Olaszország leghíresebb fesztiválját, a sanremói dalfesztivált mintegy tízmillió néző követi. A közkedvelt és új énekesek mellett különleges tanúságtevők is megjelennek a színpadon, érzékenyítve a közönséget a társadalmi problémák iránt. Idén a nők bántalmazásának témája került a fókuszba, de nagy hatást váltott ki a mozgásképtelen 22 éves Paolo Palumbo is, aki dalában az életet dicsőítette.
Paolo tizenhét évesen vette észre először, hogy kiesik a kezéből a merőkanál és a kés, a munkaeszközei, hiszen szenvedélyesen séfnek készült. Európában ő az, akit legfiatalabb korában sújtott az amiotrófiás laterálszklerózis (ALS) nevű betegség.
Egy éve tud ismét beszélni, mégpedig a szemével mozgatott beszédszintetizátor segítségével. Szereti az életet és szeretné élvezni, feltalált például egy cukorkát, amit az „élet ízének” nevezett el: ha a szájába veszi, érzi a kedvenc ételei ízét, a tiramisuét, a garnélarákét… miközben szonda táplálja. 130 ezer követője van a közösségi hálón: „Nem pénzt keresek ezzel, hanem az emberek szeretetét nyerem meg, ami táplál engem.”
Ami pedig megtartja, az a hite. Erről így vallott az Avvenire riporterének: „Ez a legnagyobb ajándék, amelyet betegségem érkezésekor kaptam, és ami a legnehezebb pillanatokban megmentette a lelkemet. Mélyen hiszek és mindennap imádkozom. Imádkozom, hogy erőfeszítéseimnek értelme legyen az emberiség számára. Imádkozom a szeretteimért. Önző dolog lenne ebben a helyzetben a saját gyógyulásomért imádkozni: Istennek terve van mindannyiunkkal, és konkrét oka van annak, hogy én ebben a helyzetben vagyok, és nekem elég, hogy ezt tudom.”
A dal, melyet maga írt és zenésített meg, rap műfajban, nem jutott ugyan be a döntőbe, de a műsorvezető Amedeust annyira meghatotta, hogy vendégként mégis meghívta a fesztiválra Paolót.
A fiatal szárd férfi szüleivel és testvérével, Rosarióval, valamint a tőle elválaszthatatlan kutyájával együtt érkezett, hogy megjelenjen a színpadon a speciális ágyban, gyomorszondával, lélegeztetőgéppel és a pupillája mozgására reagáló hangképző berendezéssel, és a Stephen Hawkingéhoz hasonlító géphangon elmondott megrendítő gondolataival ámulatba ejtse fél Olaszországot. „Az élet himnuszát akartam elénekelni” – nyilatkozta.
A fesztivál első napján éjjel 11 órakor tolták be a színpadra Paolót, aki szemének mozgatásával irányította a hangképző gépet. A műsor nézettsége hirtelen megugrott, bizonyítva, milyen nagy szükség van a pozitív hangokra, a bátorságról szóló történetekre, olyan emberekre, harcosokra, akik a szenvedés mélyéről képesek szólni az emberek szívéhez, képesek felrázni a gyakran közönyös társadalmunkat.
Az Én Paolóval vagyok című dalban, amelyet Christian Pintus énekelt el, elmondja a történetét: „Ha egy kis remény is van, meg akarom élni. A testem börtönné vált, a szememmel és a képzeletemmel túllépek a korlátokon… Reményt adok a betegeknek… Én vagyok a hegy, aki elmegy Mohamedhez, bár ágyhoz vagyok kötve, de a szememmel repülhetek… Hiszek és imádkozom a rózsafüzért, ami megment engem.”
„Én vagyok Paolo” – kezdte tanúságtételét, amelyben elmondta, hogy megtanulta, az időnk kevés és értékes, intenzíven kell élni, szeretve és másokkal törődve: „Ti a legjobban használtátok ki az időt? Ti már kimondtátok annyiszor, hogy »szeretlek«, ahányszor akartátok?”
„Ez egy olyan fiú története, aki nem adta fel… Amikor azt mondják nektek, hogy az álmokat nem lehet megvalósítani, gondoljatok arra, hogy a korlátok bennünk vannak. Az élet nem sétagalopp, a lehető legnagyobb energiával, lelkesedéssel kell szembenéznünk a kihívásokkal, amiket elénk állít… A legjobb részeteket adjátok a világnak, és meglátjátok, hogy a dolgok jobbra fordulnak, mert ahol a leginkább szükségünk van a változásra, az a gondolkodásunk, ahol a legveszélyesebb fogyatékosságok poshadnak, mint az empátia és a tolerancia hiánya” – buzdította Paolo a meghatódott közönséget.
A családjának, a bátyjának köszönte szeretetüket, önfeláldozásukat: „A szeretetüknek köszönhetően olyan belső erőt fedeztem fel, amiről nem is tudtam, hogy bennem van, és ezt szeretném továbbadni nektek, mert meg vagyok győződve róla, hogy mindenkiben benne van, ha nem is vesszük észre…” Paolo mellett volt a bátyja, akiről elmondta a dalban, hogy mindent elhagyott érte, hogy lába és keze lehessen az életben. Története nem a szerencsétlenség szomorú története volt, hanem egy hús-vér hős eposzba illő kalandja, aki képes „csendben is zajt csapni”.
Paolo figyelmeztetett, hogy mindenkit utolérhet a baj, nem függ attól, melyik társadalmi rétegbe tartozunk, mennyire vagyunk jók, milyen terveink vannak: „Kis világotokban tegyetek meg mindent, amit csak tudtok, hogy segítsetek másoknak. Ne dobjátok el az életeteket, és amikor egy problémával szemben úgy érzitek, nem tudjátok leküzdeni, hallgassátok meg újra és újra a dalomat, mutassátok meg azoknak is, akiket szerettek, és gondoljatok rám, és minden harcosra, akik minden pillanatban megküzdenek az életükért.”
Paolo tanúságtétele olyan volt a közönségnek, mint Nátán próféta szavai Dávidnak: arcul csapása a lustaságunknak, reményvesztettségünknek, erőteljes felhívás az élet tiszteletére. Képes volt rámutatni legmélyebb félelmeinkre. Emlékeztetett arra, hogy az élet akkor is szép, amikor nehéz. Elmondta, mennyi erőt kap a rózsafüzér imádkozásából, az egyszerű emberek imájából. A „Miért szenved az ártatlan?” örök kérdése előtt ez a nagyon fiatal ember a szenvedés és a remény katedrájáról az élet himnuszát zengte.
https://youtu.be/5h-Yl3guoe0
Fordította: Thullner Zsuzsanna
Forrás és fotó: Avvenire
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
