A Svájcban élő, németül író Irena Brežná 18 évesen, 1968-ban hagyta el Csehszlovákiát. Dolgozott az Amnesty Internationalnek, írt tudósításokat Csecsenföldről, levelezett szovjet politikai foglyok ügyében, tolmácskodott Svájcba érkező menekülteknek, miközben saját magán is vizsgálta az emigráció hatásait.
Hálátlan idegen című regényéért megkapta a Svájci Konföderáció Irodalmi Díját. A zsűri paradox módon a német nyelv briliáns használatát emelte ki nála. A szlovák fordítás idehaza is nagy siker volt, bekerült a rangos Anasoft Litera tíz legjobbja közé. Ez a kötet jelent most meg magyarul, a pozsonyi Anima Társaság gondozásában, Vályi Horváth Erika fordításában.
Az olvasó hajlamos önéletrajzi regényként olvasni a Hálátlan idegent. Milyen mértékben változtatta meg a főhős karakterét?
Valamivel fiatalabb, mint én voltam, amikor Svájcba érkeztem. Szebb, okosabb, határozottabb és lázadóbb nálam. Számos olyan tulajdonsággal felruháztam, amelyek tipikusak az új környezetbe kerülő fiataloknál. Ezt érdekesebbnek tartottam, mint egy az egyben leírni a saját történetemet.
Ön nem volt lázadó?
Ha voltam is, nem mutathattam ki. Hálásnak kellett lennem, amiért befogadtak. Sokáig tartott megértenem egy teljesen más társadalom működését, az ottani kultúrát. És nem voltam képes olyan átfogó, frappáns összegzésekre, mint amilyenek a könyvben szerepelnek.
A fiatal hősnő beilleszkedésének, eszmélésének folyamatát megszakítják más emigránsok szomorú történetei, amelyeknek ön tolmácsként volt tanúja. Ezek mennyire autentikusak?
Szinte száz százalékban. Minimális változtatásokat eszközöltem, hogy dinamikusabb, rövidebb, irodalmibb legyen a szöveg. Csak egy példa: a könyvben szerepel egy örmény menekült nő, akinek a szülésénél tolmácsoltam, és a kint várakozó férj búcsúzáskor kezembe nyomott egy görögdinnyét. Na, ez nem történt meg. Egy doboz bonbont kaptam tőle. De jelképesnek és vizuálisan erősnek tartottam a gömbölyödő has és a dinnye párhuzamát. A lényegen viszont sosem változtattam. Körülbelül tíz éve tolmácsolok kaukázusi politikai menekülteknek, valamint cseh és szlovák gazdasági bevándorlóknak. Több megrázó történetet már korábban publikáltam különböző lapokban. Aztán amikor elkezdtem írni a Hálátlan idegent, kevésnek találtam a monológszerű prózatechnikát, az egy szemszögű ábrázolást. Ráadásul egy regény nem nagyon lehet 120 oldalnál rövidebb, én pedig egy idő után többet húztam a szövegből, mint amennyit hozzáírtam. Ez az újságírói hivatás átka: az ember sosem kap akkora teret, amekkorára szüksége lenne egy történet kifuttatásához. Az évek alatt annyira hozzászoktam a tömörítéshez, a díszítő jelzők kihagyásához, hogy akkor is csinálom, ha nem muszáj. Szóval be kell vallanom, nem ez volt az eredeti koncepció, hanem szó szerint kapóra jöttek mások történetei a sajátom mellé. Míg ugyanis az én hősnőm aktívan igyekszik irányítani saját sorsát, és szóvá teszi, ami nem tetszik neki, a többiek inkább passzív áldozatok, akik örülnek, hogy élnek. Ez a kettősség új dimenziót ad a szövegnek.
Milyennek látta a svájciakat 1968-ban, és milyenek manapság?
