A Weinstein-botrány nyomában a magyar sajtóban is megszaporodtak a tekintélyes, befolyásos emberek évtizedekkel ezelőtti szeméremsértő viselkedéséről szóló hírek és álhírek. Hogy miért nem „szexuális zaklatásról” írok? Azért, mert az az angolból átvett tükörfordítás, ilyen tényállás a magyar jogban nincs.
Miért éppen most? – kérdezheti az egyszeri konzervatív, aki tisztában van vele, hogy több ezer éves viselkedésformáról van szó, ami még a közelmúltban sem esett ennyire szigorú elbírálás alá. Roman Polanski filmrendezőt 1977-ben letartóztatták egy 13 éves (!) lány megerőszakolása miatt. A vizsgálat elől Párizsba menekült. Utolsó filmjét 2010-ben rendezte. Többek között Cannes-ban is díjakat nyert, a mértékadó haladó européer értelmiség megértő bólogatása mellett. Sőt, nemcsak bólogattak, hanem nyilatkozatokban is kiálltak mellette, pedig azóta újabb nők vádolták meg.
Vagy itt van Woody Allen esete, aki a saját nevelt lányával csalta meg a feleségét. Miután ez 1992-ben kitudódott, elvált és elvette a nála 36 évvel fiatalabb nőt. Allen egy másik nevelt lánya is szexuális abúzussal vádolta meg a rendezőt, bár a bíróság nem talált elegendő bizonyítékot. Ma egy ilyen vád azonnal tönkretenné az illető karrierjét. Allen zavartalanul rendezhet minden évben egy filmet.
A hallgatólagos közmegegyezés a 20. század nagy részében az volt, hogy a hatalommal bíró és/vagy híres férfiak többet engedhetnek meg maguknak. A nagy természetű férfiak mellől a nagy természetű nők sem hiányoztak, hiszen létük egymást feltételezte. Kennedy elnöknek nem csak a titkosszolgálat falazott, hanem a teljes amerikai sajtó is, hogy kicsapongásai ne derüljenek ki. Később ugyanígy volt Miterrand francia elnökkel, akinek lánya is született házasságon kívül. A művészvilágról is köztudott volt, hogy nem nyárspolgári fogalmak szerint éli szerelmi életét, elég Picassóra, Brechtre vagy Gábor Zsazsára gondolnunk. Clinton elnököt a 90-es években még a feministák is megvédték, pedig az „orális irodában” történteknél jóval súlyosabb vádak is felmerültek ellene.
Mi változott azóta? A média és a reklámipar egyetlen célja, hogy a férfiak a nap huszonnégy órájában fel legyenek ajzva; mindent szexszel adnak el. Mobiltelefonon lehet akár már estére szexpartnert keresni. Nem a szabadosság elítéléséről vagy a családi értékek újrafelfedezéséről van tehát szó. A közvélemény sem változott ilyen mértékben.
Ami változott, az a nemiség megítélése a társadalommérnökösködő balliberálisok szemében. Mivel folyamatosan újabb és újabb jogaikban sértett, elnyomott, felszabadítandó csoportokat kell találniuk, hogy életüknek és ideológiájuknak értelme legyen, rátaláltak a „másképp szexelő” kisebbségekre és a nőkre. Egyenesen a megszállottjaivá váltak a szexszel kapcsolatos közmegegyezések átírásának. A ki kivel és hogyan kérdése az egyik legfontosabb politikai problémává vált számukra. Hatalmas erőforrásokat mozgattak meg annak érdekében, hogy ezt a közvélemény is így gondolja. Értek el sikereket, ami csak további ösztönzést adott, hogy tovább menjenek ezen az úton. Így jutottunk el ahhoz, hogy szerintük 63 „társadalmi nem” létezik a szerény kettővel szemben, amit a legtöbben ismerünk. Mivel a nemiségből vezetnek le újabb és újabb „emberi jogokat”, a szexualitás a legbelsőbb emberi lényeggé vált a szemükben.
Több ezer éves társadalmi intézményeket kell kiüresíteni és átalakítani a „másképp szexelők” állítólagos jogai érdekében. A szex lett ebben az ideológiában a lélekpótlék, hiszen a lelket nem ismerik el. A szexualitásnak ez az irracionálisan magasra helyezése nyilvánul meg abban, hogy a szeméremsértések megítélésével kapcsolatban minden eddigi szabályt és ésszerűséget felrúgtak. A szeméremsértés („szexuális zaklatás”) megítélése sokkal súlyosabb, mint akár a rablógyilkosságé. Nem létezik az ártatlanság vélelme, nincs jog a védelemhez és a tisztességes eljáráshoz, nincs elévülés. Már a Kiss László-ügy médiabeli kezelésénél feltűnt, hogy 50 évvel ezelőtt (!) történtekről úgy írtak, mintha tegnap történt volna és mintha Kiss nem ülte volna le börtönbüntetését. Az „ugyanazért a bűnért nem lehet kétszer büntetni” elvét is nem létezőnek tekintik ilyen esetekben. Ezek a több ezer év alatt kialakult jogintézmények pedig a civilizáció alapjaihoz tartoznak. Elvetésük önkényhez és lincseléshez vezet.
