A Kereszténydemokrata Néppárt mosonmagyaróvári szervezete, a Barankovics István Alapítvány és a Közi Horváth József Népfőiskola november 23-án Mosonmagyaróváron ünnepi megemlékezést tartott a hazai keresztényszociális eszme nagy alakja, Giesswein Sándor halálának századik évfordulója alkalmából.
Az egyik előadó Gárdonyi Máté egyháztörténész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanszékvezető tanára volt. Vele beszélgettünk.
– Mikor alakult ki a keresztényszocializmus eszméje? XIII. Leó pápa 1891-ben kiadott Rerum novarum enciklikája óta beszélhetünk erről?
– Már jóval a Rerum novarum előtt megjelentek a keresztényszociális alapú mozgalmak. Szükség van itt néhány fogalom tisztázására. A 19. században népszerűvé válnak a szocialista, szocializmus kifejezések, és ezeket keresztény kontextusban is használják, ám ez megtévesztő. Szocializmuson a kollektivizmusra épülő politikai ideológiákat értünk, amelyek az ember társadalmi kapcsolatait állítják a középpontba, és onnan közelítik meg a személyt, hogy egy kollektívumnak, osztálynak a tagja. A keresztényszociális gondolat viszont éppen, hogy nem kollektivista, hiszen a Rerum novarum is arra helyezi a hangsúlyt, hogy az ember személyes mivolta többet jelent, mint az, hogy egy csoporthoz tartozik, és jól el van látva anyagiakkal. Ez tehát perszonalista megközelítés.
A gyakorlati megoldásban nyomatékkal van jelen az, hogy az emberek szövetkezzenek egymással a közös célok érdekében, mert így juthatnak előrébb.
– Mikorra tehető ezeknek a mozgalmaknak a kialakulása?
– Az 1830-as években Franciaországban kezdenek beszélni a szociális kérdésről (question sociale). Égető problémák merülnek fel a társadalomban, amelyek több réteget, egész tömegeket érintenek, és ezekre valamiféle közös választ kell adni. Ebben az összefüggésben tehát a szociális társadalmit jelent, de ez még nem a szocializmus. A háttér Rousseau Társadalmi szerződése: létezik a hatalom, és a társadalom szerződést köt vele, átruház rá bizonyos jogokat. A 19. század harmincas éveiben a francia társadalom szembesül azzal, például Lyonban, hogy milyen negatív következményekkel jár az iparosodás: megjelenik a tömeges nyomor, a munkásnegyedekben megoldásra váró, súlyos gondok halmozódnak fel, de a liberális politika vak ezekre. Nincsenek munkásvédelmi törvények, de van kizsákmányolás, a gyerekek úgy nőnek fel, hogy nem járnak iskolába, mert az oktatási rendszer nem éri el őket. Ezt nevezik Franciaországban szociális kérdésnek. Ezzel párhuzamosan feltűnnek keresztény elkötelezettségű emberek, először világiak, akik azt mondják: keresztény hátterű válasz is van ezekre a problémákra. Így megjelenik a keresztényszociális teória, és a segítség konkrét formái is, próbálják megszervezni a munkások mozgalmait, hogy kölcsönös segítséget nyújtsanak egymásnak. Erre aztán az egyházi vezetés is rácsodálkozik, nemcsak Franciaországban, hanem Belgiumban, Németországban, később Magyarországon is. Jelen van mindebben a kapitalizmus kritikája, hogy a kapitalizmus a maga törvényszerűségeivel új problémákat szül a társadalomban, amelyeket nem tud és nem is akar megoldani, és ott van benne a liberalizmus kritikája is: az egyéni jogok hangoztatása önmagában kevés ahhoz, hogy a széles rétegek szociális körülményein enyhítsen.
– A keresztényszociális eszmeiség lényege: evangéliumi alapon felépíteni a társadalmat?
– Igen.
