A szeretet fonala Kulcsár Péter2025. 05. 26., h – 16:40
Nem vagyunk a férjemmel bezzeg szülők, vagyis felismerjük, hogy milyen gyakran és könnyen követünk el gyereknevelési hibákat, és amolyan egészséges módon erről tudunk is beszélni, majd megfogadjuk, hogy jobbak leszünk, ám végül csak hibázunk, újra és újra. Na, most, épp tegnap volt egy olyan családi napunk, amikor az lehetett az érzésem, hogy most egész szépen működő szülőpár vagyunk, akik gyerekei megkapnak belőlük mindent, amire szükség lehet: figyelmet, türelmet, élményt, összetartozást, békés emberi kapcsolatokat.
Tegnap, talán a családunk újrarendeződése óta először éreztem, hogy a férjemmel teljesen természetes munkamegosztásban végezzük a felnőttekre háruló feladatokat, felelősséget és mindenkinek jut egy szusszanásnyi idő, amikor csak néz ki a fejéből, és van. Vagyis nem kellett mondanom, kérnem, hogy vegye át, oldja a kicsit, szedje ki a kocsiból, míg én a csomagokat rendezem, vagy a babakocsit nyitom szét, vagy míg én, mondjuk, eszem. Ment ez magától, belőle induló cselekvésként, és nagyon sokat jelentett nekem. Valahol a lelkemben mélyen összetartozás-élményem volt tőle, ami azért is fontos, mert ma van a második házassági évfordulónk.
Annyi helyzetben hiányzik, hogy nincs mellettem. Nincs, mert amikor én vagyok otthon, ő dolgozik, és amikor én dolgozom, ő vigyáz a gyerekekre. A közös idő, amikor csak egymással foglalkozhatunk, egyenlő a nullával, szinte semmi statisztikailag – ebben az évben, miközben már május végét írunk, még csak egyszer voltunk kettesben. Egyszer, nyomorult három órára. Épp elég volt arra, hogy szusszanjunk, de a kapcsolódásunk elmélyítésére semmiképp. Így élünk mi is, ahogy sok más pár, kisgyermekekkel körbevéve, hitellel terhelve, a nyomást fokozva még befejezetlen családi házzal.
Visszatérve a mi kis életünkre, valószínűleg épp a tegnapi nap volt hosszú idő után az első, amikor elvárás nélkül indultam neki a közös időnek, és volt annyi energiám, hogy ne csak túléljem, hanem tudjak is osztani magamból valamit, mindenkinek.
Néha, amikor panaszkodom, akár a kapcsolatunk bugyrainak feltárásakor, arra gondolok: oké, hogy bennem megfogalmazódnak ezek a hiányok, és ki is merem, tudom mondani. De vajon ő mennyire van jól ebben az egészben? Vajon ő azt kapja-e a párjától, amit kérne, szeretne?
Feleségként én másképp vagyok terhelve, mint ő férjként. Sok esetben viszont ugyanolyan nehéz számára is elfogadni az én erős jellememet, mint nekem az övét. Bántom, fogalmazok meg gondolatokat homályos vagy sértő módon. Csak ezt könnyebb nem észrevenni.
Olyankor, amikor erre rálátok, és mérlegre teszem a tegnapi csodás harmóniánkat, arra a következtetésre jutok, hogy ez kettőnk vállalása és kőkemény munkája. Az övé is, nemcsak az enyém, bár sokszor érzem, hogy nekem nagyobb részem van benne.
Ez egy kötélhúzás, s amit – hozzánk hasonlóan – ide-oda ráncigál sok-sok pár, az nem más, mint a szeretet fonala. Ki enged itt, ki ott, végül mindegy is, mert amíg ugyanannak a kötélnek a két végét fogjuk, van értelme a húzásnak.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
