A Stranger Things-finálé, avagy egy korszak vége Juhász Katalin2026. 01. 05., h – 12:31
Mit várunk egy olyan ikonikus sorozat utolsó részétől, mint a Stranger Things? A szálak tökéletes elvarrását? Meglepetéseket? Halált? Izgalmas látványt? Az évek óta épülő karakterek kiteljesedését? Happy endet? A finálét szilveszterre időzítette a Netflix, mi pedig mára időzítettük ezt a spoilerekkel teli kritikát, bízva abban, hogy az igazi rajongók már látták a befejező részt.
A Duffer-fivérek, Matt és Ross igazi nagy mesélők, akik nemcsak megírták ezt a 80-as években játszódó, sci-fi és fantasy elemeket tartalmazó sorozatot, hanem legtöbbször a rendezői székben is ők ültek, olyan neves szakemberekkel váltakozva, mint Shawn Levy vagy Frank Darabont – de a negyedik évad két epizódját például a magyar Antal Nimród rendezte.
A szörnyekkel való harc mellett a forgatókönyvben nagy hangsúlyt kapott a több generációt képviselő szereplők közti kapcsolat bemutatása is, ami ebben a műfajban meglehetősen szokatlan. Nemcsak a nézők, hanem a stúdiók számára is. Dufferék ugyanis sokáig házaltak vele, míg végül a Netflixnél kötött ki ez a fura sorozat, amely nem gyerekeknek való, mégis gyerekek a főszereplői, és amely két párhuzamos világban játszódik. A másik, az Upside Down (zseniális a magyar fordítás: Hellyel lefelé) ugyanolyan, mint a miénk, csakhogy ezt sötét erők uralják.
Az első évad hatalmas siker lett 2016 nyarán, és a követő csaknem tíz évben még négy készült – gyakran mozifilm hosszúságú részekkel. A szilveszterre időzített, több mint kétórás finálét annyian indították el egyszerre az egész világon, hogy percekre lefagyott a Netflix. Az ötödik évad jelenleg is 73 országban vezeti a nézettségi listát.
A záró évad korábbi részeiről itt írtunk. Most pedig nézzük a bevezetőben feltett kérdéseket.
Elvárások teljesítve
Dufferék nekem nem okoztak csalódást, még akkor sem, ha Tizi és Vecna harca furára sikeredett, a korábban a levegőben vonagló Elmenyúzó testet öltött, gigantikus pókká vált, amelyet a srácok lazán „lecsúzliztak”, és senki nem halt meg közülük. Azzal is meg tudok békélni, hogy a főszereplő sorsa nyitva maradt, vagyis mindenki azt hisz, amit akar. A választás lehetőségének fontossága egyébként is sokszor elhangzik az ötödik évadban.
A végső csata utáni mintegy ötven perces lezárást sokan kritizálták, de én a magam részéről nem tartom túl hosszúnak, mert a Duffer-tesók szépen elvarrják a szálak többségét, a fő karakterekre fókuszálva. Mindet azonban nem sikerült. Nem is sikerülhetett, mert túl sok történetszálat nyitottak a négy évad során. Ezért a bemutató utáni napokban több interjúban magyarázták, mit hogyan kell értenünk. Ezeket ki-ki elolvashatja, nem húznám az időt, inkább elmondom, mely pontokon maradt bennem némi hiányérzet.
Hogy is van ez?
