A sztálingrádi traktorgyár magyar foglya Veres István2025. 09. 03., sze – 10:38
Amikor azt hitték, szenvedéseiknek már vége, azok még csak akkor kezdődtek…
Kedves Szerkesztőség!
Ezúton szeretném önökkel megosztani nagyapám, Ruzsik László világháborús történetét. Ezt a történetet 1993. február 21-én Zsilka László megjelentette a Vasárnapban Sztálingrád poklából menekült címmel, melyre Farnbauer Béla gimnáziumi tanár is reagált, szintén a Vasárnapban publikált cikkével. Továbbá Lőrincz Sarolta Aranka Hétköznapi hazaszeretet című, felvidéki háborús történetekről szóló könyve is mesél apósom életéről. Üdvözlettel:
Rados Lívia, Felsőtúr
„1912. május 12-én születtem Lozornón. Már 16 éves koromban boltos segéd voltam egy zsidó boltban. 1932-ben mentem katonának Prágába (Praha – Ružyně), ahol a hidászoknál szolgáltam. A két év alatt Komárom környékén, a Dunán gyakorlatoztunk. Pontonhidakat szereltünk össze. Arra gyorsan rájöttem, hogyan tudnék a kevés zsold mellé még egy pár koronát összeszedni. Kimenőimen megvásároltam az olcsó csokoládét. Visszamentem a kaszárnyába, és az őrök kérdésére, hogy mi van a dobozban, azt mondtam, hogy csomagot kaptam. A kaszárnyába visszatérve eladtam drágábban a csokoládét, így két év alatt elég szép summa pénzt szedtem össze.
Lakodalom zene nélkül
1934-ben leszereltem, és Galántán kezdtem kereskedni. A galántai szövetkezetben a munkám mellett kismalacokkal kereskedtem. A kismalacokat Magyarországon megvettem, és itthon drágábban értékesítettem. A szövetkezetből egy idő után áthelyeztek Bakabányára. De ott nem éreztem jól magam, ezért visszakéredzkedtem Galántára, és a szövetkezetnél lettem kereskedő.
1937. szeptember 15-én volt a lakodalmam Ruzsik Annával. A lakodalom csendesen zajlott, nem volt zene, sem mulatás, ugyanis akkor halt meg a csehszlovák köztársasági elnök, Masaryk, ezért be volt tiltva a mulatozás. 1939-ben a feleségemmel együtt áthelyeztek Felsőtúrra üzletesnek és kocsmárosnak.
Kétszer is hazaküldtek
1941-ben bevonultam a Magyar Királyi Honvédségbe Miskolcra. Rövid átképzésen vettem részt. Fél év múlva megkaptam a SAS-behívót, mert a háború egyre több katonát követelt. Közben a miskolci kaszárnyában ráesett a lábujjamra egy kalapács, és megfeketedett rajta a köröm. A felvonulási területen álltunk, amikor a katonaorvos megkérdezte, hogy van-e valakinek valamilyen egészségügyi problémája. Én nagy sántítva kimentem az orvos elé, aki nem javasolt a frontra. Hazaküldött. Fél év halasztást kaptam. Fél év leteltével újra megkaptam a SAS-behívót, szintén Miskolcra, ahonnan egyenesen mentünk a frontra. Megpihentünk Kijev mellett, ahol beálltam a németek ellen futballozni. Ott úgy összerúgtam egy német játékossal, hogy hordágyon vittek le a pályáról. A katonai orvos megállapította, hogy nem vagyok alkalmas a frontra, és ismét hazaküldött.
1944 nyarán újból megkaptam az utolsó SAS-behívót, egyenesen Ukrajnába. A hidász századhoz vittek, ahol a zsidó munkaszolgálatosoknál voltam felügyelő. Sok ismerős volt közöttük, de segíteni nem tudtam rajtuk. A tiszturak semmibe vették őket. Az egyik munkaszolgálatos zsidó elment a katonaorvos után azzal a panasszal, hogy fáj a gyomra. A katonaorvos annyit mondott neki, hogy itt fogsz megdögleni, te kutya.
