Gondos Bélát, a „könyves embert” a nagyközönség valójában az 1989-es politikai változások utáni évtizedekben ismerhette meg, amint egy-egy köteg újsággal, folyóirattal a kezében, vagy hevenyészett módon fölállított stand mögött állva nagyobb rendezvényeken, tüntetéseken megvételre kínálta, terjesztette a nemzeti irodalmat, kiadványokat. A politikai küzdelmét azonban korábban, már az 1980-as években vívta azzal, hogy szamizdatos kiadványokat terjesztett, lakása az ellenzéki másként gondolkodók találkozóhelye volt. A félresikerült rendszerváltás után Gondos Béla – politikai karriert befutó, jócskán meggazdagodott egykori szamizdatos társaival ellentétben – nem lett politikus, nem kért, és nem is kapott jól fizető állásokat, hanem tovább árusította a nemzeti szellemű lapokat, irodalmat. A „könyves ember” már egy évtizede kisnyugdíjas, de ahol teheti, még mindig árusít, s előadásokat tartva járja a Kárpát-medencét.
Gondos Béla az 1848-as forradalom centenáriumának előestéjén, 1948. március 14-én született Budapesten. A Cukor utcai Apáczai Csere János Gimnáziumban érettségizett, jó tanuló volt, ám családja társadalmi helyzete miatt magasabb iskolába nem mehetett, hanem mechanikai műszerész ipari tanulóként tanult tovább. A könyvek, az írott szó szeretetét életében először a könyvkötő szüleinek köszönhette. Az édesanyja az Akadémiai Nyomdában, míg az édesapja több munkahelyen is, de mindenütt könyvkötő szakmunkásként dolgozott.
Könyvkereskedői és hírlapárusi pályájának kezdetére visszaemlékezve Gondos Béla elmondja, hogy a manapság II. János Pál pápáról elnevezett téren (korábban Köztársaság, még régebben Tisza Kálmán tér) álló Erkel Színházban 30 éves fejjel kezdte, amikor az előadások előtt és a szünetekben megvételre kínálta az akkor még „természetesen” cenzúrázott irodalmat. Két év színházi munka után a Magyar Postánál árult hírlapot nyolc esztendőn keresztül. A postai munka utolsó szakaszában, az új idők közeledtével már saját beszerzésű könyveket is kínált megvételre.
Gondos Béla igazi könyves korszaka valójában 1988-ban kezdődött azzal, hogy politikai megindokolással az elvtársak a Magyar Postánál megszüntették a hírlapárusi munkakörét, s átminősítették éjszakai kiosztóvá. A munkaköri leminősítésre tulajdonképpen szamizdatirodalom terjesztése miatt került sor, még akkor is, ha ezt a tevékenységét nem tudták rábizonyítani. Az éjszaki munkára azért osztották be, hogy ne találkozzon a vevőkkel, s ne nyomhasson a kezükbe egy-egy szamizdatkiadványt. A Magyar Postától a leminősítés után kilépett, s az akkoriban divatba jött pályaudvari könyvárusításba kezdett. Többen is művelték ezt a tevékenységet, s első nekifutásra a Déli- és a Nyugati pályaudvaron volt könyvárusító standjuk.
Gondos Béla a magyar múlt, a vallási és a világi építészeti örökség föltérképezésére, bemutatására, valamint dokumentálására fáradhatatlanul járja a Kárpát-medencét – többször még azon túl is – , fényképez, videózik, jegyzetel. A terepmunka után egy-egy témáról könyveket ad ki, előadásokat tart. Egy évtizeddel ezelőtt nyugdíjba ment, s manapság a kevéske nyugdíjából él. Nyolc esztendeje nincs könyvárusító boltja, viszont több ideje marad a moldvai csángók történetének feldolgozására, s ezért gyakran jár Csángliába, miközben a Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület titkára.
* * *
Gondos Béla, kérem, beszéljen arról, miképpen terjesztette a szamizdatkiadványokat, s kikkel volt kapcsolata abban a legendás korszakban?
