„Szidalmazták és kinevették, istenítették és megvetették. De… Szolzsenyicin már csupán novelláival és a Gulag-szigetvilág című regényével megváltoztatta a világot, és ez tökéletesen elegendő ahhoz, hogy a halhatatlanok közé kerüljön” – írta nekrológját egy moszkvai újság a 105 éve, 1918. december 11-én született Alekszandr Szolzsenyicin Nobel-díjas orosz íróról.
Szolzsenyicin 1918. december 11-én született az észak-kaukázusi Kiszlodovszkban, kozák értelmiségi családban. A rosztovi egyetem matematika-fizika szakával párhuzamosan az irodalom szakot is elvégezte, majd matematikát és csillagászatot tanított.
A második világháborúban, 1941 októberétől tüzérként szolgált, többször kitüntették és előléptették. Mivel leveleiben bírálta Sztálint, a katonai elhárítás 1945. február 9-én letartóztatta, tárgyalás nélkül elítélték, nyolc évig raboskodott börtönökben, majd lágerekben.
Itt is folyamatosan írt, papír helyett memóriájában rögzítve műveit. 1956-ban rehabilitálták, 1957-ben ismét tanári állást kapott.
1959-ben negyvenöt nap alatt írta meg Ivan Gyenyiszovics egy napja című kisregényét, amely – művei közül elsőként – 1962-ben látott napvilágot a Novij Mir című folyóiratban.
A szovjet koncentrációs táborok világát leplezetlen valóságában bemutató mű megjelenését személyesen Nyikita Szergejevics Hruscsov, a párt akkori főtitkára engedélyezte. Az olvadás időszaka Hruscsov 1964 októberi bukásával véget ért.
A szovjet politikai klíma ismét fagyosra fordult, Szolzsenyicin műveit 1966 után már nem közölték a hivatalos sajtóban.
A pokol tornácán és a Rákosztály című regényeit szamizdatban adta ki, az így sokszorosított példányok kerültek Nyugatra, miközben az író 1967-ben nyílt levelet intézett a cenzúráról a Szovjet Írószövetséghez.
A kényszermunka-táborok történetét, az áldozatok szenvedéseit bemutató A Gulag-szigetvilág 1968-ban befejezett, majd Svájcba csempészett kéziratának első kötete 1973 legvégén, orosz nyelven jelent meg Párizsban. (A Gulag a Glavnoje upravlenyije iszpravityelno-trudovih lagerej, azaz a „Javítómunka-táborok Főigazgatóságának” orosz rövidítése. A szovjet Belügyi Népbiztosság, a hírhedt NKVD 1934-ben hozta létre a cinikus módon javító-nevelő intézménynek nevezett kényszermunkatáborok és börtönök kiterjedt hálózatát, ahol milliók raboskodtak és haltak meg.)
Az utolsó cseppet a pohárban az jelentette, amikor Szolzsenyicin 1974 januárjában szamizdatban közzétette „egy honfitárs kéretlen, nem szolgálati úton előterjesztett… javaslatait a nemzeti katasztrófa elkerülésére”. A Szovjetunió vezéreihez címzett manifesztum többpártrendszert, valódi választásokat, pluralizmust követelt.
A „Szolzsenyicin-kérdést” már 1967-ben napirendjére tűzte a Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottsága. Az 1974-es manifesztum megjelenése után a viták a pártvezetésben már csak arról folytak, hogy a megzabolázhatatlan írót börtönbe vessék, száműzzék, kiutasítsák vagy „véletlen baleset” áldozata legyen.
Végül Jurij Vlagyimirovics Andropov – a KB titkára, a PB tagja, a KGB vezetője – javaslatára a kiutasítás mellett döntöttek. Szolzsenyicint 1974. február 12-én letartóztatták, a Legfelsőbb Tanács hazaárulás vádjával megfosztotta állampolgárságától, másnap felültették egy NSZK-ba tartó repülőgépre.
Könyvét szocializmus- és kommunizmusellenes pamfletnek nyilvánították, az Írószövetség a kapitalizmus hívének, az imperialisták szálláscsinálójának, fasisztának, sovinisztának és népellenesnek bélyegezte.
Szolzsenyicin vonatra száll a távol-keleti Vlagyivosztokban 1994 nyarán (Kép forrása: Wikipédia/ Evstafiev/ CC BY-SA 3.0)
Az írónak Willy Brandt nyugatnémet kancellár politikai menedékjogot adott, de Szolzsenyicin néhány nap múlva Zürichbe távozott.
Még ugyanebben az évben átvette 1970-ben kapott irodalmi Nobel-díját, amit akkor már négy esztendeje nem tehetett meg.
1976-ban az Egyesült Államokban telepedett le, ahol visszavonultan élt vermonti birtokán. Száműzetése húsz évig tartott. 1989-ben a Szovjet Írószövetség megkövette, az őt állampolgárságától megfosztó döntést érvénytelenítették.
Szolzsenyicin 1994. május 27-én tért vissza hazájába, ahol 1997-ben az Orosz Tudományos Akadémia rendes tagjává választották.
Egy év múlva megkapta a testület legmagasabb kitüntetését, a Lomonoszov aranyérmet, de elutasította a Szent András apostol érdemrendet, amelyet Borisz Jelcin orosz elnök adományozott volna neki.
Humanitárius tevékenységéért 2007-ben a legmagasabb orosz állami kitüntetést, az Állami Díjat kapta meg. Szolzsenyicin 2008. augusztus 3-án hunyt el Moszkvában.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