Az utolsó rész forgatókönyvébe becsúszott pár zavarba ejtő elem. Például a bonyolult (és kissé megkérdőjelezhető) fizika miatt a sorozat elkanyarodott a sci-fi irányába, talán feleslegesen – maradhattak volna a fantasynál. A katonaság ábrázolása olyan, mintha az amerikai hadseregbe 80 alatti IQ-s idiótákat válogattak volna össze. Tulajdonképpen az egész katonai jelenlét egy lélektelen kliséhalmaz, ahogy Dr. Kay is egy rendkívül rövidlátó kliséfigura. A sérült szemű, elrabolt katona ugyebár jelentette főnökének, hogy Hopper és Tizi megölte 4-5 társát. Azt is látjuk, amint Nancy lepuffant jó pár amerikai katonát a teherautó tetejéről. Kay viszont nem vonja felelősségre őket, amikor a végén kijutnak a Hellyel lefeléből. Bármilyen reális megközelítés szerint egy ilyen kaland után életük végéig a titkosszolgálat börtönében sínylődnének a csapat tagjai. Ehelyett a katonaság csak úgy eltűnik Hawkinsból. (Dufferék annyi magyarázatot fűztek ehhez egy interjúban, hogy már nem volt rájuk szükség.)
Azt se tudjuk meg, mi lett a terhes nőkkel. (Kay valószínűleg azért akarja elkapni Tizit, hogy beadhassa nekik a vérét, hiszen Kali vérétől „haldokoltak”.) Az a legzavaróbb, hogy Dr. Kay tudomást sem vesz Vecnáról, aki viszont minden nyilvántartás szerint már működött, mint véradó. Szóval ezek a kérdések nyitva maradtak.
A gyermekkor vége
Számomra a legpozitívabb élményt épp a hosszú lezárás hozta, csúcspontként Dustin érettségi beszédével. Mert – nyilván sokakkal együtt – pontosan így éltem meg én is a felnőtté válást. Senki nem kérdezte, készen állok-e rá, hogy addigi életemet hátrahagyva, egy „időkapun” átlépve becsörtessek az ismeretlenbe – ami ijesztőbb, mint a demogorgonok, demokutyák és demodenevérek együttvéve.
Mert annak ellenére, hogy kétségbeesetten szeretnénk felnőttek lenni, nem akarjuk elveszíteni az ártatlanságunkat, amit a felnőtté válás folyamata úgyis elvesz tőlünk. Amikor hátat fordítunk a gyermekkornak, rettegve, de izgatottan várjuk a jövőt, miközben fájdalommal tölt el annak tudata, hogy soha nem térhetünk vissza. Egy idővonalat egy másikra cserélünk.
A Stranger Things fináléja tökéletesen ragadja meg eme csöndes számvetés pillanatát. Az igazi horror nem a szörnyekkel való harc, hanem annak a felismerése, hogy a gyerekkor – engedélyt sem kérve – lezárul. Azért lépünk egyet előre, mert muszáj, és tudjuk, hogy valami lényegeset hagytunk magunk mögött. Ez egyszerre gyönyörű és lesújtó érzés.
A főszereplők a szemünk előtt nőttek fel. Nemcsak a karakterek, hanem a gyerekszínészek is. Az utolsó jelenetben ugyanazt a Dungeons & Dragons nevű játékot játsszák a pincében, mint az első rész elején. Amikor a végén egyesével felteszik a polcra a dossziéjukat, érezzük, hogy a színészek is búcsúznak a karakterüktől. Eredetileg ezzel zárult volna a Stranger Things, forgatás közben azonban Dufferéknek támadt egy új ötletük.
Amikor Will, Lucas, Dustin és Mike, valamint a hozzájuk csapódó Max felmennek a pincéből, leviharzik egy gyerektársaság, Holly és Derek vezetésével, akik nagy izgalommal újrakezdik a társasjátékot. Ez bizony zseniális húzás volt a legvégére…
A Stranger Things történelmet írt a Netflixen. Számos szempontból is lehetne még elemezni ezt a történetet, amely nyilván sokáig foglalkoztatja még a rajongókat – annál is inkább, mivel Dufferék már a spinoff-on dolgoznak. Mi a zenei szempontokat is rendkívül érdekesnek tartjuk, ezért legközelebb a sorozatban szereplő dalok jelentőségével foglalkozunk majd.