Több száz olyan emberről beszélhetünk, akik ilyen vagy olyan szinten kivették részüket ebből az ellenzéki tevékenységből. Én elsősorban szamizdatterjesztő voltam. Már 1981-ben bekerültem ebbe a társaságba. Az újságárusító társaság akkor értelmiségi peremvidéknek számított. Nagyon sokan voltak ott olyanok, akik a szakmájukban valamiért nem érvényesülhettek, vagy a tanulmányaikat félbehagyták. Az orvosi egyetemet félbehagyó személyek, újságírók és ehhez hasonló emberek gyűltek össze erre a célra. A Rajk László lakásán levő, úgynevezett Rajk-butikban is árusították a szamizdatirodalmat, s a kollégáim engem is elvittek oda. Akkor jelent meg a Beszélő első száma, Nagy Jenő akkor adta ki a Demokratát, míg Demszky Gábor a Hírmondót. Amikor látták, hogy nyíltan vállalom a kiadványok szellemiségét, s könyves is vagyok, megkérdezték tőlem, van-e kedvem terjeszteni is a szamizdatot.
Milyen módszerrel terjesztették a szamizdatkiadványokat?
Kétféle módszert alkalmaztunk a terjesztésre, de előbb még el kell mondanom valamit. A lakásomon úgynevezett független szervezés is folyt, amelynek lényege az volt, hogy meghívtunk 5-25 fős csoportot, amelynek tagjai, megítélésünk szerint, a múlt bizonyos szeleteiről hitelesen szóltak. Ilyen volt a párt hivatalos vonalát elvető kommunista Demény Pál, vagy az 1956-os forradalomról hitelesen beszélő Rácz Sándor, a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács legendás elnöke, vagy Zimányi Tibor, a recski kényszermunkatábor volt foglya.
Zimányi Tibor viszont, mint később kiderült, a recski kényszermunkatábor után besúgó lett, a kommunista ügynöki múltját éppen a mi portálunk leplezte le.
Sajnos egy-egy hajdani visszaemlékező múltját, titkait akkor mi nem ismerhettük, s ezért teljes bizalommal tartottuk a kapcsolatot mindenkivel. A történelem több nagy tanújával beszélgettünk. Néhányan csak velem beszélgettek a lakásomon, mert a csoportos beszélgetést nem vállalták. Sajnos magnófelvételek ezekről a beszélgetésekről nem készültek. Elképzelhető, hogy a közénk beépült ügynökök titokban készítettek magnófelvételt, s ha igen, azt nem a mi megrendelésünkre tették. De megemlíteném még egy másik hozzánk járó besúgó, Kálmán Szilviusz György nevét is, akinek ügynöki tevékenységéről a 2009-ben fiatalon elhunyt Modor Ádám történész, újságíró és riporter 2003-ban rántotta le a leplet. De a már említett becsületes embereken kívül eljárt a beszélgetésekre, például a szintén tisztességes, az 1956-os forradalmi tevékenységéért Tutsek Gusztáv vérbíró által tizenöt évi börtönre ítélt Dénes János, az 1988-as Hősök terei „Erdélyért” tüntetés főszervezője, vagy Szemere Csaba huszárőrnagy, lovaglótanár, aki Kádár börtönében ült, és ki is telepítették.
Ha már említette Modor Ádám nevét, mondjuk el, hogy pontosan mit derített ki Kálmán Szilviusz Györgyről, az ön lakásán is tiszteletlenségét nevű ügynökről?
Az „Erdősi” fedőnevű Kálmán Szilviusz György ügynöki munkásságát alapos kutatói munka után Modor Ádám tárta fel a Magyar Nemzetben, 2003 januárjában. (A legendás, szókimondó Modor Ádámot mindössze kétéves alkalmazás után, 2003-ban a Fidesz pártlapjának számító Magyar Nemzet elbocsátotta – H. J.) Modor Ádám azt is kiderítette, hogy a BM III/III-4. osztálya engem is megfigyelt, s a „Kofa” fedőnevű dossziéba gyűjtögették a tevékenységemről, kapcsolataimról szóló ügynöki jelentéseket. A rólam szóló, velem foglalkozó jelentésekre Modor Ádám a Krassó Györgyre vonatkozó titkosszolgálati megfigyeléseket, jelentéseket tartalmazó, „Lidi” fedőnevű dossziéban is rábukkant.
