Az 1936-39 között lezajlott nagy spanyolországi belháborúnak az eltelt évtizedek során hatalmas, dominánsan baloldali nemzetközi irodalma és művészete alakult ki, amely valósággal hemzseg a velejéig hamis és hazug sztereotípiáktól. Ezek szinte mindig azt sulykolják, hogy a spanyol konfliktus a fasizmus világháborús erőpróbája volt, ami szembe került a dolgozó rétegek törekvéseivel. A gonosz, fasiszta Franco tábornok sötét erői megtámadták a gyanútlan, jámbor és jóravaló baloldali társadalmat, és jelentős náci támogatás segítségével – a haladó nemzetközi közvélemény bűnös passzivitása mellett – azt legyőzve, évtizedekre szóló rémuralmat vezettek be az ibériai félszigeten. Ám mielőtt még ettől bárkinek könnybe lábadna a szeme, inkább gyorsan előrebocsátom, hogy valójában azt történt, hogy az utolsó órában működésbe léptek a spanyol nép önvédelmi ösztönei, és a konzervatív-nacionalista erők segítségével megakadályozták a nemzet baloldali anarchiába süllyedését, ami valószínűleg az ország szétesésével is járt volna.
Amikor bármely nemzetközi ’haladó’ médiafelületen (mert hát ’nem haladó’ sajnos nemigen van) szóba kerül a spanyol polgárháború, vagy Franco személye, akkor olyan természetességgel szerepeltetik saját neomarxista narratívájukat, mintha más vélemény egyszerűen szóba sem jöhetne. Soha nem láttam még olyan mainstream könyvet, filmet, dokumentumfilmet, színházi előadást vagy világlapot, ahol akár csak kísérletet tettek volna a spanyol nemzeti oldal gondolkodásának vagy igazságainak megismerésére.
Egy rövid történelmi visszatekintő után vizsgáljuk meg egy teljesen más szemszögből a spanyol történelem sorsdöntő huszadik századi eseményét, ami azt hiszem, Európa történelmére is jelentős befolyással bírt.
A polgárháború kirobbanásához vezető végzetes megosztottság hosszú idő alatt alakult ki a spanyol társadalomban. Az egykor ’legkatolikusabb királyság’ népessége jelentős változásokon ment keresztül az utóbbi kétszáz évben. A hatalmas gyarmatbirodalomból bevándorlók áradata érkezett az anyaországba, jelentősen megváltoztatva a lakossági arányokat, és felduzzasztva a szegényebb rétegeket. (A bevándorolt nem fehér népesség legnagyobb, több milliós csoportjait az észak-afrikaiak és a latin-amerikaiak jelentik.) A birodalmi hanyatlás, a gyarmatok elvesztése jelentős szociális lecsúszással járt, és a XX. század fordulójára a kezdődő iparosítás és a meginduló munkásmozgalmak egy ingatag, elszegényedett, forrongó országot találtak az egykori világhatalom helyén. Mit tesz Isten – illetve hogy, hogy nem, elvtársak – a bevándorolt, idegen eredetű tömegek nem a konzervatív-nacionalista erőket támogatták a későbbiekben. (Szinte hihetetlen, ugye?)
A kialakuló munkásmozgalom is eléggé sajátos vonásokat mutatott. Nem a hagyományos szociáldemokrata és kommunista mozgalom vált vezetővé a munkásság körében, hanem az anarchizmusnak egy speciális változata, a szakszervezeti mozgalomra alapozó anarchoszindikalizmus, aminek ősatyja egy Marxhoz hasonlóan torzonborz és tébolyult tekintetű világforradalmár, Bakunyin volt. Zavarosan utópista nézeteiből néhány tétel ismertetésétől nem lehet eltekinteni. (De csak gumikesztyűvel, mert súlyosan fertőző.) Eszerint a szabadságot minden kizsákmányolás és elnyomás megszüntetése árán lehet kivívni. Minden szervezett társadalmi intézmény elnyomó, különösen az állam, az egyházak, bármiféle társadalmi hierarchiák és politikai intézmények. „Az ember eredendő jósága és társas mivolta, ha el nem nyomják, spontán módon is önkéntes egyesüléshez vezet, olyan közösségek kialakulásához, amelyekben a tulajdon közös, és ahol mindenki szabadon kibontakoztatja képességeit.” Szerinte a politikai hatalmat nem megragadni kell (ezért ki is átkozták egymást Marxszal) hanem lerombolni, mert különben a proletariátus maga is elnyomóvá válik. Az anarchoszindikalisták a munkások szakszervezeteit a forradalmi társadalmi változás fő letéteményesének tekintették. Az anarchista szakszervezet, a CNT mindig érdekes képet mutatott, elveihez hű maradva nem volt benne igazi hierarchia, összevissza spontán működött, igen aktív volt, de a döntéshozatal kaotikus, sőt sokszor nevetséges volt.
