Jézus Urunk az Őt hallgató sokaságnak legtöbbször példabeszédeken keresztül adott át lényeges, mély üzeneteket. S természetesen nemcsak kora emberéhez szólt, hanem hozzánk is, hiszen példázatai a mi lelkünket is mélységesen megérintik, s a mi égető gondjainkra is válaszokat adnak.
Egy alkalommal így beszélt a körülötte lévő hallgatóságnak, mely nagyon vegyes társaság volt: vámszedők, mindenféle rossz életű emberek, de a kor értelmisége, a farizeusok és az írástudók is figyelték és hallgatták őt.
Egy embernek volt két fia – kezdte a történetet Jézus, melyet Lukács evangéliumában találunk feljegyezve, a 15. fejezetben. A fiatalabb ezt mondta az apjának: Atyám, add ki nekem a vagyon rám eső részét. Erre ő megosztotta köztük a vagyont. Néhány nap múlva a fiatalabb fiú összeszedett mindent, elköltözött egy távoli vidékre, és ott eltékozolta a vagyonát, mert kicsapongó életet folytatott.”
Jézus itt mindjárt az elején sokkolta a hallgatóságot, mert az ilyen pimaszság, hogy a kisebbik fiú kérje ki a jussát, hallatlan volt a kor szokásrendjében. Ez egyértelmű lázadás volt az apa tekintélye és az idősebbik fivér elsőbbségi joga ellen. S még csak azzal sem magyarázza a fiatalabb testvér ezt az arcátlan kérést, hogy esetleg befektetni szeretné a családi vagyon rá eső részét, vagy gyarapítani szeretné azt, esetleg vállalkozást szeretne kezdeni. Nincs magyarázat a fiú részéről, csak ellentmondást nem tűrő követelés, mert egyszerűen el akar szakadni a családtól, el akar különülni, a saját útját akarja járni.
Mellesleg egy ilyen jogtalan, arcátlan követelést az apa az adott történelmi korban megtorolt volna. De lám, mi történt Jézus történetében: az apa nem bántotta a lázadó fiút, hanem elosztotta a vagyont, és engedte őt útjára…
A fiú pedig „néhány nap múlva összeszedett mindent”. Néhány nap múlva? Mit jelent ez? Nem mást, minthogy a fiatalabbik testvér minden bizonnyal erősen áron alul adta el a családi örökség rá eső részét, elkótyavetyélve állatállományt, földeket, épületeket, s ki tudja, mi mindent még, amit apjától örökölt. Pár nap alatt tehát mindent pénzzé tett, és elment egy távoli országba, ahol hamarosan az egész vagyonát eltékozolta – mint később kiderül, „rossz nőkre” költötte. Ilyen gyalázatos viselkedés hallatán gondolom a Jézus körül lévők is felhorkantak: micsoda megátalkodott fiú!
Jézus pedig folytatta a történetet: „Miután elköltötte mindenét, nagy éhínség támadt azon a vidéken, úgyhogy éhezni kezdett. Ekkor elment, és elszegődött annak a vidéknek egyik gazdájához, aki kiküldte őt a földjeire disznókat legeltetni. Ő pedig szívesen jóllakott volna akár azzal az eleséggel is, amit a disznók ettek, de senki sem adott neki.”
Képzeljük el Jézus hallgatóságának megrökönyödését, hiszen a körülötte lévő izraeliták számára a disznó és a disznóhús tisztátalannak számított, amit ők meg sem érintettek volna! A fiú pedig a disznókat őrizte, s napjait mellettük töltötte?! Sőt, még a moslékot is szívesen megette volna, amit a disznók kaptak – ha adtak volna neki belőle… Hát ennél lejjebb már nincs – gondolhatta Jézus közönsége.
Manapság az Istentől elfordult ember általában nem disznókat őriz, de mégis testi-lelki fertőben fetreng. Vajon észbe kapunk, amikor a szánkat pletykára nyitjuk, avagy szemrebbenés nélkül rágalmazunk másokat? Megszólal-e a lelkiismeretünk, amikor erkölcstelen életmódot bemutató filmet nézünk? Esetleg fel sem tűnik, mert mi is olyan erkölcsi szinten leledzünk? Nem érezzük úgy, hogy értékes időnket fecséreljük el akkor, amikor cél nélkül a Facebookon kattogtatunk, amikor órákig bugyuta Tik-Tok videókat nézegetünk, amikor azon versengünk, kinek van több követője az Instagramon, avagy silány tévéműsorok közönségességébe süllyedünk, szinte odaláncolva a képernyő elé? S tékozoljuk, pazaroljuk Istentől kapott időnket, erőnket, s fertőzzük szellemünket.
