Andrew Haigh filmjében két ember 45. házassági évfordulóján kiderül, hogy talán egész addigi házasságuk egy merő illúzió volt. A 45 év finom karakterábrázolásokkal árnyalt jellemtanulmány az emberi kapcsolatok dolgosságáról, és arról, hogy a szerelemnek múlnia kell. Vagy nem. A berlini díjazott film színészei célba vették az Oscar-díjat.
A szerelemnek múlnia kell – énekelte Zorán 1991-ben, és bár Andrew Haugh rendező minden bizonnyal nem hallotta még a magyar előadóművész szerelemről írt gondolatait, hasonló témát boncolgat 45 év című filmjében. Az egyébként még fiatal rendező harmadik játékfilmjében két idős ember kapcsolatán keresztül beszél az emberi kapcsolódásokról, azok bonyolultságáról, és valami olyesmi egyértelműen kiolvasható történetéből, hogy egy házasságért melózni kell – mindkét félnek, és sokat.
A 45 évben egy házaspár 45. házassági évfordulójára készül, amikor arról értesülnek, hogy a férj egy fiatalkori szerelmének holttestét megtalálták jégbe fagyva egy svájci gleccserben. És mivel ez nem egy Louis de Funes-vígjáték, természetesen nem abba az irányba megy tovább a sztori, hogy a nő még kiolvasztható, feltámasztható, és egy szerelmi háromszögbe bonyolódunk.
Pontosabban utóbbi nem is annyira áll távol a 45 év történetétől: a nő felemlítésével felszakadnak régi sebek, és a férj hirtelen borzasztó apátiába zuhan, mintha soha nem tudta volna elengedni egykori kedvesét. A házassági évfordulós előkészületek hirtelen dadogni kezdenek, és a feleség hiába kapcsol pánik üzemmódba, kettejük között mintha végleg megszakadt volna valami. A feleséget pedig felkészületlenül éri, hogy egy rég halott nővel kelljen rivalizálnia azért a férfiért, aki 45 éve örök hűséget és szerelmet esküdött neki.
A 45 év szépen folytatja az időskori problémákra fókuszáló, emberi konfliktusokat rétegezett színészi alakításokkal bemutató mozik sormintáját. Egy ideje már tart az a folyamat, hogy a mozikba kevésbé járó, de jól körülhatárolható korcsoportot is kiszolgálják célzottan készített filmekkel. A Búcsúszimfónia, a Kvartett – A nagy négyes, a Keleti nyugalom – Marigold Hotel két epizódja és a Le Week-End.
Ezúttal leginkább a kétely mételyezi az ünnepi készülődést, valamint a férj finoman fogalmazva félreérthető viselkedése, amellyel arra utal, talán mindig is az eredeti kedvest szerette, s ilyetén, ami most van, az csupán másodlagos pótlék. Még ha egy életen át is tartott.
A 45 évben az a legjobb, hogy az emberi játszmák sosem ismerhetők ki egyértelműen, hol az egyik félnek, hol a másiknak látjuk vagy érezzük magunkénak az igazát. Haigh mindeközben rezignált kívülálló marad, és szereplői között sincsenek vérre menő összecsapások, inkább a csendes őrlődés a jussuk. És ezekben a nagy hallgatásokból, sokatmondó tekintetekből jócskán kijut a nézőnek, ami egyszersmind arra is bőven ad időt, hogy magunkra is forgathassuk a témafelvetést. Eközben a két főszereplő, Charlotte Rampling és Tom Courtenay brillírozik karaktereikben, s nemcsak megérdemelten nyerték el a legjobb színész és színésznő elismerést az idei Berlinalén, alakításukat illetően a szakmabeliek teljes joggal rebesgetnek Oscar-jelöléseket.
És hogy a szerelemnek múlnia kell? A választ a rendező bölcsen a nézőre hagyja.
(45 év, színes, feliratos, angol filmdráma, 95 perc, 2015. rendező: Andrew Haigh. Forgalmazó: Cirko Film.)
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