De nagyon hamar versenyhelyzet alakul ki a baloldali munkásmozgalommal. Marx 1869-ben utazik a Rajna vidékén, és a következőket írja Engelsnek: „Az utazás Belgiumon át Aachen érintésével, folytatva a Rajna mentén, meggyőzött arról, hogy különösen a katolikus vidékeken energikusan kell harcolni a papok ellen, mert ahol erre alkalom nyílik, a „kutyák” (azaz a papok – B. D.) kokettálnak a munkáskérdéssel.” Ebben az időben a Rajna-vidéken Wilhelm Emmanuel von Ketteler volt a mainzi püspök, a keresztényszocializmus egyik első megfogalmazója. Híres műve, A munkások kérdése és a kereszténység 1864-ben jelent meg. Mellette ott voltak az egyszerű káplánok és szerzetesek, akik látták, hogy a város szélén új munkásnegyedek nőnek ki a földből, amelyek nem kapcsolódnak a plébániához. Rengeteg a gyerek, akik nyomorban nőnek fel. Odamennek és segítenek nekik, katolikusok és evangélikusok is. Arra a kérdésre keresik a választ, hogy a modern társadalomnak milyen útját jelöli ki egy evangéliumi hátterű eszmeiség. Ebből aztán kialakul egy keresztényszociális társadalmi modell, amely markánsan eltér a baloldali munkásmozgalom modelljétől, mert a társadalmi rendet nem akarja felforgatni. Változtatni kell, de nem úgy, hogy mindent eltörlünk, és felépítjük az osztály nélküli társadalmat. Ezzel nem értenek egyet, ahogyan az erőszakkal sem. Felismerik, hogy be kell jutni a parlamentbe, és ott hirdetni a keresztényszocialista eszméket, ösztönözni az állami szerepvállalást a munkásvédelmi törvények meghozatalában, a nyomor enyhítésében, a biztosítási rendszerek kiépítésében.
– Térjünk át Giesswein Sándorra (1856–1923). Ki volt ő, és hogyan jutott el a keresztényszociális eszmeiséghez?
– Giesswein Sándor győri egyházmegyés pap és sokoldalú tehetség volt, a keleti nyelvekkel is foglalkozott. Elkötelezett békepártiként lelkesedett az eszperantó nyelv iránt, ő volt a Magyar Országos Eszperantó Egyesület első elnöke. Fiatalon lett tanár Győrben, majd kanonok: tevékenyen részt vett a közéletben, mintegy húsz évig volt parlamenti képviselő. Az ő korában Győr már jelentős iparvárossá fejlődött, viszonylag erősek voltak a szociáldemokraták. Itt is létrejöttek a munkásnegyedek. A régi plébániai szervezetek már nem voltak hatékonyak. Giesswein mint teológiai tanár, majd kanonok a munkásnegyedben megszervez egy munkásegyesületet, s Győrben és vidékén megpróbálja keresztény szellemben segíteni a munkásságot. Ez az 1890-es évek végén történik. Giesswein elméletileg is közelít ezekhez a kérdésekhez, hasonlóan Prohászka Ottokárhoz, aki ezekben az években a keresztényszociális gondolat terjesztője. Elsőként ő fordította le magyarra XIII. Leó pápa Rerum novarumát. Giesswein arra törekszik, hogy létrehozzon az országban egy hálózatot, amely a munkáskérdéssel foglalkozik. Vezetésével alakul meg 1903-ban a Keresztényszociális Egyesületek Szövetsége. Elsősorban önsegélyező egyesületekről van szó, amelyek politikailag először a Katolikus Néppárthoz csatlakoznak. Ennek lesz parlamenti képviselője Giesswein 1905-ben, keresztényszociális programmal. 1907-ben alakul meg az önálló Országos Keresztényszocialista Párt. Giesswein 1910-től már ennek az egyetlen képviselője a Magyar Országgyűlésben. Szerepük és jelentőségük 1918 és 1920 között nő meg, amikor a régi típusú pártok elveszítik a fontosságukat.
– Melyek voltak Giesswein Sándor keresztényszociális programjának főbb pontjai?
