Az Isten háta mögött van egy szeglet, ahová a Teremtő is csak vasárnap jár el, ilyenkor ideje több van, megpihenhet. Ha itt körbenéz, elégedett lehet magával, jó ez a hely. A lankás szemhatár ölelésében a völgy, benne a csörgedező patak és vele fut versenyt az út, amely bekíséri a megérkező vándort. Aki ideér, azt tényleg a magasabb rendelés hozta el, mert egyéb oka aligha lehet. Vagy ki tudja, talán mégis… Hiszen azok az érthetetlen utak – ahogy még gyerekként a paptól megtanultam – kifürkészhetetlenek.
Az Isten háta mögött van egy szeglet, ahová a Teremtő is csak vasárnap jár el, ilyenkor ideje több van, megpihenhet. Ha itt körbenéz, elégedett lehet magával, jó ez a hely. A lankás szemhatár ölelésében a völgy, benne a csörgedező patak és vele fut versenyt az út, amely bekíséri a megérkező vándort. Aki ideér, azt tényleg a magasabb rendelés hozta el, mert egyéb oka aligha lehet. Vagy ki tudja, talán mégis… Hiszen azok az érthetetlen utak – ahogy még gyerekként a paptól megtanultam – kifürkészhetetlenek.
A templom, a kocsma és a temető itt is az embert várja… A templom árnyéka a kocsma felett a kopjafás temetőig ér. Talán ezért kerültek egymáshoz ennyire közel. Itt pihennek a holtak és nem fenn a Kálvárián… A temető középütt van, amelyet a kis házak koszorúja ölel. A kereszt árnyékában az élet része a múlt, mindenki mindent jobban megért. Itt tudják, mikor mi kezdődött el, és azt is, hogy miért lehet az út vége újra a kezdet, csak hinni és hinni kell…
Ennyi “szenteskedés” után lépjünk egy bátrat és mutassuk be a helyet, ahol történetünk kiformálódik. Ez nem lehet más, csak a korcsma. Nem italbolt, nem köpködő, nem a bűn forrásvidéke. Ide nem belépnek, hanem fejüket meghajtva betérnek az emberek. Az utcára nyíló ajtót kitárták, beléphetsz, megtisztelheted a másik embert.
Hallgassuk a kocsma szellemét, mit kínál…
Ez itt egy olyan szentély, ahová olykor örömmel, máskor bajjal és búval jön az ember. Gyónni, vezekelni, megtisztulni. Kezet fogni, szembe nézni, meghallani, mit mond a másik, mélyen hallgatni, nagyokat érezni. Így lesz a kocsma a legjobb találkozások színhelye. Itt az élet valóságából meríthetsz. Magadra ismerhetsz. Sorsokon javíthatsz és ronthatsz. Mértéket tanulhatsz, önfegyelmet, felszabadíthatod minden elfojtásod, kimondhatod a szót, és jó virtussal önmagad lehetsz. „Mesélek a bornak, itt van hogyha kell, kezét a kezembe és én úgy múlnék el. Vezess Jó Uram, ha netán rosszabb útra tévednék. Jó ez a hely.” Kell ennél igazabb, tisztább beszéd?
Az asztalnál szava van a csendnek. Ha valaki mégis fejét megemelve mond valamit, a gondolat nyomot hagy a másikban vagy elhal önmagától. Ám most kinyílik az ajtó és a szó elakad, várják a betérőt, felnéznek, vajon ki érkezett. Egy hosszú, jó kiállású ember, nem helybeli gyüttment… Fejet hajt távolságtartó tisztelettel. Kezében maga mögé rejtve egy szál virág. Járásában, nézésében meg-megáll, távolról keresi a szót, majd bátor udvariassággal a félig teli asztalszékhez lép. Megszólal:
– Van még itt hely?
– Magának még jut – mérik ki a választ.
– Alászolgája, Pierre Nagydobosi vagyok, pardon-bocsánat, Nagydobosi Péter. Francia földről ide jutottam el…
– Isten hozta – feleli a másik –, Telegdi István, innen az erdőszélről.
Kezet adnak egymásnak. Jó kéz, kérges kéz, gondolja egyik is, másik is, és visszaszorítanak, szembenézőleg. Láthatóan minden rendben, jöhet a kérdés:
– Mi járatban?
Felelet még nincs. A jövevény csak sóhajt, aztán még nagyobbat hallgat, ki tudja, mire vár, mert csak tovább hallgat. István bátorítja:
– Látja, ha azzal meg nem sértem, kikérek egy bort, ne maradjon az én poharam se magányban. Először koccintunk egyet, majd a következőt elhagyhatjuk, mert mondják mifelénk, a sok koccintás még az ivás rovására menne.
