Mikor ünnep az ünnep, és mikor szabadnap? Mi által lényegül át? Mitől mélyebb, átélhetőbb az egyik a másikhoz képest? Csak az utókor emlékezetén múlik, hogy egy történelmi évforduló kelyhe színültig telik-e zamatos borral, vagy valami zavaros folyadék sejlik a pohár alján, amit hátunk mögé löttyintünk egy óvatlan pillanatban?
Akkor kezdett gyengülni a Kádár-rendszer, amikor március 15-e kiszabadult a forradalmi ifjúsági napok kalodájából. Lökött egyet balra, s a Tanácsköztársaság évfordulója már sehol se volt. Lökött még egyet (bizony, azt is balra), és április 4-e is eltűnt a ránk kényszerített ünnepek közül, így aztán március 15-e ott maradt egyedül össznemzeti ünnepnek a kora tavaszban.
Pedig csak a forradalom volt győztes, a szabadságharc hosszú évtizedekre elbukott. Áprilisban a magyarok által benyújtott törvénycsomagot V. Ferdinánd király még elfogadta, de augusztusban már megjött az ultimátum: vonjátok vissza, mert el lesztek söpörve! A racionálisabbaknak ekkor túl sok illúziójuk már nem maradt. Arany János már ’48 végén, a téli hadjárat idején „zsenge mártírokról” ír, a „korán sírba hulló nemes ifjúságról”, és fölteszi minden forradalom legnagyobb kérdését, ugyanazt, amit az ’56-os forradalom leverése után is megkérdezett önmagától a megtiport nemzet: „Lesz-e, vajon, ennyi áldozatnak bére?”
Csak hát mi a „bér”? Nyilván a szabadság lett volna, a függetlenség és a polgárosodás. Mindegyik halasztódott. (Az utóbbit sokan még ma is halasztanák.) Nehéz jól felelni arra, hogy egy megsűrűsödött történelmi pillanatban van-e értelme a kiontott vérnek, az áldozatnak, a szenvedésnek. Annak könnyű a válasz, aki azt mondja: van értelme, amennyiben nem az én vérem, nem az én áldozatom, nem az én szenvedésem. De akinél ilyen kérdéseknél az „én” mindig egy kicsit „mi”, az nehezebben igenel.
Mi, magyarok valahogy úgy vagyunk megteremtve, hogy a sikereinket csak kicsit éljük át, a veszteségeinket azonban teljes valónkkal. Levert harcai után ezt az országot a tűrés tudta leginkább egyben tartani. Istenkáromlásnak hangzik, de ha március 15-ből csak március 15-e marad meg, rég elfelejtjük. Március 15-e attól érint minket olyan mélyen ma is, mert utána hosszú és rettenetes volt a megtorlás: akasztottak és főbe lőttek, börtönöztek és bujdosásra kényszerítettek rendes polgárembereket, akik csak komolyan vették törvényes forradalmunk elfogadását, és nem értették, hogyan lehet betiltani a kokárdaviselést.
Ha megnézzük, költőinket, íróinkat mire ihlették a győztes forradalom eseményei, és mire az elbukott szabadságharc, meg kell állapítanunk, hogy a magyar irodalom legszebb mondatai, szólássá vált sorai ebben a halálos dermedtségben, ebben a „csillagoltó sötétségben” (Vajda János), ebben a felülírhatatlan veszteségben születtek meg. A szóképek a szív mély keserűségétől egymáshoz váltak hasonlóvá: nem csak Vörösmarty lelkében él ’48 emléke a tavasz, a „zöld ág” képeivel. Egy másik közössé lett motívum az álom és az ébrenlét gyötrelmes összemosódása. Vajda „lobogó gyász”-ról, virrasztókról ír, Arany alváshiányról panaszkodik, Álom – való című versében „a haza vérvirágai”-nak nevezve az elesetteket. Norvég költőnek eszébe jutna-e a napfogyatkozás láttán: „Ítélet van most fönt az égen.” Vagy ez: „A nap képe úgy elfeketül / Mint az ember arca a bitón” (Vajda János).
Ők a szívükkel írtak volna? Szívvel írni nem lehet, ahhoz túl nagy, legföljebb marokra fogva a már nem rángó izomcsomót, plakátot lehet vele mázolni. De vérrel lehet írni, annak rezignált tudomásulvételével, hogy megszáradva a papíron az őszi levelek elegáns rozsdabarnájába fordul az élet brutális vöröse.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 03. 14.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