Kapcsolódó cikkünk
9 év után hatalmas bummal zárult le a Netflix sikersorozata, a Stranger Things. Annyi biztos, hogy hát nem fog lúdbőr híján maradni – hogy az izgalomtól vagy a kíntól, azt embere fogja válogatni.
Nagyjából másfél év telt el a frenetikus 4. szezon eseményei óta. A hadsereg karantén alá vonta Hawkins városát, és mindent felforgatnak, hogy rátaláljanak a mostanra félistennek is lazán beillő Tizenegyre (Millie Bobby Brown). Hőseink azonban nem vesztették szem elől a célt – továbbra is igyekeznek rátalálni Vecnára, és kiiktatni őt, mielőtt titokzatos, fenyegető terve megvalósulhatna.
Aki reménykedik benne, hogy a célegyenesben visszatér majd a kezdeti évadok visszafogott, Stephen King-horrorokat idéző stílusa, az csalódni fog – de igazából csak magát okolhatja. A Stranger Things a 3. évad óta nyílt lapokkal játszik. A lehető legnagyobb szabású modern fantasy akar lenni, és a pénzt sem sajnálja az asztalra tenni hozzá. Ezúttal még több lesz a szörnyeteg, új világokat fogunk megismerni, és az akciójelenetek mennyisége és minősége is alaposan megugrik. A látványvilágra sem lehet panasz, feltéve, hogy még nincs herótunk a Netflix-féle digitális panorámáktól.
Mindez azonban csak hab a szereplőgárda tortáján. Elsősorban miattuk nézünk Stranger Thingset, nekik köszönhetően lett világszenzáció a nagy hawkinsi rejtély. Az 5. évad pedig nem hazudtolja meg magát; tömve van hatalmas, katartikus karakterpillanatoknak. Egész szérián átívelő szálak és kapcsolati konfliktusok oldódnak végre fel, néha kifejezetten kreatív és megindító módon, frappánsan elkerülve a szemforgatós kliséket, melyekre számítunk.
Ugyanakkor mostanra tagadhatatlan, hogy túl sok a szereplő, és ez részben annak köszönhető, hogy a folytonos ígérgetés ellenére az írók soha nem mertek senki fontostól búcsút venni.
Vannak jelenetek, ahol nagyjából 15 ember küzd egyszerre a szóért, és persze mindenki meg is kapja, még ha nem is tudnak semmi érdekeset mondani. Így aztán az epizódok is másfélszer olyan hosszúak, mint lehetnének, ami azért is zavaró, mert kínosan egyértelmű, hogy kik azok, akik érdeklik is az írókat. Will Byerst (és megformálója, Noah Schnapp tehetségét) például az első két évad óta először használja ki igazán a cselekmény, és Mike és Nancy idáig háttérbe szorult kishúga, Holly is meglepően izgalmas, szerethető figurává növi ki magát néhány epizód alatt. Sokan mások azonban, beleértve olyan fontos figurákat is, mint Tizenegy vagy a Winona Ryder által alakított Joyce, gyakorlatilag statisztaszintre süllyednek a nagy szereplőkavalkádban.
Minderről leginkább az alkotó Duffer tesók kiváló drámai érzéke tereli el a figyelmet. Az évadot végig belengi a „közel a vég” életérzés. A fenyegetés nagyobbnak érződik, mint valaha, és a brutalitást is alaposan felturbózzák – ez utóbbi azonban nem mindig válik a sorozat előnyére, hiszen a szereplők változatlanul egy tinisorozat értékrendjében mozognak és hoznak döntéseket. Kimondottan frusztráló, amikor az egyik pillanatban vérszomjas mészárlásba kezdenek, hogy a nézőt sokkolhassa néhány szétloccsanó fej vagy John Wick-ihletésű pisztolypárbaj, a következőben azonban nem hajlandóak végezni az ájult főgonosszal, mert „nem hidegvérű gyilkosok”. És akkor arról még nem is beszéltünk, milyen gyakran úsznak meg komoly, ha nem egyenesen halálos sérüléseket, holott most, a célegyenesben már igazán nem kéne ennyire kapaszkodni mindenki túlélésébe.
