Elolvastam „A Szolgálólány meséje”-t. Mindezt tettem azért, mert bölcsész ismerőseim folyamatosan a képembe tolták, micsoda nagyszerű regény, intellektuális remekmű, fontos társadalmi problémákat taglaló anti-utópia.
Szóval elolvastam. S hát nem vagyok elájulva. „A Szolgálólány meséje” egy pornográf mű. Margaret Atwood két műfajt mixel össze egymással anti-utópiájában: a horror- és a pornóirodalmat. Önmagában ez még nem lenne gond: mind a horror, mind a pornó műfaját lehet intellektuálisan művelni. Az egy szomorú tény, hogy a ritkább eset ezen műfajoknak intellektuális művelése; többnyire a horror és a pornó a lumpenproletárok szintjére lett leszállítva. Intellektuális téren a horror tárgyalhatja a félelem és a halál mibenlétét, a pornó pedig megmutathatja a szexualitás mélyrétegeit. Lumpenproletár szinten a horror nem több, mint embertársaink brutális halálában való gyönyörködés, a pornó pedig a szexualitás bestiális megélése. Atwood becsületére legyen mondva, mind a horror, mind a pornó műfaját gyakorolva eme művében igyekszik intellektuális szintet megütni, a probléma az, hogy nem igazán sikerül neki. A horrorelemek, mint a lelki kínzások és a kivégzések, elérik egy jobban megírt ALIENS-regény színvonalát, de össze sem hasonlíthatóak egy Stephen King regényével; a pornóelemek, mint a szexjeleneteket pedig nem érik el egy Wilbur Smith-szexbetét színvonalát. A horror- és pornóelemek alacsony színvonalát úgy próbálja kompenzálni Atwood, hogy telerakja művét felszínes bölcsészokoskodásokkal. A bölcsészokoskodásoktól viszont modoros lesz az egész mű.
Az írónő minden bizonnyal a saját szexuális frusztrációit, szorongásait és vágyfantáziáit dolgozta fel a regényében. A regény világában létező patriarchális rendszer és az azt reprezentáló férfi karakterek Atwood szexuális vágyainak kivetülései, a főszereplő nő pedig az írónő és az olvasónő alteregója. Igen, a könyv ezért is elsősorban nőknek íródott, habér azért elolvashatják férfiak is. „A Szolgálólány meséje” ezen a téren ugyanaz a kategória, mint „A szürke ötven árnyalata” – és mégsem. „A Szolgálólány meséje” és „A szürke ötven árnyalata” egyaránt olyan művek, amelyekbe igyekeznek valami mély filozófiát belemagyarázni a hívei és rajongói. Miközben mindkettő egy szexuális vágyfantázia kiélése. A kettő között azért mégis van egy lényegi különbség.
„A szürke ötven árnyalata” = pornográfia + bölcsészokoskodás.
„A Szolgálólány meséje” = pornográfia + bölcsészokoskodás + gyűlöletbeszéd
E. L. James úgy elégíti ki önmagát az esztétika révén, hogy közben nem uszít, vagyis nem árt senkinek. Margaret Atwood viszont, miközben végzi az esztétikai maszturbációt (irodalom, mint vibrátor), aljas módon uszít is a neki nem szimpatikus csoportidentitások ellen.
Érdemes tudni, hogy akkor íródott „A Szolgálólány meséje” (1985), amikor Ronald Reagan kormányon volt az USA-ban (1981–1989). Nyugat-Berlinben írta művét; közvetlen közelben működött mellette egy bolsevik diktatúra, de ő az Egyesült Államokba vizionált egy diktatúrát. A Reagan-kormány törzsbázisa nem kis részben a neoprotestánsokból adódott; megválasztásában jelentős szerepet játszott a Moral Majority. Atwood teljes szívéből gyűlölte a neoprotestánsokat, a Reagan-kormányt, az amerikai társadalom republikánus részét – meg egy csöppet a férfiakat. „A Szolgálólány meséje” egyrészt jóslat volt arra nézve, hogy a Reagan-kormány hogyan fog átváltani egy liberális demokráciából egy teokratikus diktatúrába, másrészt egy masszív gyűlöletbeszéd az amerikai neoprotestánsok ellen. Vagyis igaz, hogy az Atwood-regény nem keresztényellenes – csak a neoprotestánsokat éri lángoló gyűlölet. A jóslat mindenesetre megbukott, mert a Reagan-kormány a 8 éve alatt nem ment át a demokratikus jogállamot felszámoló diktatúrába. Az amerikai neoprotestánsokkal természetesen vannak problémák (nem is kicsik), de fele annyira sem primitívek, amennyire bemutatja őket ez az „anti-utópia”. Kicsit emlékeztet engem mindez az amish közösséggel szembeni megvető és lenéző interpretációra – amit hasonló módon emberalatti nőelnyomó patriarchális közösségnek írnak le az amerikai demokrata értelmiségiek. Az a szellemiség, ami nem törekszik a vallásos közösségek megértésére, hanem zsigerből megbélyegzi őket. A legrosszabb esetben elvárja, hogy a saját képére formálódjanak ezek a vallásos közösségek, még annak az árán is, hogy feladják saját hitelveiket.