Lajos bátyám volt a mozdonyvezető
Ekkor már az orosz haderő igen nagy erővel támadott, és mi hátrálni kényszerültünk, egészen az osztrák határig. Közben megálltunk pihenni egy erdős résznél, de az oroszok észrevették, hogy ott vagyunk, és Sztálin-orgonákkal letarolták az erdőt. Ez 1945 márciusában történt. Én a támadást egy lövészárokban vészeltem át. Sok volt a halottunk és a sebesültünk. A parancsnokunk szétengedett bennünket, mert szétlőtték még a konyhánkat is. Mi, felvidékiek Győr felé indultunk haza. Győrben kerestünk egy üres kaszárnyát, ahova bementünk. Nem tudtuk, de itt már az orosz katonák vártak, és fogságba ejtettek minket. A Duna-parton végig, egészen Pozsonyig hajtottak bennünket. Fiatal gyerekek voltak az őreink, ők kísértek bennünket. Ha valaki kilépett a sorból, azonnal lelőtték. Még azon a napon, ahogy odaértünk, bevagoníroztak bennünket, és Sztálingrádba vittek. A mozdonyvezető Lajos bátyám volt, de én sem tudtam, és ő sem tudta, hogy ott vagyok. Ha tudta volna, akkor megszöktetett volna. Sztálingrád traktorgyárába vittek, ami egy igen romos gyár volt. Ahogy a termelést beindították, én a traktorok első törött tengelyeit edzettem. Igen nehéz munka volt.
Benzines hordóban főztek
A koszt, amit enni kaptunk, egyenlő volt a moslékkal. Az udvaron leállítottak egy 300 literes benzines hordót, amiben főtt ez a lötty, amit reggel, délben és este kaptunk. Egy szem zsír nem volt benne, sem hús, csak köles meg korpa. Ettől a löttytől és a nehéz munkától úgy legyengültünk, hogy csontvázak lettünk. Reggelenként nem győztük a halottakat kihordani, akiket feldobáltak egy teherautóra, és valahol a mezőn, az árkokban eltemettek. Egy pár lapát földet dobtak csak rájuk, úgyhogy a rókáknak és egyéb húsevőknek volt mivel táplálkozni.
Egyszer a táborban híre ment, hogy a csehszlovák állampolgárokat elengedik. Így a hír hallatán új erőre kaptam, és nagy nehezen fölszálltam a gyárból induló vonatra, amelyik hazahozta a még élő foglyokat. Közülünk senki sem tudta, hogy mennyien haltak meg. Nem volt semmilyen nyilvántartás. Azt sem tudtuk, hogy kiket temettünk el. Még a létszámot sem tudtuk. Senki sem számolta őket.
Elindult a halál vonata
De a halál még a vonaton is szedte áldozatait. A halottakat az utolsó vagonba rakták. Ha a mozdony egy vízmosta árok mellett haladt el, kiszórták a hullákat az árokba. 2-3 lapát földdel betakarták, hogy a varjaknak legyen mit enni. Ezekről a halottakról semmi feljegyzés nem történt. A családtagjaik soha nem lettek értesítve.
Amikor a vonat megállt valahol, hogy a gyenge, lesoványodott foglyok elvégezzék szükségüket, akkor sokan, akik a töltés vagy a sínek mellett voltak, ott is maradtak, mert a vonat elindult nélkülük. Hogy mi lett velük, senki sem tudja. A hazaérkezésünkkel még nem ért véget a szenvedésünk. Miután a vonatból kiszálltunk, két hétig javították föl az állapotunkat, mert olyan lesoványodottan nem akartak minket hazaengedni.”
Édesapám elbeszélése szerint hazatérte után a nagyapa a testvérénél, Julis néninél volt két hétig. Ott kicsit felerősödött. Julis néni úgy gondolta, hogy nem fogja megélni a reggelt, így stráfkocsival hozta őt haza Felsőtúrra, száz kilométeres távolságból.
Összeállította: VI
Olvasóink által beküldött további, második világháborúhoz kapcsolódó családi történeteket olvashat Krónikás rovatunkban, valamint itt és itt is.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