A Stranger Things-varázs viszont kétségkívül itt van, és egész egyszerűen nem fognak rajta a golyók. Nem számít, hányszor fordul a szemünk egy-egy erőltetett beszóláson, alulírt romantikus jeleneten vagy túltolt történeti csavaron, pár percen belül ismét el fog kapni a sorozat sajátos lendülete. Egyszerűen felemelő látni, ahogy a nagy csapat végre egyszer s mindenkorra leszámol Hawkins démonaival. A kérdés most már csak az, hogy a Netflix eléggé lecsiszolta-e a sorozatot ahhoz, hogy hosszú távon is modern klasszikus maradhasson – vagy csak profin terelték el a figyelmünket a problémák valódi mélységéről addig, amíg még sodort magával a hype.
Kapcsolódó cikkünk
Amikor a Netflix tíz évvel ezelőtt rábólintott öt különc gyerek fantasykalandjaira, még nem számíthatott rá, mekkora siker küszöbén áll. Az eredetileg Stephen King-pótlékként megálmodott Stranger Things azóta a szolgáltató egyik legnézettebb műsora és a popkultúra egyik nagyágyúja lett. A lezáró ötödik évadot rendhagyó módon, három részre bontva kapjuk meg az idei ünnepek alatt, december 31-ei végszóval. Mielőtt azonban búcsút vennénk a sorozattól, lessünk be egy pillanatra az elmúlt évtized kulisszái mögé!
A fiktív Hawkinsban a 80-as években nyoma veszik egy kisfiúnak, s bár a város kész halottnak nyilvánítani, anyja és barátai nem adják fel ilyen könnyen. Az egyszerű nyomozós alaphelyzetből azóta komplex fantáziavilág nőtte ki magát hátborzongató szörnyetegekkel és politikai összeesküvésekkel. Kis híján azonban az egész ötlet a kukában végezte, Matt és Ross Duffert, a sorozat iker alkotóit ugyanis kezdetben szinte mindenki elutasította.
A gyerekek meg a többiek
A sorozat Stephen King-áthallásai nem véletlenek. A Duffer fivérek eredetileg a legendás szerző Az című regényét akarták adaptálni, miután pedig elutasították őket, minden ötletüket átvezényelték egy eredeti történetbe. A cím: Montauk. A cselekmény eredetileg ebben a New York állami kis faluban játszódott volna, mely híres gazdag folklórjáról. A projekt azonban nem igazán akart befektetőkre találni, és nem csupán a semmitmondó cím miatt. A producerek leginkább azt nem akarták elhinni, hogy bármelyik felnőttet érdekelné egy sorozat, amely gyerekekről szól. Végül aztán a fivérek jókor voltak jó helyen: a Netflix, melyet korábban eszükbe sem jutott megszólítani, éppen egy hasonló, természetfeletti projektet keresett.
Egyértelmű volt, hogy a sorozat (ekkor már Stranger Things címen) sikere a szereplőin áll vagy bukik, így a castingot véresen komolyan vették. Az első szalagcímeket akkor kapták, amikor kiderült: Winona Ryder, a 90-es évek nagy sztárja alakítja majd az egyik főszerepet. Ez volt Ryder első jelentős szerepe 2001-es lopási botránya óta, ami gyakorlatilag ingyen marketinget generált a sorozatnak. A valódi hangsúly azonban mindig is a gyerekszínészeken volt, akik közül Dufferék vagy 1000-et is meghallgattak. A Tizenegyet alakító Millie Bobby Brownt az utolsó pillanatban kapták el, számtalan elutasítás után (többek közt a Trónok harcától) ugyanis éppen felhagyni készült a színészkedéssel. A meghallgatás ezúttal betalált, a kislány azonban ódzkodott kopaszra nyíratni a fejét – egészen addig, amíg a rendezők meg nem mutatták neki, milyen menőn néz ki Charlize Theron a Mad Max: A harag útjában. Ezután Brown boldogan ült a borotva alá.