Miről tartott előadásokat, pontosabban miről beszélgetett az ön lakásán Kálmán Szilviusz György?
A lengyelországi ellenzéki csoportosulásokról és arról, hogy a második világháború után egészen az egypártrendszer kialakulásáig hogyan épültek be a kommunisták a magyar polgári pártokba. Kálmán egészen kivételes képességű ügynök volt, amit az is bizonyít, hogy már az 1980-as évek elején egészen jó, mondhatni, baráti kapcsolatokat létesített a korszak két legendás lengyel ellenzéki mozgalma, a Szolidaritás és a KOR legfelsőbb vezetésével. Kálmán Szilviusz György 1984 nyarán velem folytatott beszélgetésére hivatkozva jelentette a cégnek: Gondos Bélának, mármint nekem elmondta, hogy nemsokára Lengyelországba megy, ahol mások mellett Jacek Kuronnal is összejön (A Lembergben, 1934-ben született Jacek Kuron, neves ellenzéki politikus, később két ízben is miniszter, egyetemalapító, parlamenti képviselő, akit a szocializmus idején többször is bebörtönöztek, internáltak. A lengyel nép nemzeti hőse, 2004-ben hunyt el – H. J.) A jelentésben az is áll: Kálmán ügynök közölte velem, ha megkérjük, szívesen visz szóbeli üzenetet Jacek Kuronnak Lengyelországba. Jelenti a működtetőinek azt is, hogy én nem fogadtam el az ajánlatát, mert nem sokkal a vele való beszélgetésünk előtt letartóztatták Krassó Györgyöt, s ezért attól tartottunk a további letartóztatásoktól, házkutatásoktól.
Említsünk föl még néhány, úgymond beszélgetőt, akikről szintén csak később tudtuk meg, hogy valójában kik is voltak. Magyarán küldött emberekként látogattak el az ön lakására.
A beszélgetéseken nálunk járt Kéri Kálmán, nyugalmazott vezérezredes is. Kéri Kálmán, a valójában háborús áruló, 1944-ben előbb a VI. hadtest, majd az 1. magyar hadsereg vezérkari főnöke, aki Horthy Miklós proklamációjának elhangzása után a fronton csapot, papot otthagyva elindult Moszkvába, hogy tárgyaljon az oroszokkal. A Dálnoki Miklós Béla vezette Ideiglenes Nemzeti Kormány Honvédelmi Minisztériumának katonai főnöke lett. (A Vörös Hadsereg által már megszállt Debrecenben, 1944. december 22-én az áruló Dálnoki Miklós Béla vezérezredes vezetésével megalakult az úgynevezett Ideiglenes Nemzeti Kormány, amelyben olyan cégéres gyilkosok, később a hazai németeket is deportáló, részben zsidó kommunisták vettek részt, mint például Gerő Ernő, Nagy Imre, Ries István vagy Nagy Ferenc – H. J.).
Kéri Kálmán dicstelen együttműködése a szovjet szuronyokon megalapított Ideiglenes Nemzeti Kormánnyal később azonban őt sem mentette a győztesek bosszújától.
Persze, hogy nem mentette meg, amiképpen Ries Istvánt sem. Kéri Kálmán először már 1945-ben letartóztatták, majd 1949-ben, amikor is előbb Kistarcsára, majd Recskre került. Kiszabadulása után, 1957-ben éppen „Recski” fedőnéven beszervezték besúgónak, s ezt a tevékenységét egészen 1965-ig folytatta. Kéri jóval később, már a rendszerváltás után, alapító elnöke lett a Recski Szövetségnek. (Gondos Béla lakásán jártakor Kéri tehát hivatalosan már nem volt ügynök – H. J.). Meg kell említenünk Pártay Tivadart, a Független Kisgazdapárt politikusát, újságírót, aki a szamizdatos időkben szintén eljárt hozzánk a beszélgetésekre. Pártay évekig volt a Kis Újság főszerkesztője. (Kéri Kálmánhoz hasonlóan Pártay Tivadar is megjárta előbb Kistarcsát, majd Recsket, s végül „Budai” fedőnéven őt is beszervezte a kommunista titkosrendőrség – H. J.). Cserépfalvi Imréről, a neves könyvkiadóról sem feledkezhetünk meg, mert ő is a beszélgetős vendégeink közé tartozott (Cserépfalvi Imre, született Deutsch Imre, a második világháború előtt és alatti években igazi felforgató hazaáruló volt a Szövetségesek szolgálatában, majd a háború után besimult a kommunista könyvkiadás világába – H. J.)
