A Charlie Hebdo című párizsi „vicclap” a múlt héten a texasi árvíz áldozatain gúnyolódott, lazán lenácizva minden életét vesztett embert. Azóta gondolkozom rajta, hogy kell-e erről írni. Most, a libbal oldal álnok hallgatását figyelve, úgy gondolom, nem csak kell, hanem muszáj is!
A múlt hét közepén jelent meg a Charlie Hebdo legújabb száma. Címlapján a szokásos formabontónak, polgárpukkasztónak szánt karikatúrával. Volt már hasonló sok száz, Allahtól Jézus Krisztusig mindenen és mindenkin „gúnyolódtak”. A szerkesztőség elleni terrortámadás után megkapták a mártírság glóriáját is, ezt követően a jelek szerint úgy érezték, immár tényleg semmi sem szent.
A halál rettenetes, talán a szemébe nevetve a legjobban elviselhető. Az, hogy saját tragédiánkat tesszük vitriolba, ízlés dolga, valahol karakán kiállás is. Az, hogy a szerkesztőségi mészárlás után a lap megjelent, bátor dolog volt.
Azonban: míg a „saját halálunkon” röhögni valahol merész tett, mások áldozatait karikírozni aljas és gyáva szemétség. Ha hozzátesszük, hogy mindezt példányszámért, pénzért teszik – nos, erre mindenki keressen vérmérsékletének megfelelő jelzőt.
Korábban ezt már „eljátszották” az Egyiptomnál lezuhant orosz utasszállító, az olaszországi és dél-amerikai földrengések áldozataival kapcsolatban. Sőt nagyszerű „humorforrásra” leltek a haiti kolerajárványban is. Most a Texast pusztító hurrikán ihlette meg őket.
Természetesen politikai célzattal: miután a charlottesville-i zavargások idején egy magát neonácinak tituláló eszement belehajtott a tömegbe, minden texasi fasiszta lett hirtelen. Főleg, mert az állam Donald Trumpra szavazott az elnökválasztásokon, az még a nácizmusnál is nagyobb bűn.
A Charlie Hebdo címlapjának felirata: „Isten létezik! Megfullasztotta az összes neonácit Texasban!” Na, ehhez sem találok megfelelően kifejező kommentet, pedig hát a magyar nyelv nem szegényes az ilyesmiben…
A fentiek futottak végig rajtam, amikor a múlt héten először megláttam a szennylap legújabb performanszát. Gyanítom, ezzel nem voltam egyedül. Többen tollat is ragadtak, nagy tehetséggel írták le találó véleményüket. Nagyon nem tudtam volna mit hozzátenni, meg talán ez a szemét nem is érdemli meg a reklámot. Akkor ezért nem írtam erről.
Aztán ma reggel végignéztem az azóta eltelt időszakban e témában megjelenteket. Idehaza is, külföldön is. Sok minden volt, fárasztó és okos meglátás egyaránt. Egy valami nem volt: a píszí, liberális és úgymond baloldali értelmiség és pártjaik elhatárolódása! Egyetlen hazai definbarát emberjogi csoport, pártocska sem hallatta a hangját.
De nem láttam az Európai Bizottság, vagy az Európai Parlament emberi jogi illetékesének kritikus szavait sem. Nem találtam Emmanuel Macron, Angela Merkel, vagy éppen Jean-Claude Juncker nyilatkozatát. De még egy kósza, mindenre ráérő uniós frakcióvezető, szakértő szavait sem.
Firtattam egy brüsszeli újságíró ismerősömnél, hogy miért nem kérdeztétek már meg őket? Mondta, megtették. A válasz a következő volt: „A sajtószabadság kereteibe nem fér bele a média bírálata. Ez ellentétes az európai értékekkel.”
A liberális frakciónál állítólag hozzátették, hogy a média bírálata az autokrata lengyelek, magyarok sajátja. A szocialisták informálisan jelezték: a Charlie Hebdo antifasiszta kiállása tiszteletreméltó még akkor is, ha elképzelhető, hogy egyesek felfokozott érzelmeit sérti.
Nos, most egy gondolat, kellő disztingváltsággal.
Hihetetlenül unalmas és dühítő már ez a kettős mérce! A píszínek nevezett értéktelen világ megenged magának mindent, ránk kényszeríti a saját álszentségét. Aztán, ha a „sajátjai” sértik meg ezt a széplelkű krédót, az azonnal bocsánatos bűnné, sőt, alapvetően jó szándékú kezdeményezéssé válik. És vállt vállnak vetve védik meg a mocskot.
Szóval, már ne haragudjanak, de a jó édes, drágalátos…
Fotó: foxnews.com
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
