Szeptember 8-án, Kisboldogasszony ünnepén Szűz Mária születését, az élet ajándékát és az anyaság kegyelmét is ünnepeljük. Az alábbiakban az augusztusi szegedi Havas Boldogasszony-búcsú egy kedves történetét osztjuk meg egy fáradhatatlan rigómamáról és a ferences szelídségről. Zatykó László OFM írását közöljük.
Vasárnap hajnalban a sekrestyés Valér testvér szárnysuhogást hallott a főoltár, a napfényben fürdő szentek felől. Egész éjszaka talpon volt – gondolta, biztos hallucinál. De nem. Fent, a szentek aranyló közösségében boldogan repdesett egy madár, és szárnyaló örömében nagyokat könnyített magán a frissen mosott, hófehér oltárterítőre.
E szárnyaló vendég a maga tollcsuhájában illett a ferences szentek közé. E vendég ugyanis nem volt más, mint egy barna tollú rigómama. Talán éppen az, aki a kolostor muskátlisládájában nagy gonddal felnevelte a fiókáit, s most e jól végzett munka után felszabadult – szabad, mint egy madár.
Valér testvér – látván az oltárterítő sajátos mintázatát és szerte a szentélyben a kisrigó nem éppen szívderítő, és nem éppen kézjegyeit, potyogtatásait – először Szent Ferenc-i szelídséggel szólongatta e vendéget: lenne kedves el-, kirepülni. De a szép szó nem használt. Szigorúbbra fogta prédikációját. Kezdte Szent Antallal fenyegetni. No, nem a Páduai, hanem az Alsóvárosi Vadász Szent Antallal – mondván, hogy ha nem jön le, lelöveti. A kismadár megszeppent. Letekintett a hang irányába, de megkönnyebbülten látta, hogy egy testvér, a testvére szólt hozzá: tetőtől talpig olyan, mint ő: barna. És a hang ugyan zord, de a tekintet más: csupa derű, kimutatva nemcsak a foga, de a szíve fehérjét is.
Ezért a kismadár Valér testvér lábai elé vetette magát, s remegve kérlelte: „Mentsd meg az életem!” A testvér értett e szóból. Gyengéden a kezébe vette e pihegő, barna csodát, s már vitte is ki a szabadba. Közben nyugtató altató dalt dúdolt neki, Dávid dalát: „Az Úristen / az én fészkem: / vihar rázza a fát, / tartja ő madarát / tenyerében” (Szedő Dénes).
Kiértek az udvarra, a szépséges hársfa alá. Kinyílt a tenyér-fészek, de a kisrigó tanácstalankodott: repüljön, ne repüljön. Új dallal kellett biztatni: „Szárnyat adott röpülni, / ékes tollat örülni, / sudár fákat, lombos ágat / holdas este elülni” (Szedő Dénes). Ez hatott.
Közben Valér testvér egy kis tálkában vizet hozott, letette a fa alá, és várt. Nem hiába. A kismadár leszállt a vizes tálra. Szürcsölt belőle, majd föltekintett a testvérre. Ezt többször megismételte. S aztán, mint aki ott békére lelt, nem mozdult. Biztatásra várt. Új dalra: „Szállj, madár, szállj, dalolj madár / Mutass égi utat dallam szárnyán / szállj…!” Erre megmozdult, és szállt…
Csoda volt e két „jómadár” története. Igazi prédikáció, melyből nem derül ki, hogy ki prédikál kinek.
Szöveg: Zatykó László OFM
Forrás és fotó: Ferences Média
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