A helybeli ember távolról kezdi, hogy a vendéghez közelebb érjen…
– Nálunk a háznál a három gyerek és egy, a legkisebb, a leányka, a hajnalszemű csillag tölti ki a fészket. Azért, hogy ki ne essék egy se, az asszonykám megvigyázza őket. Dolgos egy fehérnép. Korán reggeltől teszi a dolgát, megfeji a marhát, megszűri a tejet, kenyérlángost vet, falni ad annak, ki arra kéri, este meg ölelő karjával haza vár engem. Jó ez nekünk, örülünk mindennek. Tudja, a héten füstre ment a disznó, holnap a komámmal házat tapasztunk, majd elpaljuk a rendet. Csináljuk a munkát napestig, de mindig átrakunk másnapra egy keveset…
– Értem én, István, hagyja a többit, majd meglátom… – így a vendég, majd feláll és ő folytatja. – Talán befogadnak, talán nem, eldöntik majd, kérem. Könnyes a szeme, nem a kocsmát látja, de belekezd. – Két nő volt az életemben. Az édesanyám, és… Miattuk jöttem el. Párizsban születtem. Apám francia, anyám magyar volt. Apám gazdag apanázst hagyott rám, anyám szeretetet. Apám eldobta magától várandós anyámat, aki sorsát elfogadva felnevelt. Áldott legyen az anyaméh, amely kihordott, az emlő, amely szoptatott, a kéz, amely az egyik kezemet fogta, a másikat melengette… Az Isten mivel biztatta, mivel hitegette? Mit remélhetett tőlem, aki elléptem mellőle? Talán azt, hogy az utolsó a kívánságát teljesítem. Hazatérek egyszer…
Így lettem árva. Magas iskolába jártam, aztán munkát nem kerestem. Kávéházban éltem, festőműhelyben aludtam vagy padlásszobában. A csalfa apanázsból mindenre tellett. Züllöttem hajnaltól hajnalig. Aznap soha nem feküdtem le, mikor felkeltem. Villon volt a barátom. Ma is hallom a Balladáját: “Hová lettek a csókok és a vágyak, az alkonyattól vérnarancsos szénaágyak…” Vergődtem nőről nőre. Jöhetett bárki, lehetett az utcasarkok rongya, arcát angyalarcnak láttam. A romlás virágát az égbe emeltem, máskor megaláztam. Erre voltam szánva, így éltem napról napra. Szétesésig jártam a Place Pigalle-t, a Montmartre-ot. Megjelent előttem Szent Dénes, amint levágott fejét a Sacre Coeur-be hozta, majd beájultam Berlioz mellé, a sírgödrére.
Aztán, jóval aztán, megtaláltam Erzsébetet. Táncolt egy bárban. Késő este volt már, de akkor józan voltam. Egymás arcába néztünk, megtört az atyai átok, csoda történt. Mi ketten, összetörtek eggyé lettünk. Őt az anyja dobta el, engem az apám. Magyar szerelem. Vérnász. Mindent megél, mindent megöl… Összeköltöztünk, vallottunk egymásnak, megtisztultunk, de az álmunk álom maradt. Kigyógyulóban voltam a francia kórságból, a kedvesemet mégis beteggé tettem. Öngyötrés, vergődés, idegláz. Néhány év múltán egy másik fertőzés elvitte. Megöltem… Mielőtt elköszönt, mindenkinek megbocsátott. Azt akarta, hogy az ő szerelmében éljek továb. Megkért, jöjjek haza Magyarországra, ebbe a faluba, ahol nyugszik édesanyja és vigyek ki egy szál fehér rózsát a fejfájára. Megígértem. Ezzel tartott életben… És most engedjenek utamra, kimegyek a temetőbe…
Ahogy elnézem, lehajló fejjel a sírhalmok behorpadnak, magányukban megsüppednek. Ám a bárdolt fejfák, az Öreg Isten tanítványai, mint a beszélő lelkek a Mindenhatóhoz igyekeznek. Így vallanak: “Sok van a rovásunkon, vagy sok rovást véstek ránk, legyen így, legyen úgy, kegyelmet akarunk kapni, majd kegyelmet kívánunk adni azoknak, akiket szolgálunk…Tudjuk, milyen az élet és azt is, mi jön majd utána. Ifjúságunkban tölgyfa ágainkat madárdal ölelte, ahogy korosodtunk kiterebélyesedtünk, idővel megvénültünk, új szolgálatra szegődtünk. Fejszével nagyoltak, bölcsőnek vagy csónaknak faragtak ki minket. Életre vagy halálra. Így mi is megérkezünk és megpihenünk… Nem mondhatunk mást: Hazavárunk titeket is a boldog feltámadás reménye alatt…”
Dr. Vicze Zoltán – Hunhír.info
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