„A Szolgálólány meséje” c. műről eleinte nehéz eldönteni, hogy férfiellenes vagy sem. A fan-tábora szerint Atwood nem vádolható nemi sovinizmussal. Atwood Pénelopeia című regényében a feleség szemszögéből mutatja be Odüsszeusz hazatérését. Odüsszeusz hazatér, leöli a kérőket, majd felakasztja a kérőkkel háló tizenkét szolgálólányt. Atwood szerint ez egy történelmi pillanat, mivel innentől kodifikálódott a monogámia patriarchális modellje az európai kultúrában. Ami elég merész kijelentés annak tükrében, hogy máig nem tudják eldönteni a történészek, hogy Odüsszeusz létező történelmi személy volt vagy sem. Atwood, mint sok feminista, hitt abban, hogy létezett egy ősi matriarchális társadalom, amit felszámoltak a férfiak. Odüsszeusz, mikor elrendeli a tizenkét szolgálólány leölését, példát statuál: a háztartásban a feleség és a szolgálólányok akkor szeretkezhetnek más férfiakkal, ha azt engedélyezi a háziúr, a gazda. Mint tudjuk, az ókori görög társadalomban a férfi harcosok tömegével szállították haza a háborúban zsákmányolt rabszolganőket, akik később ágyasokként osztoztak a feleséggel a háziúron. A szolgálólányok leölése becsületgyilkosság, ami a szabályokat megszegő női szolgák büntetése. A nemi erőszak elkövető és áldozat közös szégyene; az erőszak után a női test, mint áru megromlik, mivel idegen férfi magvai rejtőznek benne. Itt pedig csak a végleges megoldás segít, ami a gyilkosság. Ebben az olvasatban Odüsszeusz rohadék; a patriarchátus rendszerét fenntartó férfiak rohadékok; önmagában a férfiak rohadékok. És mivel Atwood szerint ez a minta átöröklődött a 20. és 21. századra is, kedves férfiolvasóim, mi mind rohadékok vagyunk! A Szolgálólány-mítosz egyaránt jelentős funkciót tölt be mind a „Pénelopeia”, mind „A Szolgálólány meséje” c. művekben. Innentől már felesleges is azon morfondírozni, hogyan viszonyul „A Szolgálólány meséje” a férfiakhoz. Az üzenet világos: szégyelljük a pofánkat, mi, férfiak! Érdekes, ha valaki „judeokráciá”-ról beszél, már röpül is az antiszemita jelző, de ha valaki „matriarchátus”-t emleget, dehonesztáló jelzővel, már finoman csettint a haladó értelmiségi: „ah, feminista társadalomelmélet, csodás!”.
Mi „A Szolgálólány meséje” sztorija?
A környezeti szennyeződés miatt meddővé válik a nők többsége az USA-ban. Egy militáns neoprotestáns csoport megöli az elnököt, lemészárolja a kongresszust, felfüggeszti az Alkotmányt, és megalapítja a Gileádi Köztársaságot. Kialakul egy kasztrendszer, aminek a csúcsán a férfiak állnak, alattuk vannak a nők. A nőknek meg van tiltva a könyvolvasás, a tanulás, a munka, a tulajdon, a bankszámla. A Parancsnokok és a Parancsnoknék irányítják ezt a különös társadalmat. A nőknek is megvan a külön hierarchiája: a legfőbb tekintély a nők között a Parancsnokné, a felügyelők és végrehajtók a Nénik, az uralkodó osztály háztartását vezetők a Márták, a közrendű feleségek a Gazdasszonyok, és a pusztán megtermékenyítésre rendeltetett Szolgálólányok. A demográfiai probléma kezelésére összegyűjtötték a fogamzóképes nőket; a kiképző-központban felkészítik őket a feladatukra, majd odautalják őket a Parancsnokoknak.
