Nagyszabású ünnepség keretében emlékezett meg a New Brunswick-i 5-ös számú Bornemissza Gergely fiú cserkészcsapat alapításának 70. évfordulójáról az Amerika legszebb magyar báltermével rendelkező Magyar Amerikai Atléta Klubban (HAAC). A helyi fiúcsapat bevonulása után Bereczki István jelenlegi csapatparancsnok köszöntötte a távolról is szép számmal érkező vendégeket, és ünnepi beszédet mondott Lendvai-Lintner Imre, a Külföldi Magyar Cserkészszövetség (KMCSSZ) elnöke.
A korábbi csapatparancsnokok bemutatása után ifj. Vajtay István, a KMCSSZ alelnöke köszöntötte és nevezte ki Örökös Tiszteletbeli Parancsnokká azt a díszvendéget, aki már a csapat alapításakor is négy éve cserkész volt: Schlóder Miklóst ugyanis még ‘50-ben, Németországban avatták magyar cserkésszé. Fellépett a helyi Regös tánccsoport, majd hajnalig zenélt a helyi Fészer Banda és a Horváth Duo.
Az ünnepségen ajándékba kapott Csapatkrónika szerint az 5-ös számú cserkészcsapat 1947. augusztus elsején alakult Ausztria Barnau városában, Hontalan Sasok néven, de ‘50-ben feloszlott a tömeges kivándorlások miatt, hiszen ezekben az években az osztrák és német menekülttáborokból magyarok tízezrei távoztak a világ számos országába. ‘51 augusztusában Szőke József korábbi Hontalan Sas csapattag toborzó gyűlést tartott a New Brunswick-i HAAC régi épületében. A gyűlés szónoka Bodnár Gábor csapatparancsnok volt, az akkor még Magyar Cserkészövetségnek (MCSSZ) hívott szervezet egyik alapító tagja és „legendás mozdonya”. Ennek nyomán, Szőke József vezetésével ‘51-ben megalakult a mai két New Brunswick-i csapat elődje, a 18. számú Széchenyi István vegyes cserkészcsapat Woodbridge-ben, amelyhez New Brunswick-i fiúk és lányok is csatlakoztak. Ebből ‘53-ban önálló fiúcsapat alakult, Mindel Alfonz vezetésével, Bornemissza Gergely névvel és 5. számmal (névadója dr. Vajtay József, a woodbridge-i magyar kulturális élet egyik vezetője volt), majd ‘58-ban kivált belőle egy leánycsapat is, Olcsváry Judit vezetésével, Lorántffy Zsuzsanna névvel és 41-es számmal.
Hat év működés után sajnos Woodbridge-n megszűnt a magyar cserkészet, és a fiúcsapat, megtartva nevét és számát, ‘59-ben New Brunswick-ra költözött, ahol Tamás Tamás lett a parancsnok. ‘62-ben Végvári Vazul atya vette át a fiúcsapatot, majd vezető hiányában a lányokat is. ‘67-ben Schlóder Miklós került a fiúcsapat élére, míg Vazul atya maradt a lányok vezetője. „Mikibá” 14 évig, ‘81-ig vezette a csapatot, akkor adta át Vajtay Tamásnak, a csapat első New Brunswick-ban született parancsnokának. Tamás óta a csapatot többnyire már az Egyesült Államokban született és majdnem kivétel nélkül a csapatban nevelkedett fiúk (ma már férfiak) vezették és vezetik. Oszlopos helyi magyar családok fiai (Kerekes, Hajdú-Németh, Varga, Tamás, Vajtay és Bereczki) vállalták egymás után a csapat vezetését; az ő áldozatkészségük biztosította a csapat megmaradását. Munkájukat egy lelkes fenntartó testület, a New Brunswick-i Csapatok Szülői Munkaközössége támogatja. A csapat aktív tagjai a KMCSSZ New York-i körzetének, amelynek Kodály Hétvégéin, szavaló- és sportversenyein és egyéb megmozdulásain rendszeresen részt vesznek. A fiatalok sorra jelentkeznek a KMCSSZ vezetőképző táboraira, ezzel biztosítva a vezetői utánpótlást és a csapat jövőjét.
Bereczki István jelenlegi csapatparancsnok köszöntő beszédében kiemelte: egyik alapító sem gondolta volna, hogy 70 évvel később egy kb. 50 fős csapat fog működni New Brunswick-on. Szeretettel üdvözölte a távolról érkező idősebb cserkészeket, „akinek azért van ebben a közösségben otthonuk, mert együtt építették és mindig is ide tartoztak”.
