Kilencven évvel ezelőtt, 1932. április 4-én a Szovjetunió Zavrazsje nevű falujában született Andrej Tarkovszkij, a szovjet és az egyetemes filmművészet korszakos, stílusteremtő alakja. Az egyik leghíresebb alkotása az 1966-ban forgatott Andrej Rubljov című filmdrámája.
Andrej Rubljov (1360–1430) orosz ikonfestő és szerzetes Oroszország történelmének egyik legvéresebb időszakában élt és alkotott, a tatárok szörnyű dúlása, a különböző fejedelemségek egymás elleni harcai idején. Ikonjaiban az emberek iránti szeretet és megértés fejeződik ki. Tarkovszkij filmje egymáshoz lazán kapcsolódó epizódokban mutatja be e zseniális festő életének egy-egy fontosabb állomását. Rubljov alapvető kérdése: Mit tehet a művész, mi lehet a feladata egy erőszakra és kegyetlenségre épülő világban?
A film kezdetén három szerzetes ikonfestő, Andrej, a mestere, Danyil és a tehetségtelen Kirill a zuhogó eső elől egy kunyhóba menekül. Egy csepűrágó itt pajzán dalokkal szórakoztatja a muzsikokat, akik frenetikus röhögéssel jutalmazzák a produkcióját. Látva mindezt, Kirill megjegyzi: Isten papot teremtett, az ördög csepűrágót. Közben odakint két részeg muzsik ordenáré hangon szidalmazza egymást, össze is verekszenek. Lovas katonák érkeznek, durván megragadják a csepűrágót, kivonszolják a kunyhóból, fejét a fához verik, hangszerét összetörik, őt magát a lóra dobják. Mindezt begyakorolt mozdulatokkal teszik, mint akik számára magától értetődő és természetes az erőszak alkalmazása. Az imént még hangos jókedv, a gondtalannak látszó vidámság az ellenkezőjébe fordul. A kunyhóban lévők elcsöndesülnek, némán tűrik mindezt, senki sem tiltakozik, Andrej és két társa sem. Akinek kezében nincs fegyver, az védtelen, ki van szolgáltatva az erőszaknak, igaz ez muzsikra, művészre, szerzetesre egyaránt. Akinek pedig fegyvere van, az bármit megtehet, s ha alkalma nyílik, nem is sokat teketóriázik. Csak később derül ki, hogy a csepűrágót Kirill adta fel a katonáknak.
Fontos szerepe van a filmben a görög ikonfestőnek, Feofánnak. Amikor Kirillel – aki Rubljov ellenpontja – beszélget a műtermében, odakint, az utcán egymásnak eső keresztényeket látunk. Egy férfit fejjel lefelé keresztre feszítenek, kikötözött testét körbe-körbe tekerik egy keréken. A hatalmas tömeg szitkozódik, gúnyolódik, gyűlölete és kárörvendezése a szerencsétlen ember ellen irányul. Feofan haragosan feddi meg őket: „Hogy süllyednétek a föld alá szégyenetekben! Pravoszláv pravoszlávot mészárol! Hát keresztények vagytok ti? Meddig kínozzátok még a gonosztevőt? Fejezzétek már be! Hogyan merészeltek ti, pokolravaló bűnösök, ítélkezni, akik tele vagytok gonoszsággal?!”
Feofánban az irgalom szólal meg ekkor, hiszen bűnös embert vesz védelmébe a tömeg gyűlöletével szemben, de ez a lelkület általában nem jellemző rá. Kirillnek is azt mondja, hogy ő haragtartó, nem bocsát meg senkinek. Később megrója Andrejt, amiért önmagukat másokért feláldozó embereket fest. Szerinte ilyenek nincsenek a valóságban, hiszen mindenki „a maga bőréért harcol”. Feofan megveti a népet. Vallja: a nép nem hivatkozhat külső körülményekre, „saját maga ostobaságától tudatlan”. Feofan a bűnöket azonnal megtorló, szigorú ószövetségi Istent hirdeti, vigaszt jelent számára, hogy „hamarosan itt az utolsó ítélet”, és kárörvendezik: „Micsoda komédia lesz itt, ha elkezdődik, mindenki a másikra fogja a vétkeit zúdítani, tisztára akarja mosni magát a Mindenható előtt.” Andrej kérdésére – „Hogyan tudsz te festeni ilyen gondolatokkal?” – Feofan dacosan válaszolja: „Az Istent szolgálom, és nem az embereket.” Feofan nem ismeri a megbocsátást, ő csak Péter tagadását, Júdás árulását látja, Andrej viszont értékeli, hogy megbánták a bűneiket. Jézussal együtt hirdeti: a bűnöket nemhogy hétszer, de hetvenszer hétszer is meg kell bocsátani (Mt 18,21–22). Elismeri, hogy az emberek sok gonoszságot elkövetnek, „de ha csak a gonoszságra emlékszünk, még Isten színe előtt sem lehetünk boldogok”.