– Amint említettem, a munkások helyzete állt az érdeklődése középpontjában. Magyar sajátosságként nemcsak az ipari munkásság, hanem az agrármunkásság is, idetartoztak a cselédek, a zsellérek. Számukra is igyekeztek olyan szervezeteket létrehozni, amelyek elősegítik a boldogulásukat. A keresztényszociális társadalomkép alapja, hogy a biztos egzisztenciával rendelkező családok azok, amelyek jó alapot szolgáltatnak ahhoz, hogy prosperáló, fejlődő társadalom jöjjön létre. Giesswein ennek fontosságáról igyekszik meggyőzni az akkori politikai és egyházi vezetőket: az államnak és az Egyháznak támogatnia kell, hogy a munkáscsaládok és az agrártársadalomhoz tartozók anyagilag és szellemileg gyarapodjanak, mert akkor nem csak hogy nem fognak lázongani, hanem rájuk lehet építeni a társadalom fejlődését. El kell ismernünk: erről sem a liberális politikai elitet, sem a konzervatív egyházi hierarchiát nem volt könnyű meggyőzni. Az utóbbihoz tartozók vallották: minden úgy jó, ahogyan van, Isten mindenkinek kijelölte a társadalomban elfoglalt helyét, az emberek maradjanak is ott, és elégedjenek meg a sorsukkal. Giessweinnek mindig el kellett magyaráznia: a keresztényszociális eszmeiség, mozgalom nem forradalmi hátterű. Könnyen rájuk fogták, hogy forradalmat akarnak kirobbantani, holott éppen, hogy nem ezt akarták.
– Giesswein Sándor emiatt gyakran keveredett konfliktusba az egyházi hierarchiával.
– Kicsit fantasztának gondolták. Az egyházi középréteghez tartozott mint kanonok és sokféle mozgalom vezetője. A Szent István Társulatban is aktív volt, ő szervezte meg a társulat akadémiáját.
Giesswein ekkor megjelentet egy kis füzetet a Szent István Társulat Népiratkák című sorozatában, a keresztényszociális gondolatot ilyen módon is népszerűsíti.
– Az 1919-es Tanácsköztársaság idején mennyire volt aktív Giesswein Sándor?
– Nem exponálta magát. Viszont előtte, a Károlyi Mihály-érában igen; üdvözölte a demokratikus változásokat, remélve, hogy nagyobb tere lesz a keresztényszociális gondolatok megvalósításának. Emiatt 1919 után a Szent István Akadémia tagsága megvonja tőle a bizalmat, mondván, hogy aktivizálta magát a forradalmi oldalon. Ezért aztán élete utolsó két-három évében már csak mérsékelt politikai tevékenységet folytatott.
– Hogyan vonhatnánk meg Giesswein Sándor keresztényszociális tevékenységének mérlegét?
A két világháború között felértékelődött a hatása, ahogyan a keresztényszociális mozgalomé is, számos állami szerepvállalás ezen az elvi alapon nyugodott. 1919 után az állam felismeri: a munkásság azért állt a kommün mellé, mert hiányoztak azok a keretek, amelyek biztonságot adtak volna neki. Ezért kiépítik a biztosítási rendszert. A gondolatot és a konkrét megvalósítási lehetőségeket Giesswein korábbi munkatársai dolgozták ki.
– 1945 után Barankovics István, a Demokrata Néppárt elnöke elődjének tekintette Giesswein Sándort. Az 1947-es hírhedt kékcédulás választások előtt egy kampánygyűlésen azt mondta: olyan társadalmat szeretnének létrehozni, amelyben egyetlen embernek sem lehet akkora vagyona, hogy elnyomjon másokat, és mindenkinek van annyi jövedelme, hogy anyagilag ne legyen kiszolgáltatva senkinek. Ettől azért ma is elég távol vagyunk, nem csak itthon, de mindenütt a világon.