Azt hiszem, ebből ennyi elég is, mindenesetre ha ezt az őrültséget valahol sikerülne megvalósítani, akkor annak a társadalomnak biztosan azonnal vége lenne, menne vissza az őskori spontaneitásba, ahol önkéntes közösségekbe szerveződve kergethetné a mamutokat. Az akkori spanyol társadalomra bizony nem vet jó fényt, hogy ezt a szégyenletes agyalmányt munkások és szegényparasztok milliói tették magukévá, és alkották a munkásmozgalom fő erejét. Nekünk nyilván könnyű ezt az utókor éleslátásával bírálni, de azért ha körbenézünk kis hazánkban, sajnos napjainkban honfitársaink százezrei is hitelt adnak a DK vagy a Momentum agyrémeinek, amelyek ugyanerről a tőről fakadnak. A spanyol baloldal rendelkezett még egy, az anarchistáknál gyengébb szocdem (UGT), és egy még gyengébb kommunista vonallal, amely sztálinista és trockista frakcióra bomlott. Ez a baloldali szerkezet megmaradt a polgárháború során is, azzal a módosulással, hogy a Szovjetunió beavatkozása után a sztálinista-kommunista vonal természetesen jelentősen megerősödött, és állandóan balra nyomva a saját befolyása alá vonta a különben is szélsőségesen politizáló köztársasági kormányzatot.
A spanyol polgárháborúról hazudozó nemzetközi balliberó történetírás egyik fő hamisítása az, hogy megpróbálják romantikus színben feltüntetni a köztársaságiak bukását, mintha a bimbózó demokrácia egy gyenge hajtását taposta volna le a durva fasiszta agresszió. Pedig a köztársaságiak győzelme egy második polgárháborút szült volna, amiben az dőlt volna el, hogy sztálinista rémuralom vagy anarchista káosz legyen úrrá Spanyolországon. A mai globalisták által szeretve vágyott liberális demokrácia nem is szerepelt az étlapon akkoriban, tehát az ezzel kapcsolatos nosztalgia teljesen hamis és hazug.
A közvetlen előzményekhez tartozik, hogy 1931-ben megszűnt a monarchia, kikiáltották a Második Köztársaságot, a létrejövő baloldali kormányzatot azonban két év múlva egy jobboldali váltotta fel, amely szintén nem tudta stabilizálni az állapotokat. 1936-ra új választásokat írtak ki, ahol már az újjászervezett baloldal, a Népfront nyert viszonylag csekély többséggel. A Népfront programjából szemezgetve rendkívül ismerős elemeket sorolok fel néhány szóban: államosítások többféle szektorban és kategóriában, az egyházi vagyon teljes elvétele, egyházi iskolák államosítása, földosztás kártalanítás nélkül, a hadsereg drasztikus leépítése, munkás önigazgatás az üzemekben stb. Ugye, hogy ezek nekünk is nagyon-nagyon ismerős dolgok valahonnan? Ezek a szegény gyanútlan baloldaliak és anarchisták a mai napig sem értik, hogy miért ment fel ettől kicsit a vérnyomásuk a konzervatívoknak, királypártiaknak és falangistáknak. Miért kell azon idegeskedni, hogy gyakorlatilag fel akarják számolni a középosztályt és a vallást??
Még egy példa a baloldal ideológiai ostobaságára. Antony Beevor baloldali brit történész a spanyol polgárháborúról szóló híres művében azt írja:
A szerzetesrendeket nyilvántartásba vételre kötelezték (a korabeli Spanyolországban mintegy 35 000 pap, 20 000 szerzetes és 60 000 apáca élt), és csak annyi vagyont hagytak meg számukra, amennyi fenntartásukhoz elengedhetetlenül szükséges volt. Lehetővé tették a polgári házasságot, és engedélyezték a válást. A jezsuita rendet, azon az alapon, hogy elöljárói egykor személyes hűséget fogadtak a pápának, feloszlatták. Ezek az intézkedések nem minősíthetők egyházüldözésnek, ám természetesen bizonyos szempontból támadásnak foghatók fel az intézmény ellen, amely sokak szerint jóval nagyobb hatalmat birtokolt annál, mint ami megillette volna.
