„Nem kétséges, rossz dolog, hogy az ember elnyomja a nyájat. De ne ebben véld felfedezni az igazi rabszolgaságot: az igazi rabszolgaság az, amikor a nyáj tapossa el az embert.”
Antoine de Saint-Exupéry
Történt, hogy a franciaországi Feketék Szervezeteinek Reprezentatív Tanácsának Elnöke, (Sohasem gondoltam volna, hogy ilyen is van.) Louis-Georges Tin cikket írt a Libération című kiadványba. „Az önök hőseinek némelyike hóhér” – szólt a röpdolgozat üzenete és egyben követelte a szerinte „hóhér” francia héroszok szobrainak eltüntetését.
Persze mint mostanában minden divat ez is Amerikából indult, bár szerintem a farmerrel jobban jártunk. Különösen rühelli Colbert szobrait, akiről köztudott, hogy kitűnő pénzügyminiszter volt, ő hozta létre a haditengerészetet és a gyarmati közigazgatást, azt már kevésbé közismert, hogy nevéhez fűződnek a rabszolgaságot szabályzó törvények is. Mindezt az 1600-as években, mikor ezzel még senkinek semmi baja nem volt – kivéve természetesen a rabszolgákat, de őket nem kérdezték. Na ezért utálja őt a kitűnő Louis-Georges Tin, aki amúgy maga is kicsi, kerek néger. Ezek után – hogy tanácsot is adjon – felveti, hogy a híres néger szabadsághősnek Toussaint Louverture-nak, nincsen egyetlen köztéri szobra sem, holott nyilván megérdemelné.
Hogy kinek kell és kinek nem kell szobrot állítani – e kérdés messze meghaladja a jelen dolgozat kereteit, úgyhogy nem is mennék bele. Ellenben érdemes egy pillantást vetni Louis-Georges Tin barátunk hősére, François-Dominique Toussaint Louverture-re.
A jeles férfiú a mai Haitin látta meg a napvilágot, mint egyszerű rabszolga. Miután jó rabszolga volt, megtanulhatott írni, olvasni, és érdemeire tekintettel, 33 éves korában a gazdája felszabadította. Miután rabszolgalázadás tört ki a szigeten annak élére állt, szövetkezett az abban az időben már igencsak lejtmenetben lévő, franciaellenes spanyolokkal és először spanyol generális lett belőle.
Majd elárulta a spanyolokat és a francia Köztársaság pártjára állt. Ott is generális lett belőle, csináltatott is magának szép aranypaszományos egyenruhát. Ebben különösen szépséges férfiú volt.
Ellenfeleivel hol politikai, hol katonai eszközökkel leszámolt és egy időre a sziget francia részének diktátora lett. Ebben a minőségében – természetesen tisztán humanizmusból – kötelezővé tette a többi feka számára az ültetvényeken való munkát, ha nem akartak dolgozni, nos, akkor… hát… izé.. rávették őket.
Aztán Napóleon elunta, sereget küldött és Franciaországba szállították. Annyi színpadiasság azért még szorult bele, hogy búcsúzoúl valami jó ütőset mondjon: „Az én megbuktatásommal a feketék szabadságának csak a törzsét döntötték ki. Újra ki fog sarjadni gyökereiből, mert azok mélyek és számosak.” – üzente némileg kulisszahasogató, szabadságharcos pöffeszkedéssel – na nem a többi négernek, azok a kényszermunka óta már ismerték – hanem az álmélkodó holdkóros fehér értelmiségieknek. Amúgy iskolát csinált, mert azóta sok éven át Haitit néger diktátorok irányították, botrányos kegyetlenséggel; de legalább a sok baj mellett faji elnyomásról nem lehetett szó.
Spartacus – ki ne ismerné – trák rabszolga-gladiátor volt. Kr. e. 74-ben fellázadt és éveken keresztül rettegésben tartotta Rómát. Sorra megverte a sebtében felállított, kiképzetlen és rosszul vezetett római légiókat. Csak Crassust legalább háromszor. Crassus egyébként a kor leggazdagabb embere, aki gazdagságát politikai, katonai sikerekre akarta átváltani. Tehetségtelen katona volt, oda is veszett a parthusok elleni háborúban, mikor hagyta magát és egész seregét csapdába csalni. Ő ellene érte el kiemelkedő hadi sikereit a rabszolgahad. Ám a végén még ő is legyőzte őket, és csata után a menekülők beleütköztek Pompeius visszatérő tapasztalt, harcedzett légióiba, így aztán hírmondó sem maradt belőlük. Amíg azonban nyeregben voltak a rabszolgahadak fosztogattak, gyilkoltak szerte Itáliában. Feljegyezték, hogy az elfogott római lovagokat gladiátor-harcra kényszerítették, amit a sereg nagy élvezettel nézett végig.
Amint Spartacusnak, úgy Toussaint Louverture-nak sem volt semmi baja a rabszolgasággal, mint intézménnyel. Azzal volt baja, hogy ők a rabszolgák. Nem az elnyomással volt bajuk, hanem azzal, hogy nem ők nyomnak el másokat, sőt őket nyomják el. Hogy mit mondtak a többieknek, az más lapra tartozik; egyszerűen lelkesíteni kellet őket valamivel.
Sőt. „Parasztból lesz a legrosszabb úr.” – tartja a bölcs, magyar közmondás. Ha tehetik, pontosan úgy viselkednek ők is, mint bármely mezei elnyomó, bármit írjanak is a romantikus szabadságvágytól, vagy bármi mástól megrészegült művészek.
Ebből lett azután a marxista történelmi mitológiába az ókori osztályharc, ami pontosan annyira valós, mint a kommunista társadalomról szóló lázálmok. Írtak belőle balettet, színdarabot, megfilmesítette Hollywood – csak hogy a legrettenetesebbeket említsem. A nagy kommunista mesemondók hatására a „munkásmozgalom” is felkapta a Spartacus nevet és mindenfélét elneveztek róla, a németországi kommunista puccsistáktól a Kőér utcai futballklubig és felsőüdösbürgözdi horgászegyesületig. Mert ha nincs valaminek történelme, akkor írni kell neki egyet.
Köszönettel és barátsággal!
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