A Szolgálólányok az egész testüket fedő vörös ruházatot viselnek, fejükön fehér fejfedővel. A Szolgálólányok nem viselhetik eredeti nevüket, helyette amit használnak, az a gazdájuk birtokos jelzővel ellátott keresztneve: Fredé, Glené, Warrené stb. A Parancsnok három hetente megerőszakolja a Szolgálólányt a felesége jelenlétében, egy Szertartás keretében. A születendő gyermeket sajátjaként megtartja a házaspár, a Szolgálólányt pedig áthelyezik valahova. Jákob családjának történetével legitimálják ezt az embertelen rendszert. Ráhel, mivel nem esett teherbe, a szolgálóját küldte be urához, szüljön neki gyereket.
A Szolgálólány-rendszer a regényben olyasmi, amire Mr. Spock a Star Trek-ből azt mondaná: „nem logikus”. A Parancsnokok, mint megtermékenyítők, kevesen vannak, míg a Szolgálólányok, mint megtermékenyítendők, sokan – ez az arány eleve nem teszi lehetővé a demográfiai probléma megoldását. A Parancsnokok többsége öreg, impotens, és képtelen a feleségével gyermeket nemzeni; a fiatalabb Angyalok pedig szintén nincsenek valami sokan. A regény végén van egy „Történeti Feljegyzések” rész, ahol kiderül, hogy a legtöbb Parancsnok megfertőződött egy terméketlenséget okozó vírussal. Az is kiderül, hogy azok a Szolgálólányok, akik végül megfogannak, nem a Parancsnoktól, hanem külső segítséggel, ami lehet a nőgyógyász orvos vagy egy férfi a személyzetből. Az a Szolgálólány, amely nem képes a gyermekszülésre, egy idő elteltével kikerül a Telepek egyikére, ahol jobb esetben földműveléssel töltik az időt, rosszabb esetben mérgező hulladék összeszedésével. Eleve egy olyan társadalmat mutat be a regény, amelynek a nemzetstratégiája a nemzet megmentésére nevetségesen gagyi.
Mindent a főhősnő, Fredé szemszögéből látunk, ami meglehetősen kevés. Fredé a zárt rendszerben élve kevés információt kap a külvilágról. Így nem kapunk világos képet arról, hogyan működik a gileadi rendszer. A „Történeti Feljegyzések” szintúgy nem segít nekünk a rendszer alaposabb megértésében (ez sem több egy felszínes bölcsészokoskodásnál), de legalább megtudjuk azt, hogy az evolúciós pszichológia egy a patriarchátust legitimáló áltudomány. A Gileádi Köztársaság a regényben kidolgozatlan: a háttér vázlatos, a karakterek kétdimenziósak. Állítólag a sorozat sok üresjáratot kitölt, sok hibát kijavít, sok hiányosságot kompenzál (hogy mennyire, nem tudom; őszintén: a könyv után nem vagyok hajlandó megnézni még a sorozatot is).
Fredé barátnője, Moira és Fredé anyja másodvonalas feministák, akik révén megkapjuk a jól megszokott feminista propagandát – ami szerencsére kis adag. Kiderül, már pusztán az Atwood által írt előszóban is, hogy a pornó tiltása és az abortusz legalizálása egyaránt fontos feminista célkitűzések. Vagyis Atwood kiáll amellett a kettős mérce mellett, ahogy a feminizmus az emberi jogokra tekint: a férfiaknál szűkíteni a jogokat (pornó tiltása), a nőknél bővíteni a jogokat (abortusz legalizálása). Moira és Fredé anyja révén kapunk pár férfiellenes sztereotípiát is – most mellőzöm ezek ismertetését.