A haladó értelmiség történetében először szembefordult a saját, eddig érinthetetlen szövetségeseivel, Hollywooddal és a színházi világgal. Ugyanakkor nagyon feltűnő, hogy nem általában a hatalommal való visszaélés ellen kelnek ki. Ez a szexualitással való megszállottságuk miatt van, ami furcsamód megfér náluk a nemiség dehumanizálásával, profitforrássá silányításával. Természetesen egyetértek azzal, ha a közvélemény ma már nem vállal cinkosságot a visszaélésekkel ezen a téren és a művészvilággal szemben sem elnéző. Az igazságszolgáltatásnak kell azonban döntenie a bűnösség és a büntetés kérdésében, nem a média rögtönítélő számonkérő székének. Továbbá, a hatalommal való visszaélés minden formáját vissza kell szorítani, nem csak ezt az egyet és nem csak a nőkkel szemben.
Míg egy rablógyilkosság egy-két napig szerepel a címoldalakon, a szeméremsértések részleteit hónapokig tárgyalják – az eddig csak a pornográf irodalomból ismert aprólékossággal. Amint azt máshol már részletesebben kifejtettem (Illiberális kiáltvány, magyaridok.hu), akit a balliberálisok tettesnek tekintenek, annak nincsenek jogai, csak kötelességei; akit áldozatnak tekintenek, annak csak jogai vannak, kötelességei nincsenek. A folyamatosan a jogállamiságért siránkozók felrúgják az alapvető jogelveket , lincshangulatot teremtve a jogszerű eljárás helyett. Már halálos áldozata is van ennek az ámokfutásnak: Carl Sargeant 49 éves, kétgyermekes walesi tartományi miniszter öngyilkos lett, miután elterjesztették róla, hogy szeméremsértésben vétkes. Pedig a sajtó nem is részletezte a vádakat, de nem is adott neki lehetőséget a védekezésre. Mint ahogy Szikora Jánosnak, a székesfehérvári színház kiváló rendezőjének sem. A sajtó kritikátlanul közreadta a magát színésznek kiadó színházi büfés vádaskodását. Szikora ugyan megvédte magát – de mindenkihez eljutott a cáfolat, akihez a vád?! Varnus Xavért is ugyanilyen sunyi módon rágalmazták meg.
A sajtó nem csak az írott jogot veszi semmibe, de a saját szakmai szabályait is, amikor akár névtelen Facebook-bejegyzéseket is tényként ad közre. Egymás mellett szerepel a valóban sarokba szorított, megzsarolt, megerőszakolt nők története azzal a hölgyével, aki másodszor is felment Weinstein szállodai szobájába, és legnagyobb megdöbbenésére másodszor is megerőszakolták – legalábbis ezt állítja. Vagy azzal a művésznőével, aki szép summát fogadott el a hallgatásáért, de most százszor annyit követel. Pedig ebben a szakmában sem szoktak ugyanazért kétszer pénzt kérni.
A sajtó a hamisítástól sem riad vissza: az interneten közel 500 cikkben található, hogy Marton László orális szexre akarta kényszeríteni Sárosdi Lillát, noha Sárosdi kényszerítésről nem beszélt.
A szereposztó dívány nem létezne, ha nem volna, aki a szerepért lefekszik. Senki sem próbálna visszaélni a hatalmával, ha ezt azonnali elutasítás és feljelentés követné. Természetesen ezt a kérdést felvetni sem szabad balliberális mérce szerint, mert az ember azonnal megkapja az „áldozathibáztató” jelzőt. Ez a jelző a balliberális vitastílus jellegzetes eszköze, amikor az ellenfelet nem meggyőzni próbálják, hanem megbélyegzéssel elhallgattatni, lesöpörni a színről. Ne kérdezze senki, hogy a hajléktalan miért fetreng a saját mocskában, a cigánycsalád miért nem műveli meg a konyhakertet, a művésznő meg miért mosolyog szélesen az állítólagos megerőszakolója mellett az Oscar-díjátadón.
Vannak nők, akik egyszerűen nemet mondtak. Szembeállították a megszerezhető előnyöket a saját büszkeségükkel és méltóságukkal, és az utóbbit választották. A sajtónak róluk csak annyi a mondanivalója, hogy ők is majdnem áldozatok lettek. Nem kapnak annyi együttérzést és felületet, mint a többiek. Pedig őket kellene mintának állítani! Az állítólagos feministák, akik csak az áldozatokkal törődnek, nem kérdezik, hogy nőtársaiknak mi adott erőt és tartást; ekkor ugyanis a nőket nem lehetne a férfiak passzív áldozataként beállítani. A nemet mondani képes nőket nem keresik meg, hogy kiderítsék, az elutasítással mit vesztettek: főszerepet? hírnevet? egy vágyott életpályát?, és meg sem próbálnak igazságot szolgáltatni nekik. Nagy a sajtó adóssága velük szemben. Pedig, ha példájuk elterjedne, kevesebbet nyikorogna a szereposztó dívány.
Nem csak férfi és nő között, hanem minden emberi viszonyban elítélem az erőszakot. Ezért tartom elégtelennek és hamisnak a csak a hírességekre és csak a nemiségre koncentráló, a nőket tehetetlen báboknak beállító, jogsértő és képmutató sajtóhadjáratot.
The post A szeméremsértésekről appeared first on PolgárPortál.
Forrás:polgarportal.hu
Tovább a cikkre »
