Milyen a papok kenyere? Serfőző Levente, a Szeged-Csanádi Egyházmegye oktatási helynöke maga süti a kenyerét, melyhez foghatót még soha nem ettem. A Szent Gellért Szeminárium konyháján mutatta be, hogyan készíti, s miközben beavatott a kenyérsütés titkaiba, az átváltoztatás csodájáról is mesélt.
– Hogyan kapott helyet az életében a kenyérsütés?
– A koronavírus-járvány idején alakult ki ez a szokásom. Az első időszakban, a „Maradj otthon!” tavaszi hónapjaiban próbálkoztam először a sütéssel. Az első kovászt a nagynénémtől kaptam, postán érkezett.
Középiskolás koromban a hittanórán az egyik atya papi élettörténetekről mesélt. Említést tett egy brazil lelkipásztorról is, aki pékséget nyitott, hogy így segíthessen a szegény gyerekeken. Nagyon megfogott a története, amely egyszerű volt, számomra mégis életet adó üzenetet hordozott. Egy hang halkan megszólalt bennem, és ráébredtem, én is szeretnék pap lenni. Ezt az érzést hozta vissza az életembe a kenyérsütés. Amikor elmerülök a munkában, gondolataimban sorra visszatérnek azok az élmények, amikor megtapasztalhattam Isten jóságos, ajándékozó, gondviselő jelenlétét. Tudatosodik bennem, hogy az életem hány meg hány pontján látom, amint Isten összeköti a szálakat. Ahogy megértem a munkálkodását, eltölt a béke, és elszégyellem magam, hogy miért bizonytalanodtam el.
– A kenyérsütés tehát nem csak kedves időtöltés Önnek, jóval több annál.
– Valóban. Nem csak azért készítem a kenyeret, hogy kiváló végterméket kapjak. Az is fontos, persze, mert nem magamnak sütök, hanem a szeminárium lakóinak, a kispapoknak és a paptestvéreknek. Sokszor viszek ajándékba is. Minden héten elkészül két-három kenyér, és öröm számomra, ha mások elfogyasztják. De ma már magát a készítés folyamatát szeretem a leginkább. Kikapcsol, flow-élményt jelent. Formázom a tésztát, és jó látni, ahogyan alakul. Különösen az a pillanat megdöbbentő, amikor egyszer csak átalakul, és többé már nem a liszt és a víz ragacsos elegyét forgatom, hanem egy jól formázható, tapintásra is kellemes, szép tésztát.
– Röviden bemutatná a folyamatot?
– A kenyér itt, a Szent Gellért Szeminárium konyháján készül. Komoly szervezést igényel, mert össze kell hangolnom a teendőimmel, előre kell látnom az aznapi feladataimat. Már előző este el kell kezdenem a munkát a kovász etetésével. Reggel aztán betelepülök a konyhába, viszem magammal a laptopomat is.
A pihenőidők sok mindenre alkalmasak lehetnek. Van, hogy dolgozom, és az is előfordul, hogy futok egyet, máskor felmegyek a kápolnába imádkozni. Ott vagyok az Oltáriszentségnél, és összekapcsolódik bennem a két történés.
– Az Eucharisztiában a kenyér átlényegül, Jézus testévé lesz. Miért pont a kenyér?
– A kenyér az élet táplálója. A gabonában mint a föld termésében az ember kezdettől fogva felismerte az élet szimbólumát. Jézus talán azért beszélt az élet kenyeréről, mert a kenyérben valóban az élet bontakozik ki. A kenyér minden nemzet számára alapvető táplálék, és magán viseli az adott kultúra emberi vonásait. Jézus pozitívan beszél a kovászról is, holott azt a meleg éghajlaton élő zsidók a romlandósága miatt tisztátalannak tartották. Jézus azonban rámutat egy csodálatos titokra: egy kis kovász is elég, hogy az egész tészta megkeljen, átalakuljon. Kevés is elég, és megváltozhatnak folyamatok. Milyen csodálatos, hogy Isten a kevéssel is tud mit kezdeni!
– A pap fizikailag is egészen közel kerül az átváltozás titkához.
– Hiszem, hogy Krisztus ott van a kenyérben és a borban. Néhányszor adódott az életemben olyan pillanat, amikor annyira átjárt ez a jelenlét, hogy azt érzékeltem: valóban az Urat tartom a kezemben. Nagy ajándék, amikor megtapasztalhatom, hogy az ember bele tud lépni az átváltoztatásba, a részese lehet, és a kezében ott van Isten. Ennek a csodáját megélni kegyelem.
Néha azonban megszólal kisördög: azért ne mindenben… Amikor felemelem az ostyát, szeretem egy kis ideig fenntartani, ez lehetőséget ad a hosszabb csendre. Ott, akkor a lényeg történik. A szentmise tele van eseménnyel, énekkel, hangokkal. Ilyenkor azonban elhalkul minden, csend van, hagyom, hogy ebben a csendben szemléljük a kenyeret. Így engedem magamat és a híveket is közelebb az Úr testének szemléléséhez, így vagyok jelen igazán, és minden alkalommal a szívemet is odateszem az oltárra.
– A kenyérsütés pasztorációs célra is alkalmasnak bizonyult.
