A legenda szerint Szent Márton a Római Birodalom Pannónia tartományának Savaria nevű városában – a mai Szombathely – látta meg a napvilágot Kr. u. 316-ban vagy 317-ben egy római tribunus (azaz elöljáró) fiaként.
A II. Constantinus római császár katonájaként szolgáló Márton a franciaországi Amiens városában egy hideg téli estén odaadta meleg köpenyének felét egy nélkülöző koldusnak. Aznap éjszaka álmában megjelent Jézus a koldus alakjában. Innen kezdve nem a hadsereget, hanem Istent szolgálta, megkeresztelkedett. Ezt a jelenetet örökíti meg a legtöbb őt ábrázoló kép. Így a zselízi Szent Jakab-templom hajójában lévő 14. századi freskó is.
Misszionáriusként sok jót cselekedett. Jóságáról még életében legendák keringtek, püspökké akarták szentelni.
A monda szerint amikor ennek hírét vette, az érte jövő küldöttek elől nagy alázatosságában a ludak óljába bújt. A szárnyasok azonban gágogásukkal, szárnyuk verdesésével óriási zajt csaptak, így elárulva Márton rejtekhelyét.
Mártont 371-ben püspökké szentelték és haláláig, 398-ig Tours-ban segítette a rászorulókat.
Szent Márton kultusza Pannónia területén már a honfoglalás előtt is virágzott. Szent István tisztelete jeléül a zászlaira a hadvezér Márton képét festette. A hagyomány szerint a szent egy álomban sietett a király és az ország védelmére. Így Szent Márton Szűz Mária után az ország patrónusa lett.
Egy ősi hagyomány szerint november 11-e a téli évnegyed kezdőnapja, a paraszti év vége, amikor lezárták az éves gazdasági munkákat, s kezdetét vette a természet téli pihenő időszaka.
A rómaiak kultúrájában a lúd Mars szent madara volt. A keresztény naptárban is ennek alapján kapott helyet: a lúd római neve „avis Martis” (Mars isten madara); régi szófejtéssel Márton madaraként ünnepelték.
Márton napja a karácsony előtti 40 napos böjt előtti utolsó ünnepnap
Ezért ezen a napon rendszeresek a lakomák, bálok, vásárok. Ilyenkor nagy evés-ivást rendeznek, hogy a következő évben is bőven legyen mit fogyasztani. A lakmározásnak kedvezett az is, hogy a hagyomány szerint ilyenkor nem szabad takarítani, mosni, teregetni, mert ez a jószág pusztulását okozza.
Novemberben már le lehet vágni a libát, ezért a Márton-napi ételek jellemzően libafogások, így például libaleves, libasült párolt káposztával és zsemle- vagy burgonyagombóccal, mert a mondás szerint:
„Aki Márton napon libát nem eszik, egész éven át éhezik”.
Szokás volt, hogy a liba húsából, különösen a hátsó részéből küldenek a papnak is, innen ered a „püspökfalat” kifejezés.
A Márton-napi lúdvacsora után „Márton poharával”, vagyis a novemberre éppen kiforrott újborral szokás koccintani.
Úgy tartották, a minél több ivással egyre több erőt és egészséget töltenek magukba.
A bor és a liba néha össze is kapcsolódott, német nyelvterületen a 12. században a Márton-napi ludat „szüreti vagy préslibának” is nevezték.
A sült liba mellcsontjából az időjárásra jósoltak: ha a csont barna és rövid, akkor sáros lesz a tél, ha viszont hosszú és fehér, akkor havas. Az aznapi időjárásnak viszont az ellenkezője várható: „Ha Márton fehér lovon jön, enyhe tél, ha barnán, kemény tél várható.” Másik megfogalmazásban: „Márton napján, ha a lúd jégen jár, akkor karácsonykor vízben poroszkál.”
Összeállította Csonka Ákos, Felvidék.ma
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