Régebben fából, bronzból készített hamis „isteneknek”, Bálnak vagy Moloknak áldoztak a tévelygő nemzetek. Faragott bálványszobrok előtt hajbókoltak, amiket ők maguk faragtak, s élettelen szobrokhoz rebegtek hálákat – ahelyett, hogy az egyetlen Élő Istent tisztelték volna. Azonban ma is javában dívik a modern kori bálványimádás: sok embernek ma a pénz az istene – annak áldozza idejét, erejét, tudását, attól várja boldogságát, s jövője bebiztosítását. Van, akinek a gyomra az istene, mert minden napjának a legfőbb gondolata az, hogy milyen finomsággal tölthetné meg bendőjét, s egész keresetét ínyencségekre költi. Van, akinek az utazgatás és a hedonista élvhajhászat az istene, s még a kifejezésmódja is erre erősít rá, amikor így nyilatkozik: imádok utazni, imádom a tengert, imádom a görög konyhát! Miközben az imádat csak a Teremtő Istent illeti, hiszen Nélküle nem lenne se tenger, se tengerpart, se görög konyha…
Jézus történetének azonban még nincs vége. Urunk így folytatta elbeszélését:
A fiú ekkor magába szállt, és ezt mondta: Az én apámnak hány bérese bővelkedik kenyérben, én pedig itt éhen halok! Útra kelek, elmegyek apámhoz, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Nem vagyok többé méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek, tégy engem olyanná, mint béreseid közül egy.
Rájött arra, hogy habár a világ tele van mindenféle csábítással, idegen istenekkel, idegen nőkkel, de mindez valódi örömöt nem ad, csupán pusztulásba visz. Felismeri, hogy micsoda jóságos apát hagyott el, aki mindenkiről gondoskodik, mindenkivel szeretetteljesen bánik, még a házánál szolgáló legjelentéktelenebb szolgák, a béresek is jól táplálva élnek mellette. Ő pedig mint fiú, idegen országban éhezik, s már halálán van!
Felkerekedett hát, s elindult hazafelé. Nem tudhatta, hogy milyen lesz a fogadtatás: vajon egy nagy, megérdemelt pofont kap majd és egy alapos megleckéztetést, avagy kinevetik, lenézik, kigúnyolják? S lám, még messze volt az atyai háztól, de apja már észrevette őt, és futott eléje, megölelgette és megcsókolgatta hazatérő fiát! Az apa azonnal és teljesen megbocsátott, neheztelésnek és szemrehányásnak nyoma sincs. A fogadtatás meghatóan gyengéd és végtelenül szeretetteljes. Sőt, úgy érződik a történetből, hogy az apa már várta haza a fiát, hiszen az még messze volt, amikor már észrevette őt – mert az apa reménykedve figyelte az utat…
Jézus történetében az apa a Teremtő Istent jelképezi. Ő is „figyeli az utat”, várja, mikor térünk meg Hozzá tévelygésünkből… S amikor végre mi is felismerjük, mennyire elveszettek, elesettek és szerencsétlenek vagyunk Atyánk, Teremtőnk nélkül, akkor történhet meg végre életünk legnagyobb lépése: a töredelmes megbánás, az őszinte bocsánatkérés a sok butaságért és esztelenségért, amit elkövettünk, és a szívvel-lélekkel való visszafordulásunk Istenhez.
Ő, aki Mindenható, aki minket a sok vétkünk miatt eltiporhatna mint a hangyákat, lesöpörhetne a Föld színéről, mintha soha nem is léteztünk volna – mégsem ezt teszi, hanem szomorúan nézi, ahogy kevélységünkben tévelygünk, s a legnagyobb öröm számára, ha visszatalálunk hozzá!
Ézsaiás próféta is tudta ezt, s így írt: „Keressétek az Urat, amíg megtalálható! Hívjátok segítségül, amíg közel van! Hagyja el útját a bűnös, és gondolatait az álnok ember! Térjen az Úrhoz, mert irgalmaz neki, Istenünkhöz, mert kész megbocsátani.” (Ézsaiás 55:6)
(Cúth Katalin/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