Andrej, látva a világban uralkodó erőszakosságot, rádöbben, hogy semmit sem tehet ez ellen, s emiatt alkotói válságba kerül. Az Andronyikov-kolostor kifestésekor az utolsó ítéletet kellene ábrázolnia, de úgy érzi, képtelen arra, hogy ördögöket fessen. Az őt nógató Danyilnak ezt mondja: „Utálom az egészet! Érted? Nem akarom rémisztgetni a híveket.” Andrej a szépet és a jót szeretné kifejezni a művészetével, de a világ gonoszságát látva nem képes alkotni. Gyötrődései közben Szent Pál apostol szeretethimnuszát mondogatja, mintha azt remélné, hogy erőt meríthet belőle: „Azért hát megmarad e három, a hit, remény, szeretet, és legfontosabb ezek közül a szeretet” (1Kor 13,1–13).
Ettől a világtól azonban távol áll a szeretet, a keresztény lelkület a legkevésbé sem hatja át. A világ rendjét a nyers hatalmi érdekek szabják meg. Az erőszak pusztító tobzódása a film második részének elején éri el csúcspontját, amikor a herceg, kihasználva, hogy bátyja, a nagyherceg Litvániában van, megostromolja a tatár sereggel Vlagyimirt. A herceg tehát júdási szerepre vállalkozik, semmi sem drága neki, hogy megszerezze a hatalmat, még arra is hajlandó, hogy saját népe ellen segítségül hívja az Oroszországot leigázó tatárokat.
A kíméletet és irgalmat nem ismerő gyilkolás közben Andrej is embert öl. Egy orosz harcos a padlásra hurcol egy neki kiszolgáltatott félkegyelmű lányt. Andrej egy baltával utánuk megy, s a következő pillanatban az orosz katona holtan gurul le a lépcsőn. Andrej egész lelkében megrendül. Rádöbben, hogy egy olyan világban, ahol az erőszak a legfőbb törvény, az erősebb kímélet nélkül, büntetlenül legyilkolhatja a gyengébbet. Bárki gyilkossá válhat, rákényszerülhet az ölésre, még akkor is, ha a krisztusi tanítást szem előtt tartva elutasítja azt. Ha önvédelemből is, de ölhet az ember. Lezajlik a második beszélgetés Andrej és az immár halott Feofan Grek között. Andrej kétségbeesetten panaszkodik a görög ikonfestőnek, úgy érzi, vakságban élte az eddigi életét, pedig ő mindent az emberekért tett, de most semmit sem ért: „Mondd testvér, mondd, mi történik itt? Gyilkolnak, erőszakolnak, a tatárral együtt, lerontják a templomokat, elégetik a szent könyveket.” Andrej szerint neki rosszabb, mint Feofánnak, hiszen ő él, a görög viszont már halott. Mintha Jézusnak a keresztúton mondott prófétai szavai válnának valóra: „Jeruzsálem leányai, ne miattam sírjatok! Magatokat és gyermekeiteket sirassátok! Mert jönnek majd napok, amikor azt mondják: »Boldogok a meddők, az anyaméhek, amelyek nem szültek, és az emlők, amelyek nem szoptattak!«” (Lk 23,28–29) Andrej lelkivilága hasonló itt a Nobel-díjas Albert Camus francia íróéhoz, aki vallotta: „Jó dolog aludni, még jobb dolog meghalni, de a legjobb meg sem születni.” Andrej eljut a végső kétségbeesés fázisába, nem lát maga előtt semmi reménysugarat, úgy érzi, mindennek vége, értelmetlenné vált számára a lét. Egy ilyen kegyetlen világban nincs szükség a művészetre, nincs helye benne a szépnek, a jónak, az igazságnak, a szeretetnek, azoknak az erkölcsi, etikai értékeknek, amelyekre az ő Istentől kapott festészete épül. Ez a világ, amelyben ezek a szörnyűségek időről időre megtörténhetnek, megtagadta Istent.
Andrej számára az a legborzasztóbb, hogy hiába vall magasztos elveket, mégiscsak rákényszerült, hogy embert öljön. A halott Feofan az emberi bűnök egyetemes kiáradásának következményeiről beszél, arról, hogy az ördög az emberbe költözik, ezért a sok rettenet a világban: „Bűneink miatt a gonosz is emberi ábrázatot öltött, így a gonosz ellen támadva látszólag ember ellen támadsz. De ha az Úr megbocsát is, te ne bocsáss meg magadnak. Élj csak így, a könyörülő isteni irgalom és a saját lelkifurdalásod között.” A halott Feofan tehát a titokzatos túlvilágon – amelyről azt állítja, semmi sincs úgy, ahogy azt hallottuk – már hisz az isteni irgalmasságban és könyörületességben: „Ha a ti bűneitek olyanok is, mint a vörös festék, fehérek lesznek, mint a hó.” Andrej is bízik Isten irgalmában, abban, hogy „megbocsát.” Ám úgy érzi, a történtek után többé nem tud az emberekkel beszélni, és alkotni sem, ezért hallgatási fogadalmat tesz, a festésről pedig lemond.