Szívélyesen fogadtak minket, amit akkor barátságos gesztusnak éreztem. Aztán konstatálnom kellett, hogy rendkívül kimértek, távolságtartók, nem lépnek át bizonyos határokat. Egy új hazában az embernek viszonylag gyorsan ki kell alakítania a kapcsolati hálóját, és ha az ottani emberek kevésbé kommunikatívak, ez nehezen megy. Akkor még nem voltak ingyenes nyelvtanfolyamok, szociális programok, munkaközvetítés, jogvédő civil szervezetek, önkéntesek, akik segítenek a különböző ügyek intézésében. Mára már kiépült ez infrastruktúra, aminek köszönhetően könnyebben beilleszkedhetnek a menekültek. Viszont a svájciak manapság már nem fogadják őket szívesen.
Ön mihez kezdett tizennyolc évesen egy idegen országban?
Azonnal beiratkoztam az egyetemre, ahol megtanultam önállóan gondolkodni. Ez teljesen új élmény volt. A csehszlovák oktatási rendszerben ugyanis senki sem volt kíváncsi az én véleményemre. Például bekopogtam a svájci professzorhoz, és megkérdeztem, mit olvassak. Azt mondta, nézzek szét a könyvtárban, és magam válasszak. Ez az akadémiai szabadság. Meg is követelték tőlünk a kritikus gondolkodást, nem volt elég, ha valakinek a nézeteivel egyetértettünk. Az egyetemen teljesen kinyíltam. Bár eleinte nehéz volt, hiszen alig tudtam németül…
Aztán olyannyira megtanulta a nyelvet, hogy ízesebben ír németül, mint a svájci szerzők.
Idegen nyelven az ember kevésbé gátlásos, és minduntalan rácsodálkozik valamire. Amikor pár éve felkértek egy tárcasorozatra az egyik szlovák napilapba, alig mertem elvállalni, mert úgy éreztem, túl konvencionálisan írok az anyanyelvemen. A németet egyébként úgy tanultam, hogy gyorsan hozzámentem egy svájci íróhoz. Aki viszont keveset segített, inkább vérig volt sértve, amiért olyan bátran használom az ő nyelvét. Úgyhogy hamar el is váltak az útjaink.
A Hálátlan idegent ugyanakkor sokan azért nem szeretik, mert keményen bírálja benne a svájci mentalitást.
Pedig ezt a hozzáállást ők tanították meg nekem. Ez a könyv a kulturális dogmák összecsapásáról szól. A főhős magával hoz bizonyos dogmákat, és szembesül valami teljesen mással. Ez olyan, mint egy földrengés, csak azok értik, akik átélték. Az én főszereplőm azt használja, amit otthonról hozott: humorral próbál reagálni. Nevet bizonyos helyzeteken, kibeszéli őket a barátnőjével, így sikerül megőriznie a lelki stabilitását. A svájciaknak viszont nincs humorérzékük.
Ez utóbbi megállapításért ön kapott hideget-meleget…
Ez így van, de nincs mit tenni, hiszen a saját kultúrámból máig a humort becsülöm a legtöbbre. Ami persze minden kultúrában jelen van, de Svájcban kevésbé mutatkozik a mindennapi érintkezés során. A kelet-közép-európai embernek hosszú ideig ez volt az egyetlen fegyvere az elnyomó hatalom ellen. Az összekacsintások, a gyors félmosolyok, az ironikus megjegyzések. Erről le kellett szoknom, például nem kezdhetek egy átlagos beszélgetést humorosan, mert a másik fél egyszerűen nem tud mit kezdeni ezzel. Írásban viszont bármit megtehetek. A Hálátlan idegen kapcsán több mint 250 író-olvasó találkozóm volt, és sokan azzal jöttek oda hozzám az est végén, hogy köszönik a pontos jellemzést, amit a nemzetükről adtam. Német nők panaszkodtak nekem, hogy nem érzik magukat otthon Svájcban, pont azok miatt az apróságok miatt, amikről én írok. Pedig a németek sem a humorukról híresek. Elcsépelt mondás, hogy az irodalom tükröt tart elénk, de szerintem tényleg ez a legfontosabb feladata. És az, hogy jobbá tegyen minket.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