És ez egy autentikus és mértéktartó baloldali véleménynek számít! Hozzá kell tennem, hogy az általa felsorolt egyházi személyzet kb. felét bestiális módon legyilkolták a köztársaságiak a polgárháború során (bár ők csak 7 ezret ismernek be), templomok ezreit gyújtották fel vagy rombolták le, de gondolom ezt is túlzás lenne egyházüldözésnek nevezni, mert még megsértenénk vele azt az érzékeny rablógyilkos lelküket. A fanatizált lumpenrétegek nagyon sok helyen a híveket is tömegesen legyilkolták pusztán a vallásuk miatt. A katolikus lexikonok szerint ez volt az egyháztörténelem legvéresebb keresztényüldözése, felülmúlva a Római Birodalom korai századait is.
És futószalagon érkeztek az atrocitások mindkét oldalon. Jellemző hogy a balliberó történészek ezek között keresgélik a polgárháború kirobbanásának okait, nem pedig az agresszív Népfront-lépések között. Egyik oldalon baloldali értelmiségiek, és az ismert homoszexuális költő, Federico Garcia Lorca meggyilkolása, a másik oldalon az egyháziak legyilkolása, José Calvo Sotelo monarchista vezető és Primo de Rivera falangista vezér meggyilkolása már lehetetlenné tett bármiféle megegyezést. Később egyébként, Madrid ostroma idején a köztársasági főváros utcáin több lincselést is feljegyeztek, mert egy-két ember a nyakában levő láncon keresztet hordott, ami árulásnak számított a baloldalon, de a francóista enklávékban sem sokat finomkodtak a kommunista-gyanúba keveredettekkel. Számos balos történész rendkívül gyermeteg kísérlete (köztük a már említett Beevoré is), hogy megpróbálják számszerűen alátámasztani azt, hogy a francóisták mennyivel több atrocitást és kegyetlenséget követtek el, mint a köztársaságiak, mert, bár utóbbiaknál is voltak túlkapások, de őket a ’nemes ideológiájuk’ többnyire önmérsékletre késztette. Ilyen dajkameséket próbálnak elhitetni magukat történésznek hívó emberek!! Valójában, amikor a háború szelleme elszabadul, attól kezdve az már önálló életet él, és a maga kegyetlen szabályai szerint működik tovább, nem pedig nemes elvek vagy ideológiai hazugságok mentén.
A Népfront-program tehát azonnal megszólaltatta a riasztócsengőt jobboldalon. Rögtön megértették, hogy ennek már a fele sem tréfa, itt bolsevik puccs lesz és vérfürdő, ha nem lépnek közbe. És a spanyolok józanabbik része jól vizsgázott ezekben a napokban. A hadsereg tábornokainak vezetésével (Sanjurjo, Franco, Mola) pillanatok alatt összeállt az ellenállás magja, és megkezdődött a hatékony cselekvés és ellenállás. 1936. július 18-án kora hajnalban a spanyol-marokkói ceutai rádióállomáson beolvasták a bűvös mondatot: „Egész Spanyolország felett felhőtlen az égbolt.” A jelszó elhangzására a nemzethez hű erők elindultak, hogy megmentsék az országot a bolsevik pestistől. A marokkói csapatokat német segítséggel átszállították az anyaországba, az ott állomásozó csapatok pedig kitörtek laktanyáikból, és megpróbálták befolyásuk alá vonni körzetüket. A lehetőségeik kezdetben nagyon korlátozottak voltak, de sokat jelentett, hogy a meglehetősen gyengécske hadsereg nagyobb része az ő oldalukra állt. A kibontakozó felkelés kezdetben az ország egyharmadát ellenőrizte, a nagyobb rész, és a nagyvárosok döntő többsége a köztársaságiak kezén maradt. De ezután már nem volt megállás, a sokkal professzionálisabb hadvezetés, a képzettebb katonaság, az egységes és összetartó ideológia, a jobb szervezés és sok más tényező mindvégig a végső győzelmet vetítette előre, amely két és fél év elteltével be is következett. A köztársaságiaknak ezen idő alatt egyetlen komoly stratégiai győzelmük sem volt, csak itt-ott értek el helyi sikereket (például Madrid védelme során, vagy a brunete-i támadáskor), nem voltak képesek felülemelkedni megosztottságukon, haderejüket képtelenek voltak kiképezni, azok mindvégig szervezetlen, fanatizált munkásokból álló, szabadrabló partizáncsapatok voltak, akik a nyílt ütközetekben rendre leszerepeltek. 1938 márciusában Franco csapatai az aragóniai fronton kijutottak a Földközi-tengerhez, és elvágták Katalóniát a köztársaság többi részétől, majd a köztársaságiak utolsó elkeseredett kísérletét visszaverve az Ebro folyónál, 1939 januárjában elfoglalták Barcelonát. Ezzel megkondult a lélekharang a madridi enklávé, és a főváros felett is, aminek két hónappal későbbi elestével a polgárháború véget ért.