Évekkel később Andrej, látva Boriszka, a harangöntő fiú hitét, újra festeni kezd. A pusztulás és az erőszak következményei itt is megmutatkoznak. Vlagyimirban rengetegen meghalnak, köztük Boriszka szülei és testvérei is. Van, akit a ragály vitt el, másokat a tatárok gyilkoltak le. Boriszka apja híres harangöntő volt, halála után egyetlen ember sem maradt, aki értene a harangöntéshez. A nagyherceg viszont harangot akar készíttetni. A harang egyértelmű kifejezése annak, hogy egy hívő közösség Istenhez tartozik. Templomra és harangra a kereszténység elterjedése óta mindig szükség van. Boriszka azt állítja, hogy apja a halála előtt rábízta a harangöntés titkát. Később kiderül, ez nem igaz. Boriszka fanatikus hittel lát munkához. Magabiztos, nem tűr ellentmondást. Bízik Istenben, a kegyelem erejében. Az egyik jelenetben, amikor a túlfeszített munkától elalszik, Istenhez fohászkodik. A harang végül elkészül, s bár csak többszöri próbálkozás után, de megkondul. Boriszka hitét látva eszünkbe juthatnak Jézus szavai: „Ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, és azt mondjátok ennek a hegynek, »menj innen oda«, elmegy, és semmi sem lesz lehetetlen nektek” (Mt 17,20–21). A hit csodákra képes, és ha hiszünk, az isteni kegyelem is megérkezik. Boriszka hite valóban hegyeket mozgat meg, legyőzi saját tudatlanságát és a természeti viszontagságokat. Az eső gyakran zuhog, de éppen a víz az, ami segít Boriszkának. Hosszú ideje kétségbeesetten keresi a harangöntéshez legmegfelelőbb agyagot. Amikor megcsúszik az eső áztatta földön, elzuhan, de ez a zuhanás az emelkedés első fázisa lesz, hiszen ekkor talál rá a régóta áhított agyagra.
Andrej a harang megkondulásakor az emberek boldogságát látva elhatározza, hogy újra festeni fog, mert világossá válik számára: bár a világ alapjaiban erőszakos, és tele van kegyetlenséggel, a szépség, a szeretet, a jóság soha nem tűnik el teljesen, s ha csak pillanatokra is, lehet örömet szerezni az embereknek. Ahogyan Boriszka a haranggal.
Andrej így vigasztalja az ölében zokogó Boriszkát, aki bevallja neki, hogy apja nem osztotta meg vele a harangöntés titkát: „Elmegyünk együtt. Te harangot öntesz, én meg ikonokat festek. Micsoda ünnep ez az embereknek, mekkora örömet szereztél nekik, és még sírsz!”
A film végén újra felbukkan a félkegyelmű lány, gyönyörű, hófehér ruhában. Kantáron vezet egy ugyancsak fehér lovat, bámuló tekintetek kereszttüzében. Arca ragyog, szeméből értelem és szeretet sugárzik. Aranyszőke haja és világos ruhája egy megtestesült angyalhoz teszi hasonlóvá. Erőt ad Andrejnek, ahogy messziről rámosolyog, nincs többé kétsége afelől, hogy újra festeni fog, Isten dicsőségére és az emberek örömére.
Amikor Tarkovszkij megrendezte az Andrej Rubljovot, saját bevallása szerint még nem hitt Istenben. Amikor édesapja, Arszenyij Tarkovszkij, aki mélyen hívő ortodox és kiváló költő volt – a rendező több filmjében is elhangzanak a versei – megnézte az alkotást, azt mondta: „Nem is értem, hogyan tudott az én istentelen Andrjusa fiam ilyen ízig-vérig pravoszláv, keresztény filmet készíteni.” Ám Tarkovszkij filmje nem egy hitetlen ember alkotása. Az általa ábrázolt Andrej Rubljov számára Isten és az ember szeretete egyet jelent. Lelkiismeretére, a benne élő Isten szavára hallgatva alakítja az életét. Súlyos lelki vívódásokon keresztül jut el a megtisztulásig, hogy festészetével kifejezze a szépséget, a jóságot és a szeretetet.
Szerző: Bodnár Dániel
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. éprilis 3-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