Az említett beszélgető-előadók egy részének ismeretében nyugodtan megállapíthatjuk, hogy közöttük egykori és akkori ügynökök is voltak.
Így igaz, de akkor még ezt mi nem tudhattuk. Utólag persze könnyű okosnak lenni. De az is igaz, hogy ezek az emberek olyan témáról beszéltek, amelyekről akkoriban még nem nagyon lehetett. El kell mondanom, hogy a lakásomon tartott összejöveteleken is terjesztettem a szamizdatot, magyarán a beszélgetőpartnereinket is elláttam szamizdattal. Azt meg igazán nem tudhattam akkor, hogy egyesek a tőlem kapott anyaggal a lakásomról távozásuk után hová sétálnak tovább. Majdnem elfelejtettem megemlíteni, hogy Futó Dezső kisgazdapárti politikus, újságíró, az 1956-os forradalom napjaiban rövid időre újraindított Kis Újság felelős szerkesztője is eljött az említett beszélgetésekre. Ha megjelent egy új szamizdat, azt bemondta a Szabad Európa Rádió is, én pedig kaptam egy kódolt telefonhívást, s már vittem is a legújabb kiadványt a megfelelő személyeknek. De ezen kívül a saját újságos standunkon is terjesztettük. Persze nem úgy, hogy kiraktuk az asztalra.
Akkor hogy volt ez? A polgár odament az újságárushoz, s azt mondta, hogy kérek szépen egy szamizdatot a pult alól?
Nem így ment ez. Nekünk a standokon törzsvevőink is voltak, akiket arcról és a beszélgetéseink során megismertünk. Nekik nyugodtan a kezükbe nyomhattuk a szamizdatot, s ők pedig aztán továbbadták másoknak.
Mindez behatárolta a terjesztés lehetőségeit.
Persze, hogy behatárolta. Nem lehetett olyan nagyszámú szamizdatot eladni, mint amekkora igény lett volna rá. A Beszélőből adtam el a legnagyobb példányszámot, száz darabot.
Azt Modor Ádám kutatásaiból tudjuk, hogy önt megfigyelték, jelentettek önről, sőt „Kofa” fedőnéven dossziéja is volt a cégnél. De nem bukott le, nem tartóztatták le soha?
De igen, mindössze egyszer, egészen a végén, 1988. június 12-én. A Jurta Színházban akkor már teljesen nyíltan árusították a szamizdatkiadványokat. A színházban a Nagy Imre és társai újratemetésére tervezett tüntetéssorozatot egyeztettük. Négy eseményt terveztünk: a Batthyány-örökmécseshez, az Új Köztemetőben, a Hősök terére és a Mártírok útjai, mai Margit körúti országúti ferencesek templomához. A megbeszélés után a Jurta Színházból egy csomó szórólapot vittem magammal az édesanyámhoz, Sashalomra. Az Örs vezér terei metró végállomásánál olvasgattam egy szórólapot, egy civil ruhás rendőr észrevette, s amint mentem tovább a buszmegállóba, utánam jöttek a rendőrök, igazoltatni akartak. Mielőtt elővehettem volna az igazolványomat, hátracsavarták a kezemet, s becipeltek az ottani BKV irányítóépületébe. Emberek, segítség, lefogtak a pribékek! – ordítottam, miközben megbilincseltek, s kiabáltam a telefonszámomat is, hogy valaki értesítse a feleségemet. A legmeghatóbb ebben az, hogy valaki tényleg fölhívta a feleségemet, és elmondta neki, mi történt velem. Hárman, közös erővel megbilincseltek, kihívták az URH-t, és bevittek a zuglói, a Népstadion úti rendőrkapitányságra. A szórólapokról azt mondtam a kihallgató nyomózónak, hogy azokat találtam. Jó három óra múlva egy elég kedves nyomozó közölte velem: Béla, maga megy haza. Más szóval, 1988 nyarán már nem ették olyan forrón a kását az elvtársak. Később a lakásomra a postás kézbesített egy enyhe büntetésnek számító rendőrhatósági figyelmeztetést.