Sokat írtak már össze arról, hogy a nacionalista győzelem csak a német vagy olasz segítségnek volt köszönhető, mert a döntő légifölény és a hatékony blokád, meg a páncélosfölény bla..bla..bla.. Ha az ember végignézi a külföldi hatalmak (Németország, Szovjetunió, Olaszország, Mexikó, Franciaország) által szállított fegyverek listáját és belegondol, hogy mennyit jelenthetett az általuk szállított párszáz repülőgép, harckocsi és tüzérségi fegyver, akkor be kell látni, hogy ezek a mennyiségek elenyészőek voltak egy milliós hadseregeket felvonultató, évekig tartó nagy háború igényeihez képest. Ezek nem döntöttek el semmit, a fegyverhiány mindkét oldalon égető volt a háború kezdetétől a végéig. A Condor légió jelentőségének túllihegése arra jó a bolsevikoknak, hogy mentegessék saját katonai melléfogásaikat. Szerintem sokat mond el az a tény is, hogy Franco mennyire taksálta a német támogatást, hogy hálából a németek Szovjetunió elleni hadjáratára mindössze egyetlen hadosztályt adott segítségül.
Ennél sokkal, de sokkal fontosabb tényező volt a köztársasági erők megosztottsága. Ez így túl hűvösen és hivatalosan hangzik, tehát a közérthetőség kedvéért inkább úgy mondanám, hogy a kommunisták, szocialisták és anarchisták kölcsönösen úgy utálták egymást, mint a kutyapiszkot. Sokszor Franco csapatainál is jobban. És nagyon gyakran lőttek is egymásra, főleg a kommunisták az anarchistákra, és viszont. (A legismertebb esetek: Barcelona ’37. május, Valencia ’38. március, Madrid. ’39 február.) George Orwell szép érzekletesen írja le a „Hódolat Katalóniának” című könyvében, hogy mikor a francóista erők megközelítették Barcelonát, akkor sem volt jobb dolguk a kommunista csapatoknak, mint hogy a városban hajkurásszák a trockista POUM tagjait és az anarchistákat. A legnagyobb végveszély idején is fontosabb volt a sztálinista idiotizmusuk, mint a város védelme. Erről persze mélyen hallgat napjaink neomarxista propagandája, és folyton csak a sosemvolt ’haladó demokrácia’ fasiszta letaposásán kesereg.
Logikailag ide kapcsolódik a szintén évtizedek óta reklámozott baloldali nemzetközi brigádok története is. Ezek valójában megvezetett, idealista emberek voltak, akik nem tudták, mit jelentenek a kommunista eszmék a gyakorlatban. Sok országból érkeztek fennkölt elvektől és elvárásoktól vezérelve, de megérkezésük után hamar utolérte őket az arcraesés és az anarchokommunista realitások. Hatalmas volt a fluktuáció a soraikban, jelentős részük Orwellhez hasonlóan igen sietősen távozott. Miután sokszor saját elvtársaik próbálták meg lepuffantani őket, ez elég gyorsan véget vetett naiv idealizmusuknak. De az is erre az eredményre vezetett, ha a helyi NKVD-megbízott (ilyen volt a magyaroknál a mi szeretett Gerő elvtársunk) vitte be őket egy kis elbeszélgetésre, mondjuk trockizmus gyanújával….
Érdekes módon neomarxistáék azt viszont igencsak elfelejtették reklámozni, hogy nemcsak a baloldali nemzetközi brigádok vettek részt a harcokban, hanem a keresztény nemzetközi önkéntesek is megjelentek, méghozzá nagy számban. És ők nem távoztak olyan sietősen, mint a baloldali elvtársak. Európa majd’ minden országából érkeztek önkéntesek, a magyarokat egy ’Rákosi csapat’ nevű különítmény képviselte. (Itt nem a golyófejű sztálinista kedvencünkre kell gondolni.) A legnagyobb nacionalista csapatokat Olaszország, a Harmadik Birodalom, Portugália és Románia küldte. A román egység neve Szent Mihály Arkangyal Légiója volt Ion Moţa vezetésével.