– Úgy gondolom, nagyon sokat alakít rajtunk a kétkezi munka. A kenyérsütés és az élet között párhuzamot vonhatunk. Testi és lelki folyamat kapcsolódik össze ebben a tevékenységben, így akár egy lelkinapot is felfűzhetünk rá. A roma szakkollégiumban és az egyházmegyei ifjúsági táborban megtapasztaltam, milyen sok szálon indul el a beszélgetés kenyérkészítés közben. A fiatalok rácsodálkoznak, mennyi minden kell ahhoz, hogy reggel megehessünk egy szelet vajas kenyeret. Visszamegyünk egészen oda, ahol a történet kezdődik: a földműves előkészíti a talajt. Elveti a búzamagot, gondozza a sarjadó vetést, aztán learatja a termést, majd az őrlés következik.
A kezdet mellett aztán ott a beteljesülés. A folyamat végén szentmisét ünneplünk. Azt tudjuk az oltárra tenni, amit a kezünk munkájával együtt készítettünk. Egészen új értelmet nyer az emberi munka gyümölcse kifejezés, ha olyat tudunk adni, ami valóban a miénk, amivel tényleg mi dolgoztunk. A legvégén pedig a vacsoránál együtt fogyasztjuk el, amit készítettünk, és ahogy felszeljük, átéljük annak az örömét, hogy ez a mi kenyerünk.
– Mivel telnek ilyenkor azok az időszakok, amikor éppen pihen a kenyér?
– A lelkinapon ilyenkor szentségimádáson veszünk részt. Amíg a tészta dolgozik, amíg a belsejében minden összeér, addig a Jóisten is dolgozik bennünk ebben a csendben. Thomas Mertont szoktam idézni, az ő gondolata, hogy a nagy dolgok a természetben is csendben születnek:
– Említette, hogy munka közben beszélgetés kezdődik. Mit fogalmaznak meg ilyenkor a lelki napon részt vevő fiatalok?
– Szépen kibomlanak az életünkre vonatkozó párhuzamok. A kenyér munkát igényel? Igen. Magunkon is mennyit kell dolgoznunk! Hiszen a képességeinket is csak szorgalmas munkával tudjuk kibontakoztatni. Az életünk is egy nagy massza, de ha megdolgozzuk, elérjük az átváltozást. Milyen a kéreg, és milyen a kenyérbél? A kenyér nem mindig olyan, amilyennek kívülről látszik. Van, amikor kívülről szép, de belül sületlen, és van, amikor kívül nem látványos, de belül nagyon finom. Fontos tényező az idő. A kenyérnek pihennie kell, a növekedéshez idő szükséges. Nem történhet meg minden azonnal, amikor eszembe jut. A dolgoknak meg kell érniük, ahogyan a kenyérben is össze kell érniük az összetevőknek. A kenyér vastag kérge is párhuzamba állítható az emberrel. Hiszen mi is hajlamosak vagyunk kérget növeszteni, és ezt áttörni munka. Hányszor éljük meg, hogy a másik nem veszi ehhez a fáradságot, holott a vastag, kemény külső belül lágyságot rejt…
– A kenyér liszt, víz, élesztő és só összedolgozásával készül. Egyszerűnek hangzik, de mesterségbeli tudás szükséges hozzá.
– Hosszú tanulás, rengeteg próbálkozás és sok kudarc van a mostani kenyerem mögött. Az elsőt össze sem tudom hasonlítani a maival. Az is kenyér volt, finom is volt, de óriási a különbség. Hónapok kellettek, amire az első igazán finom kenyeret megsütöttem. Nincs két egyforma kenyér, a teremtésben két egyforma nem születik.
– Aki sütött már kenyeret, az tudja, mennyire nem garantálható, hogy jó lesz a végeredmény. Hogyan éli meg a kudarcot?
– Valóban így van. Az első kovászom például tönkrement. Fájt, mert úgy éreztem, ezzel valami megszakadt. A kudarc egyrészt arra tanít, hogyan viseljük el, másrészt arra, hogy miként kezdjük újra. Beleteszem a folyamatba azt a sok munkát, és a végeredmény mégsem olyan jó. Ez így természetes.
Ha ajándékba készítem a kenyeret, és nem igazán jól sikerül, az jobban elkeserít. Ha magamnak sütöm, akkor vigasztal, hogy tanulhatok a kudarcból, elgondolkodom azon, mit kellett volna másképp csinálni.
– Belefogjunk a kenyérsütésbe? Mit ajánl az olvasóknak?
– Gondoljuk át alaposan, mert ez egy olyan tevékenység, amire rá kell szánni az időt. Rákészülést, szervezést és fizikai erőkifejtést igényel. A jó kenyér egyik titka az alapos dagasztás, átforgatás. Én sokat tanultam a nagynénémtől, tőle kaptam egy alapreceptet. Első alkalommal nagyon figyeltem, mindent grammra kimértem, az időket másodpercre betartottam, minden részletre ügyeltem. Azóta lazább lettem, de az arányok tartása mindig nagyon fontos. Ma már saját receptem van és saját készítési módom. Meggyőződtem arról, hogy mindenki a maga lelkét rakja bele a kenyérbe, valamiképpen magát dolgozza bele. Ki kell tapasztalni, kinek mi a jó, mi válik be. Egy biztos, boltban ilyen kenyeret nem kapni.
Szerző: Trauttwein Éva
Fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2022. augusztus 14-i számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
