Hét új szentet avatott a Szentatya az évközi idő huszonkilencedik vasárnapján, október 19-én délelőtt a Szent Péter téren bemutatott ünnepi szentmise keretében.
XIV. Leó szentté avatta Malojan Ignác (Ignatius Shoukrallah Maloyan) örmény katolikus érseket; Peter To Rot világi hitoktatót, vértanút (ezzel ő lett Pápua Új-Guinea első szentje); Vincenza Maria Polonit, a Veronai Irgalmasnővérek alapítóját; María Carmen Rendiles Martínezt, a Jézus Szolgálói Kongregáció alapítóját; Maria Troncattit, a Segítő Szűz Mária Leányai kongregáció tagját; José Gregorio Hernández Cisneros orvost, a szegények gyógyítóját, világi hívőt (aki Venezuela első szentje) és Bartolo Longót, a pompeji Mária-kegyhely alapítóját, világi hívőt.
Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes homíliájának fordítását közöljük.
Kedves testvéreim!
A most hallott evangéliumot lezáró kérdéssel kezdjük elmélkedésünket: „Amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?” (Lk 18,8) Ez a kérdés felfedi előttünk, mi a legértékesebb az Úr szemében: a hit, vagyis a szeretetkapcsolat Isten és ember között.
A hit felülmúlja a nagy anyagi, kulturális, tudományos és művészi értékeket – nem azért, mintha ezeket meg kellene vetni, hanem mert hit nélkül elveszítik értelmüket. Az Istennel való kapcsolat a legfontosabb, mert ő a semmiből teremtett mindent, az idők kezdetén, és a semmivé válástól ment meg mindent, ami az időben mulandó. A hit nélküli föld Atya nélkül élő gyermekekkel volna tele, vagyis megváltás nélküli teremtményekkel.
Ezért kérdez Jézus, Isten emberré lett Fia a hitről: mi történne, ha a hit eltűnne a világból? Az ég és a föld ugyanolyanok maradnának, de szívünkben nem lenne többé remény; az emberek szabadságát legyőzné a halál; élet utáni vágyunk a semmibe zuhanna. Istenbe vetett hit nélkül nem remélhetünk az üdvösségben. Jézus kérdése tehát nyugtalanító számunkra, igen, de csak akkor, ha elfelejtjük, hogy maga Jézus az, aki felteszi. Az Úr szavai ugyanis mindig evangélium, vagyis az üdvösség örömhíre maradnak. Ez az üdvösség az örök élet ajándéka, amelyet az Atyától kapunk a Fiú által, a Szentlélek erejében.
Szeretteim, Krisztus éppen ezért beszél tanítványainak arról, hogy „szüntelenül kell imádkozni, és nem szabad belefáradni” (Lk 18,1): ahogyan nem fáradunk bele a lélegzésbe, úgy ne fáradjunk bele az imádságba sem!
Jézus egy példabeszéddel világítja meg ezt a kapcsolatot: egy bíró süket marad egy özvegyasszony sürgető kéréseire, ám végül az asszony kitartása cselekvésre indítja. Első pillantásra ez a kitartás a remény szép példája számunkra, különösen a próbatétel és a szenvedés idején. Az asszony állhatatossága és a bíró viselkedése, aki kelletlenül cselekszik, Jézus provokatív kérdését készítik elő: vajon a jóságos mennyei Atya „nem szolgáltat-e igazságot választottjainak, akik éjjel-nappal hozzá folyamodnak?” (Lk 18,7).
Engedjük, hogy e szavak visszhangozzanak lelkünkben: az Úr azt kérdezi tőlünk, hisszük-e, hogy Isten mindenkivel igazságos bíró. A Fiú azt kérdezi tőlünk, hisszük-e, hogy az Atya mindig a javunkat és minden ember üdvösségét akarja. Ezzel kapcsolatban két kísértés teszi próbára hitünket: az első a rossz botrányából fakad, és arra indít, hogy azt gondoljuk, Isten nem hallja meg az elnyomottak kiáltását, és nem könyörül meg a szenvedő ártatlanon. A második kísértés annak elvárása, hogy Isten úgy cselekedjen, ahogyan mi akarjuk: ilyenkor az imádság helyét az Isten fölötti uralkodás igénye veszi át, mi akarjuk megtanítani Istent arra, hogyan legyen igazságos és hatékony.
Ő az ártatlan, aki különösen szenvedése idején így imádkozik: „Atyám, legyen meg a te akaratod” (vö. Lk 22,42). Ugyanezeket a szavakat tanítja nekünk a Mester a Miatyánk imádságban. Bármi történjék is, Jézus Fiúként az Atyára bízza magát; ezért mi is, testvéreim, az ő nevében, hirdethetjük: „Valóban méltó és igazságos, illő és üdvös, hogy mindig és mindenütt hálát adjunk, szentséges Atyánk, néked – szeretett Fiad, Jézus Krisztus által” (Római misekönyv, II. eucharisztikus ima, prefáció).
Krisztus keresztje feltárja Isten igazságosságát. Isten igazságossága a megbocsátás: látja a rosszat, és magára véve azt megváltja. Amikor a fájdalom, az erőszak, a gyűlölet és a háború keresztre feszít bennünket, Krisztus már ott van, a kereszten, értünk és velünk. Nincs olyan sírás, amelyet Isten ne vigasztalna meg; nincs olyan könny, amely távol lenne az ő szívétől.
Szeretteim, most már megértjük, hogy Jézus kérdései a reményre és a cselekvésre szólító felhívások: amikor eljön az Emberfia, talál-e hitet Isten gondviselésében? Ez a hit tartja fenn ugyanis elkötelezettségünket az igazságosság mellett, mert hisszük, hogy Isten a szeretet által üdvözíti a világot, megszabadítva bennünket a megváltoztathatatlan sorsba való belenyugvástól.Kérdezzük meg tehát magunktól: amikor meghalljuk a bajban lévő kiáltását, az Atya szeretetének tanúi vagyunk-e, ahogyan Krisztus is az volt mindenki iránt? Ő az alázatos, aki megtérésre hívja a hatalmaskodókat; ő az igaz, aki igazzá tesz bennünket, amint ezt
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