A polgárháború lezárulta után – mint minden ilyen véres küzdelem esetén – kemény politikai elszámoltatások kezdődtek, majd a rendszer konszolidációja után a gazdaság felé fordulhatott a figyelem. A kezdeti erős állami szabályozottságot (autarkiával, idegen tőke korlátozásával) fokozatosan liberalizálták, és a spanyol gazdaság gyors növekedési pályára állt át. A Franco-rendszer állandó pocskondiázása közben balliberóék azt is elfelejtik megemlíteni, hogy a korábban erősen elmaradott Spanyolország ezekben az évtizedekben közelítette meg a nyugat-európai színvonalat, mégpedig úgy, hogy eközben nem adósodott el, a foglalkoztatottság csaknem teljes volt, és magas színvonalú szociális rendszert működtetett.
És egy-két magyar vonatkozás: a kelet-európai kommunista egyházellenes kirakatperek idején felvetődött több főpap – köztük Mindszenty József – kivégzésének ötlete is. Franco hamar lehűtötte a kedélyeket azzal, hogy diplomáciai csatornákon tudatta a kommunista vezérekkel: minden egyes főpap kivégzése után több száz nála ’vendégeskedő’ kommunista aktivistát fog a másvilágra küldeni. Mivel tudták, hogy ő ilyesmiben nem szokott tréfálni, ezért gyorsan elálltak az ötletüktől.
Az 1956. november 4-ei, Franco elnökletével megtartott spanyol kormányülés döntést hozott arról, hogy beavatkoznak a magyar forradalom megsegítésére. Franco kinevezte a hazánkba küldeni tervezett hadtest parancsnokát, Munoz Grandez tábornok személyében, aki a II. világháború alatt a Szovjetunióban harcoló Kék hadosztályt vezette. A csapatokat szállító repülőgépekkel akarták Ausztriába juttatni. Eisenhower amerikai elnök azonban leállította ezt a romantikus akciót, mondván, hogy egy új világháború kockázatát jelenti.
Politikailag a Franco-féle állam 1947-től egy tekintélyelven alapuló, király nélküli királysággá alakult, nagyon hasonlóan a Horthy-Magyarországhoz. 1975-ben bekövetkezett halála után az általa neveltetett I. János Károly spanyol királyként került hatalomra, ezzel is hangsúlyozva a korábbi monarchiával való jogfolytonosságot. Halála idején – a ballibek hazugságaival ellentétben – egy rendezett, fejlett, keresztény országot hagyott utódaira. Az ő hazafiságát, azt hiszem, épelméjű ember nem kérdőjelezheti meg.
A Caudillo emlékére álljon itt egy őszinte gondolat egy polgárháborús mártír tollából.
Ramiro Ledesma Ramost (1905-36), a Falange holdudvarához tartozó fiatal filozófust kémkedés gyanújával 1936 októberében a köztársasági milícia letartóztatta, majd az egyik madridi börtönben meggyilkolták. Az ő egyik gondolata a múltnak, mának, de valószínűleg az örökkévalóságnak is szól: „Csak a nagyon gazdagok engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy ne legyen hazájuk.”
Napjainkra a spanyol társadalomnak – a nemzetközi globalista körök hathatós segítségével – jórészt sikerült magát visszaküzdenie a polgárháború előtti állapotába, és a szétszakadás lehetősége újra megjelent a spanyol politikában. A végzetes megosztottság újratermelődött, a gazdasági pangás újra beköszöntött, az emlékezetes ingatlanlufi kidurranása óta képtelenek magukra találni. Az ország az Európai Unió mentőfonalán lóg. Amennyiben az Európai Központi Bank felfüggesztené a spanyol államkötvények rendszeres jegyzését (amik egyébként a kutyának sem kellenek), akkor ez a 45 milliós ország hangos puffanással esne arcra, és másnapra már teljes lenne az államcsőd.
Hát idáig emelte ezt a büszke, nagy múltú országot a sötét, fasiszta Franco-diktatúra mélységeiből ez a fényes liberális demokrácia.
Szende Péter – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