Margaret Atwood egyébként maga is az abortusznak nevezett csecsemőpusztítás elkötelezett híve. 2014-ben így reagálta le a Tennessee-ben és Texasban hozott életvédő törvényeket: „A terheseket, ha csak a gyanú is felmerül, hogy nem akarják a babát, letartóztatják és a kórházi ágyhoz láncolják, amíg meg nem szülnek. Tennessee-ben épp most fogadtak el egy ilyen törvényt. Texasban már jóval korábban. Sok más államban is így van. A szokásos »joguk-van-az-élethez« cucc. Ez már „A szolgálólány meséje”. Tudom, hogy ijesztő. Szoktam mondani, hogy ezt tegyék a hátlapra, de nem vállalják.” Számomra mindig is érthetetlen misztikum volt a feministáknak az abortuszhoz való vonzalmuk. Az még érthető, ha egy nő valamilyen oknál fogva nem akarja megtartani a gyereket. De alternatívának ez esetben a feministák miért nem a nevelőszülő-rendszert ajánlják az abortusz helyett? A nő megszüli a gyereket (vállalható cselekedet a még pislákoló élet megmentése érdekében), majd odaadja nevelőszülőknek. De nem – abortusz, mint jog! A feminizmus primitív és embertelen!
Atwood 2017-ben így figyelmezteti az emberiséget a bármikor bekövetkező totalitarizmusra: „Közelebb vagyunk az 1930-as évek sötét napjaihoz, mint azóta bármikor”. Atwood az életvédő konzervativizmus képviselőit, az amerikai társadalom neoprotestáns részét vádolta totalitarizmussal, de ebből a fröcsögésből jutott azért a Trump-kormány mögött felsorakozó republikánusokra is. Az 1930-as év felemlegetése meg egy burkolt nácizás. Még véletlenül sem az egyre több jakobinus elemet felmutató amerikai újbaloldalra értette ezt a megállapítást. „A könyv kilépett a borítójából, a sorozat már nem csak egy tévéműsor. Kint van a világban”. Atwood így üdvözölte a híveit és rajongóit, azokat a feministákat, akik Szolgálólány jelmezben tüntettek az állami intézmények előtt az abortusz minél szélesebb körű legalizálásáért.
Méltatlan, hogy egy olyan szellemi termék számít ma kultregénynek az anti-utópiák terén, ami semmi más, mint egy uszító pamflet az amerikai neoprotestánsok ellen. Ami még ennél is rosszabb, hogy Atwood és hívei kitágították a gyűlölet körét. A sorozat már burkoltan azt sugallta a hiszterizált amcsi társadalomnak, hogy maga a Trump-kormány lesz a gyakorlatba ültetője a gileádi ideológiának. A MAGA-sapkás híveit úgy interpretálták, mint valami fasiszta rohamosztagot. Aztán a mém túlnőtt Trumpon, és már olyan államfők lettek démonizálva gileádiként, mint Orbán és Putyin. A lengyel kormány is hamarosan egy lett a gileádi rezsimmel, mikor meghozta kemény abortusztörvényét. És szegény Budaházy Edda ellen is be lett vetve a Szolgálólány-blabla, mikor elkészítette nyomorúságos retorikájú videóját. A feministák a közösségi oldalakon #gilead jelzővel illetnek minden olyasmit, ami nem nyeri el a tetszésüket. Ugyanakkor fel sem vetül a Willkommen kultúra révén ideimportált potenciális Al-Kaida-, Isis- és Boko Haram-szimpatizánsok kapcsán a nők vallási elnyomása. A baloldali narratívában csak a jobboldali keresztények veszélyeztetik a női szabadságjogokat, az iszlám az nem.
Ezen a ponton sok olvasónak tűnhet úgy, hogy nem szeretem a könyvet. Jól gondolják!
Maga a regény nem szar, de nem is kiváló. Középszerű, mind stílusában, mind történetében. A tartalma persze förtelmes. Egyszer olvasható. Nekem nem adott semmit. Sokat mondó, hogy a regény egészen addig nem volt népszerű a nemzetközi bölcsész társadalomban, amíg el nem készült a sorozat, és be nem emelte a politika a közbeszédbe. De felejthető alkotás. Aki egy elgondolkodtató poszt-apokaliptikus anti-utópiát akar olvasni, annak inkább ajánlom Dimitry Glukhovsky METRO regényét.
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