Lendvai-Lintner Imre KMCSSZ-elnök a szövetség vezetőségének üdvözletét, elismerését és köszönetét tolmácsolta. Mint mondta, az emberi életben előforduló 70 éves évfordulók ritkák; és sok szervezet sem éri meg ezt a díszes kort, ezért „a 70 év csapatélet, a 70 éves kemény kitartás és a 70 éves fáradhatatlan munka a legnagyobb dicséretet érdemel. E cserkészcsapat maradandó kincs, amely elkötelezett emberi áldozatot tükröz és megőrzést, megbecsülést és tiszteletet érdemel”. Kiemelte: a 70 év nem csupán megünneplést kíván, egy 70 éves évforduló nem csupán teljesítmény, „…hanem tetemrehívás is. Egy olyan eredmény, amely elszámolást igényel, amely megérett a felmérésre és kiértékelésre, hiszen egy ritka magaslatot, egy hegycsúcsot képvisel, amely a becsléshez kitűnően alkalmas.”
Lendvai emlékeztetett: a cserkészet ma a világ legnagyobb civil szervezete az ENSZ után, több mint 40 millió taggal. Ezen belül több mint 20 ezer magyar cserkész aktív; a KMCSSZ pedig majdnem háromezer tagot számlál, a helyi csapat tehát a kb. 50 fős taglétszámmal ebben a nagy cserkész-családi életben vesz részt. Az elnök a köszönetmondást a szülőkkel kezdte (egyesek már nagyszülők), akik „70 éve felismerték azt az értéket, amelyet a nyugati magyar cserkészet adhat gyermekeiknek és hajlandók voltak hétről hétre elhozni gyermekeiket a foglalkozásokra, továbbá erkölcsi és anyagi támogatást nyújtani, és nem utolsósorban beállni dolgozni: sütni-főzni, takarítani, azaz szolgálni”. Ezután a vezetőknek mondott köszönetet: a parancsnokok mellett megemlítette a fiatal tiszteket, segédtiszteket és őrsvezetőket, aki hétről hétre lelkiismeretesen készülnek és foglalkoznak a cserkészekkel, minden ellenszolgáltatás nélkül, és akinek munkája sikerét és eredményeit a gyerekek lelkesedésében, tudásában és örömében mérhetjük. Emlékeztetett: a csapat történetében van egy ritkaság: van olyan személy, aki négyszer volt parancsnok: ifj. Vajtay István, Pista mindig kész volt beugrani, ha nem volt senki, aki vállalni tudta a vezetést – szerinte ezt a kitartó áldozatvállalást különösen meg kell köszönni a Sík Sándor versében említett „New Brunswick-i acélembernek”.
A KMCSSZ-elnök köszönetet mondott a cserkészcsapatot hosszú éveken át erkölcsileg és anyagilag támogató helyi magyar közösségnek is: a katolikus egyházközségnek és a református gyülekezetnek, a Magyar Háznak és azoknak a helyi szervezeteknek és egyéneknek, akik összefogása nélkül nem tudnának hatékony munkát végezni. Márton Áron erdélyi püspök szavait idézte („Meg kell tanulnunk, és elsősorban a jövő nemzedék tudatába bele kell égetnünk, hogy a népért végzendő munka nem külön foglalkozási ág, hanem a hivatással elválaszthatatlanul együtt járó kötelesség. Aki a közösségben él, az a közösségnek munkával és felelősséggel tartozik.”), majd e szavakkal zárta beszédét: „Nem üres remény, hanem 70 év fényes példája vezessen ahhoz a meggyőződéshez, hogy akit egyszer meglehelt a Cserkészlélek, annak mindegy, hogy élet vagy halál; az él és áll, énekel és alkot, a Kárpát-medencében és Magyarországon, New Brunswick-on és a befogadó országban, hét világrészen és a másvilágon!”
Ezután ismét Bereczki István vette át a szót, és egyenként kihívta az összes volt helyi csapatparancsnokot a színpad elé, majd a New York állam északi részén található fillmore-i Sík Sándor Cserkészparkban felállított kopjafákra is hivatkozva, így szólt: „A kopjafák nem régmúlt történelmi karakterek, hanem most már a barátaink, ami egyszerre felemelő és szomorú érzés.” Tamás Tamás első helyi csapatparancsnok emlékére Kun-Szabó Buda helyi segédtiszt készített egy kis kopfaját, amit be is mutatott: a pihenőknek nevezett kivágások (nyolc nagy és öt kicsi) jelképezik azt, hogy az illető 85 évesen hunyt el, a hosszú nyak a hosszú életet, a székely kereszt pedig azt, hogy származására büszke vezető volt.