A Londonban tartózkodó Krassó Györgyön keresztül azokban az években ön rendszeresen tudósította a Szabad Európa Rádiót Budapestről. Milyen kapcsolata volt az előbb már említett Krassó Györggyel?
Nemcsak a Szabad Európa Rádiót, a BBC-t is tudósítottam 1985-től kezdve. Krassó György az önálló szamizdatkiadó mivolta mellett, mondhatni bizonyos partizántevékenységet is folytatott. Terjesztette a szamizdatot, de Magyar Október Szamizdatkiadó néven önálló kiadást is folytatott, könyvet, kisebb brosúrákat is megjelentetett. Volt neki vagy húsz kiadványa. Krassó egyik legfőbb terjesztője én voltam. Amikor a bátyja, Krassó Miklós, 1985-ben, Londonban lakástűz következtében súlyos égési sérülést szenvedett, amibe a kórházban aztán bele is halt, Krassó György kiment Angliába, s kinn is maradt. Néhány társammal együtt rajta keresztül ekkortól, 1985-től kezdve tudósítottam a Szabad Európát és a BBC-t az itthon zajló eseményekről. A lakásomon állandó telefonügyeletet tartottunk, így például Rácz Sándor tőlünk tartotta az olaszországi és a világ más országaiban élő 56-sokkal a kapcsolatot, mert neki akkoriban nem volt saját telefonja. Tudtam, hogy lehallgatják a telefonomat, de nekem akkor ez némi biztonságot is jelentett.
Milyen itthoni eseményekről tudósította a SZER-t és a BBC-t?
Alapító tagja voltam az 1986-ban alakult Bajcsy Zsilinszky Endre Társaságnak, s ezért annak rendezvényeiről, az 1956-tal kapcsolatos összejövetelekről és egy-egy új szamizdat megjelenéséről tudósítottam. Azért én tudósítottam a szamizdattal kapcsolatos eseményekről, mert a beszélősök és Demszky Gábor kizárólag az ő kiadványaikkal törődtek. Pedig rajtuk kívül volt még például Nagy Jenő Demokratája és az Égtájak között szamizdat, környezetvédelmi kiadványok. Minden szamizdat megjelenéséről tudósítottam Krassónak, s még rövid tartalmi kivonatokat is közöltem vele. Krassó egyszer, 1987-ben, leadta a tudósításomat az egyik bécsi lapnak, majd a megjelenés előtt fölhívott telefonon, s megkérdezte, hogy vállalom-e a saját nevemmel. Igent mondtam.
Az ön élete az 1989-es politikai változások után egészen másképpen alakult, mint az egykori szamizdatos társai, például Kis János, Demszky Gábor vagy Konrád György élete, karrierje. Hogy Krassó Györgyé hogyan alakult volna, azt már soha nem tudhatjuk meg, mert 1991-ben, 58 éves korában meghalt. Miért nem állt be ön is a sorba? Lehetett volna az SZDSZ, a Fidesz vagy az MDF különféle jogosítványokkal és jó fizetéssel bíró politikusa vagy valamilyen háttérembere?
Hogy mégsem lettem ilyen, azt az eseményeket nálamnál jóval világosabban látó feleségemnek köszönhetem, aki már az 1980-as évek közepén jobban észrevett bizonyos hátsó szándékokat, mint én. A feleségem – Krassó Gyurival teljes egyetértésben – úgy vélekedett, hogy Demszky Gáborék csak a hatalom akkori gyakorlóinak a leváltását akarják, s nem pedig valami teljesen más, új rendet. A feleségem előre megmondta azt, ami be is következett, azaz egészen mást követeltek akkor, mint amit hatalomra kerülvén megvalósítottak, megvalósítanak. Akkor persze nem hittem el teljesen a feleségem jóslatát, de azért hatott rám a véleménye. Részt vettem ugyan a Szabad Kezdeményezések Hálózatában, de amikor ebből párttá alakult az SZDSZ, az ott lévő ezer emberből mintegy százan nem írtuk alá a megalakulást kimondó nyilatkozatot, és kivonultunk. Akkor értettem meg, hogy egy csomó embert félrevezettek a puccsszerű párttá alakulással és az MDF-énél is radikálisabb szólamaikkal. Akkor fogadtam meg, hogy semmilyen pártba nem lépek be, pártérdekekért nem tevékenykedem. Nem voltam az MDF-ben, a Kisgazdapártban, a Fideszben, de ettől én még magyar vagyok.
