, verekedni akartak, rendőrséget emlegettek, de gyorsan helyre lettek téve: a bandatagok pisztolyokat, késeket villantottak, a „rendőr” szón meg jót nevettek „olyan nálunk nincs, de ha lenne itt véletlenül egy, azonnal 50 márkát kapna és elmenne„.
Összesen háromszor láttam ezt. Mindig ugyanaz volt, csak az átvertek száma és a kicsalt összeg változott.
Tulajdonképpen a tanulság egy: átverni azt lehet a legnagyobb hatásfokkal, aki komolyan hiszi, hogy most éppen ő az átverő.
Meséltem egy papnak az egész sztorit. Ő azt mondta: végülis megérdemelték az átvertek, igazság történt, hiszen ők ugyanolyan csalók, mint az áljáték szervezői, csak éppen a rossz oldalra kerültek az adott szituációban.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