Bereczki azzal folytatta: jó lenne, ha az ilyen köszöntések még az illetők életében megtörténnének, majd felidézte Bodnár Gábor KMCSSZ-alapító utolsó születésnapját, amiről súlyos betegsége miatt mindenki tudta, hogy utolsó lesz, amitől még nehezebb volt neki bármit is ajándékozni. Balla Zsolt barátjával beszélgetve jutott eszükbe az egyetlen értékes ajándék: az elismerés. Így született meg Zsolt révén egy fémből (pontosabban rézből) készült acélember-figura, amiről – amint meglátta – a mérnök Schlóder Miklós „Mikibá” akkori parancsnok azonnal megjegyezte: „Fiúk, rézből acélembert?!”, majd hozzátette: „Azért derék dolog volt.” Mint mondta, mivel még köztünk van, szeretnék ma felköszönteni azt a Mikibát, aki négy évvel idősebb, mint a helyi csapat, hiszen ő is még Németországban, ’50-ben lett cserkész. „Mikibá, tisztelünk és nagyon szeretünk” – búcsúzott Bereczki, és átadta a szót ifj. Vajtay István KMCSSZ alelnöknek.
A mindenki számára „csak” Pista elmesélte: második parancsnoksága végén Balla Zsolttól egy nagyon kedves ajándékot kapott: Norman Rockwell (aki az amerikai cserkészszövetség hivatalos illusztrátora is volt) egyik festményének reprodukcióját. A parancsnok című képen egy takarodó utáni tábor látható, a háttérben a fiúk sátrakban alszanak, de a parázsló tűznél egy magányos figura őrködik – védi a tábor békéjét, vigyáz az alvó fiúk nyugalmára. Vajtay elárulta: nagyon hálás volt a képért, de már akkor rájött, hogy a „magas, vékony, ritkuló hajú, de még nem kopasz alak, akire még rámegy fiatalkori cserkésznadrágja” nem ő, hanem Mikibá, aki az ő kiscserkész korától egyetemi évei végéig, összesen 14 éven át volt a csapat parancsnoka. „Mi sejtettük, hogy Mikibának valószínűleg van valami állása, ahol esetleg pénzt is keres, de nekünk mégis úgy tűnt, hogy ő mindig csak cserkészkedett. Akkor még nőtlen ember volt, és amikor nem csapat-összejöveteleket vezetett hétről hétre, akkor portyákat, kirándulásokat és táborokat tervezett, rendezte a csapat felszerelését, kötözgette a cserkészház sebeit a megtiltott teremfoci-meccsek után, a gyakran beázó ház pincéjét pumpálta, vagy készült a munkaközösségi szüreti bálokra, Pöttyös Bálokra, anyák napi ebédekre, mozidélutánokra és szilveszteri bulikra. Mikibá egyszerűen mindig ott volt, mindig cserkészkedett. De nemcsak azt tette.” Az alelnök kiemelte: legalább 60 éve ismeri őt, felnőttként is sok időt töltött vele, és soha nem hallotta csúnyán beszélni, egyetlen illetlen viccet mondani, a legártatlanabb hazugságra is képtelennek tartja, pletyka, rossz szó, derogáló véleményt sosem mondott senkiről; még a legbambább cserkésszel sem volt soha türelmetlen, a legcsintalanabbal sem kiabált. „Mások a parancsnokságot úgy viselik, mint a malomkövet, Mikibáról viszont mindig csak a cserkészet őszinte öröme sugárzott. Amikor lángost kellett a júliusi hőségben sütni , kalácsot sütni és tepsiket emelni az ünnepek előtt, szállást biztosítani távolról érkező cserkészeknek, zajos fiatalokkal megtelt cserkészbuszt Fillmore-ba vezetni, tábor után nedves sátrakat teregetni-szárítani, Mikibá volt az első, és sokszor az egyetlen, aki ott volt, jókedvűen megtenni azt, amit kellett.”
Vajtay emlékeztetett: az egyeneslelkűség, a tisztaság, a segítőkészség, a takarékosság, a „másokkal gyöngéd, magával szigorú” magatartás mind a cserkésztörvények és fogalmak részei. Mint hangsúlyozta, a teremben mindenki gyertyafényben vagy tábortűz mellett „Isten, haza, embertárs és magyarság-szolgálatra” tett fogadalmat, de vannak, akik sosem vették azt komolyan, számukra csak „gyorsan elhadart szavak voltak egy gyerekeknek rendezett esti szertartáson”; vannak, akiknek egy ideig jelentett valamit, de aztán megérkeztek a felnőttkori gondok, a munka és a család, a szürke hétköznapok terhei, „és a fogadalmat felpakolták a padlásra, a kinőtt cserkészruhával együtt”. De van, aki szívébe zárta a törvényt és a fogadalmat – talán azért, mert „saját jelleme már párhuzamos volt a cserkészjellemmel, természetes volt számára élni azokat”. Beszédét így fejezte be: „Rockwell festményében úgy tűnik, Mikibá hasonlít a parancsnokra, de az igazság az, hogy a jó parancsnok, minden jó parancsok Mikibára hasonlít, ezért ma este az 5. sz. Bornemissza Gergely cserkészcsapat 70 éves évfordulója alkalmából Schlóder Miklóst, szeretett Mikibánkat Örökös Tiszteletbeli Parancsnokunknak nyilvánítjuk.”