– A társadalmi igazságosság kérdése kezdettől fogva megjelent a keresztényszociális eszmeiségben. Az államnak legyen kiegyenlítő szerepe, nem szabad hagynia, hogy széles rétegek leszakadjanak. A keresztényszocializmus kigondolói és hirdetői igyekeztek mérsékelni a vagyoni különbségeket, de nem abban az értelemben, hogy kifosztanak bizonyos rétegeket, hanem úgy, hogy erős szociális hálót építenek ki. A jóléti államokban ezt bizonyos fokig megvalósították, vagy a kereszténydemokraták, vagy a szociáldemokraták nagyvonalúak voltak az állampolgárok felé. Az is benne van a keresztényszociális gondolatban, hogy az emberek társuljanak egymással egyesületekben, szövetkezetekben, és segítsék, támogassák egymást, önkéntes alapon. Ez nagyon fontos különbség a baloldali munkásmozgalommal szemben. Az államnak segítenie kell az állampolgárokat abban, hogy lehetőleg maguk oldják meg a problémáikat. Ez a gondolat a keresztényszocializmus következő lépcsőfoka. XI. Piusz 1931-ben, a Rerum novarum negyvenedik évfordulójáraadta ki a Quadragesimo anno kezdetű enciklikáját. Ebben megfogalmazta a szubszidiaritás elvét: amit az egyén vagy egy önkéntességen alapuló szervezet meg tud oldani, azt ne vegye át tőle egy magasabb szintű szerveződés. Az államnak csupán kisegítő szerepe van.
– Ha arra gondolok, hogy a mai világban nyolcvan embernek több a vagyona, mint a föld hárommilliárd legszegényebbjének, akkor nem sok esélye van a keresztényszociális eszmeiség gyakorlatba való átültetésének…
– A Katolikus Egyháznak ma már közel sincs olyan befolyása, mint az államegyház korában, amikor az állammal szimbiózisban létezve jótékonyan tudott hatni az uralkodóra, az állam vezetőire (legalábbis így képzelték), s ennek révén a társadalomra is. Ma már nincs mód erre, parlamentáris keretek között kell képviselni a keresztény tanítást, ami a világiak feladata. Száz évvel ezelőtt még a papok vezették a katolikus, keresztény pártokat. A pápák, a helyi egyházi vezetők, a püspöki konferenciák ma korrektív funkciót töltenek be a társadalomban. Hozzá kell szólniuk a kérdésekhez, de nem azzal a szándékkal, hogy majd ők megoldják a dolgokat, hanem hogy segítik a gazdasági és politikai vezető rétegeket a társadalmi igazságosságot szolgáló döntések meghozatalában. Hazai viszonylatban ezt a célt szolgáló dokumentum volt a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia 1996-ban kiadott Igazságosabb és testvériesebb világot! című körlevele.
– Szent II. János Pál azt mondta, hogy a szolidaritás globalizációjára van szükség. Ferenc pápa is az irgalom és a szeretet alapvető fontosságára figyelmeztet.
– Ferenc pápa tanításában nagyon lényeges helyet foglal el a társadalmi igazságosság kérdése. Számos alkalommal hívja fel a figyelmet arra, hogy az Egyháznak aktívabban kell részt vennie ennek kimunkálásában. Beszél az önmagából kilépő Egyházról, a társadalmi perifériákra nyitott Egyházról, arról, hogy az egész társadalomnak felkínáljuk a szolgálatainkat. A Szentatya világosan látja, hogy sok országban milyen rohamos ütemben szakadnak le emberek és esnek ki az úgy-ahogy létező szociális hálóból. A politikai és a gazdasági elit azonban sokszor mintha vak lenne erre a súlyos problémára. Óriási kihívást jelent mindenütt, így nálunk is, hogy a Katolikus Egyház képes legyen hatékonyan kifejteni a szociális tanítását. Erről a kérdésről többet kell beszélni az egyházi közösségekben is. Ma fennáll az a veszély, hogy a társadalmi kihívásokat, a megoldhatatlannak látszó konfliktusokat látva sokan úgy tekintenek az Egyházra, mint menedékre, ahol a lelki életüket építhetik. Ez valóban fontos, de emellett ott van a másik kihívás – vagy inkább felhívás, meghívás – is, amit ugyanattól a Jézus Krisztustól kaptunk, és amely arra szólít, hogy a társadalomban is legyünk jelen, ne csak a lelkünket ápoljuk. Ez nagy feladat ma, és az lesz a jövőben is, a katolikusok és a többi keresztény számára egyaránt.
Fotó: Merényi Zita (archív)
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2024. január 7-i számában olvasható.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