Fejjel felfelé
Az első évad viszonylag zökkenőmentesen forgott, bár a gyerekszínészekkel váratlan gondok akadtak. A Dustint alakító Gaten Matarazzo hangja például néhány hónap alatt annyira megváltozott, hogy utólag már egyetlen pótszöveget sem tudtak vele felvenni. Millie Bobby Brown pedig az egyik nap tetőtől taplig glitterben jelent meg, és a stábnak vagy egy órájába telt megtisztítani őt. A sorozat viszont tagadhatatlanul nekik köszönhetően lett kitörő siker – a nézők többet akartak a gyerekcsapatból, a Duffer fivérek pedig elvetették eredeti ötletüket, vagyis hogy minden évad ugorjon az időben 10 évet. Jól tették, a nagy visszatérést, a második évadot ugyanis 16 millióan látták az első héten, a későbbi harmadikra pedig már az első napon 20 millióan voltak kíváncsiak. A Stranger Things ekkorra már nem más kultúrákból táplálkozott, hanem maga lendítette fel őket – a sorozat hatására újabb fénykorába lépett a Dungeons & Dragons asztali szerepjáték, na meg a 80-as évek technológiai és divatcikkei is.
Ahogy pedig teltek az évek, a sorozat egyre nagyobb volumenűvé vált. Az első évadnál még alaposan be kellett húzni a nadrágszíjat; Hopper felügyelő lakókocsiját például a stáb egyetlen dollárért bérelte. A harmadik évadhoz ezzel szemben már egy egész lepusztult bevásárlóközpontot építettek újjá, a negyedik pedig epizódonként 30 millióba került. A látvány szintén vetekedni kezdett a legnagyobb mozifilmekével – a néhány éve bemutatott főgonosz, Vecna sminkelése napi 9 órás procedúra volt. A negyedik évad forgatása ráadásul még a covidjárvány miatt is elcsúszott. Ez persze kapóra jött a Duffer tesóknak ahhoz, hogy kissé faragjanak a forgatókönyvön. Eddie például eredetileg sokkal kisebb szerepet kapott volna, és a finálé ikonikus Metallica-gitárszólóját sem nyomta volna le. Az újraírás minden bizonnyal jót tett az őt alakító Joseph Quinn-nek, akinek karrierje azóta is szárnyal, az évad megjelenése után pedig még a Metallicával is együtt zenélhetett.
„Csak el ne rontsuk”
A Stranger Things napjainkra a legnagyobb popkulturális jelenségek egyike. Ha valaki feltűnik benne, az egész biztosan közbeszéd tárgyává válik – mint például Kate Bush, akinek Running Up That Hill című dala csaknem 40 évvel a megjelenés után, a Stranger Thingsnek köszönhetően került fel a toplisták élére. A Harry Potter óta pedig talán először fordult elő, hogy egy széria rajongói együtt nőjenek fel a színészekkel.
A Duffer fivérek az ötödik évad után távoznak a Netflixtől, sorozatuk azonban még sokáig visszhangzik majd a szolgáltató könyvtárában. Feltéve, hogy nem rontják el a befejezést, amin az egyik főszereplő, Finn Wolfhard meglehetősen aggódik. „Remélem, nem leszünk úgy szétszedve, mint a Trónok harca lezárása.”
Aimee Mullins, aki Tizenegy vér szerinti anyját alakítja, egy ritka betegségben szenved, mely miatt mindkét lábát amputálni kellett. Bár a sorozatban csak ülve látjuk, Mullins a valóságban díjnyertes paralimpikon.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