Ezután Bereczki István elszavalta Sík Sándor Az acélember című versét, összes elődjének ajánlva azt:
Áll, egyenesen, egymagán
Az acélember a hegy homlokán.
Széttárva karcsú, hosszú karjai,
A kábelek kígyóit tartani.
Nem görnyedez és nem erőlködik:
Áll és feszül és hordja terheit.
De hűvös feje túl a drótokon
Hosszan elnéz a nyúlós utakon.
Lát, embereket és országokat,
Bolond és keserű látásokat:
Az éhes ember néma ráncait,
Dokkok penészes árusáncait,
Országhatárok inga-táncait,
És hall, hazug és gyilkos hangokat:
Borhősöket, barátokat, bankokat,
És népgyűléseket és tankokat.
Az eszme önmagára-lázadását,
A forradalmak bárgyú körfutását,
Az őrülések örök újulását.
A földgömb reng és ég a szemhatár.
Az acélember néz és konstatál.
Áll és szótalan ég felé feszül:
Hordja a kábelt rendületlenül.
S ha olykor egy-egy holdas éjszakán
Ráül terhével a szörnyű magány,
S a látomások emlékeitől
Dereka már-már megroppanni dől:
Ilyenkor elég egy szempillanás:
A szomszéd hegyen másik óriás,
A harmadik ormon a harmadik
Hordozza látomása titkait.
Egy pillanat, egy közös rezzenés:
A három acélember összenéz.
Testvér – mondja az acélpillanat –
Tudom: gyengének lenni nem szabad.
Tudom, a mi törvényünk állani:
Mi vagyunk a Vezeték várai.
Nem tudjuk honnan, nem tudjuk kinek,
De rajtunk megyen át az Üzenet.
Az ismeretlen Igét hordja vállunk.
Bennünket ideállítottak. Állunk.”
Az ünnepelt a tőle megszokott szerénységgel röviden köszönte meg az ajándékokat, és szintén a tőle megszokott humorral tette hozzá: „ügyvéd után nem jó beszélni, ügyvéddel nem jó vitatkozni”, majd felidézte: 1950-ben rendezte a szövetség az első nagy cserkésztábort, Bajorországban, amin a jelenlévők közül rajta kívül még valaki részt vett. A másik személy nevét nem árulta el, de a közönség azonnal felismerte és vastapssal köszöntötte Kazella Évát is.
A tapsokkal és vidám felnevetésekkel sűrűn megszakított beszédek után a helyi Regös (cserkész néptáncos) csoport gömöri táncokat mutatott be, majd a Fészer Banda és a Horváth Duó felváltva zenélt hajnalig. A mulatozás alatt és utána napokig azon gondolkodtam: milyen szerencsések a gyermekeim, hogy magyarországi cserkészként személyesen is megismerhették a külföldi magyar cserkészet azon legendás, ma még élő alakjait, akiknek köszönhetően létezik magyar cserkészet szerte a világon, és ennek a közösségnek ők is tagjai lehetnek. Hála és köszönet az alapítóknak, és mindazoknak, akik komolyan vették-veszik a törvényeket és a fogadalmukat és persze mindazoknak is, akik őket segítették-segítik. Ahogy a Csapatkrónika fogalmaz: „A palánta tehát, amelyet még a 18-as csapat vezetői ültettek el ‘51-ben, azóta terebélyes fává nőtt. Isteni gondviselés és emberi áldozatkészség rejlik mindabban, ami az 5. sz. Bornemissza Gergely csapatot a 70 éves fennállás mérföldkövéhez vezette.” Isten éltesse nemcsak az 5-ös számú, hanem az összes magyar cserkészcsapatot, és nemcsak a helyi magyarságot, hanem valamennyi magyar közösséget szerte a nagyvilágban!
Forrás: Antal-Ferencz Ildikó, bocskairadio.org
The post A terebélyes fává nőtt palánta – 70. születésnapját ünnepelte a New Brunswick-i fiú cserkészcsapat appeared first on Külhoni Magyarok.
Forrás:kulhonimagyarok.hu
Tovább a cikkre »