Demszky Gábor, az ön egykori szamizdatos harcostársa már SZDSZ-es polgármesterként elbontatta az ön könyvesbódéját. Milyen érzés volt ez?
Borzasztó. A pavilonom 1991 és 1996 között működött a budapesti Deák Ferenc téren, s nemzetközi hírneve is volt. Éveken keresztül ez volt ez első olyan nyílt, utcai árusítóhely, ahol az általam árusított nemzeti kiadványokat meg lehetett kapni. Akkoriban még csak két cég működött, a Püski és a Fehérlófia. Ha a boltokban voltak is ilyen nemzeti kiadványok, el voltak dugva a polc alá. Mi viszont nyíltan, az utcán árusítottunk reggeltől estig a feleségemmel és a kollégáimmal. Forgalmas helyen, a budapesti Deák Ferenc téren volt a pavilonunk, jó forgalmat bonyolítottunk le. Szúrta is az elvtársak szemét a pavilonunk, többször koboztak el bizonyos kiadványokat, de egy részét később visszaadták. Sokszor provokáltak, zaklattak bennünket, s végül a közterület felügyelőség, azaz Demszky Gábor emberei egy évig tartó hajsza után lakatot tetettek rá, majd egy külföldi utam idején, 1997-ben, le is bontatták az akkor már üres pavilont.
Tudott erről a hatósági önkényességről nagy nyilvánosság?
Nem tudott. Talán csak azok sejtettek valamit, akik a téren áthaladva szerettek volna körülnézni a kiadványaink között, ám a pavilont lelakatolva találták. Egy darabig töprengtünk azon, hogy a megírjuk-e a nemzeti sajtóban a történteteket, de végül jobbnak láttuk feledésbe merülni az ügyet.
A mozgó könyvárussága mellett a Deák Ferenc téri pavilon lebontása után hol tett szert újra könyvesstandra?
Amikor a Deák Ferenc téri pavilont lebontották, akkorra Csoóri Sándor biztosított nekem árusítóhelyet a Magyarok Világszövetségének Semmelweis Ignác utcai székházában. De mellette akkor már lett boltom a Független Kisgazda Párt Belgrád rakparti székházában, az újlipótvárosi Pannónia utcában és pavilonom a Teréz körúton. Az MVSZ székházában tizenhárom évig, 2009 elejéig árusítottam, míg ki nem üldözött onnan a volt kollégám és Patrubány Miklós. Ezután jó egy esztendeig volt egy kis boltom a belvárosi Vármegye utcában, de ezt már nem voltam képes fenntartani. Azóta nincs boltom, s a bázisom az Erdélyi Magyarok Egyesületének Molnár utca 5. szám alatti székhelye, ahol a könyvárusítás mellett rendszeresen tartok előadásokat.
Milyen emlékeket mutatott be eddig, s miért teszi azt, ami tesz? Egyáltalán, mi vonzotta a könyves embert ehhez a világhoz?
Az 1970-es években, az akkori munkahelyemen, a Magyar Nemzeti Bankban, idegenvezetést is tanultam, s ennek köszönhetően külsősként idegenvezetői munkát is végeztem. Tágabb hazánk, a Kárpát-medence értékeivel, benne a magyarság szerepével ebben az időszakban kezdtem megismerkedni. A sok szép templom, főleg a középkoriak, annyira elbűvöltek, hogy megismerésükről, majd megismertetésükről máig nem mondtam le. Az 1990-es évek közepétől fogva a barátaimmal komolyan és alaposan megkezdtük feltérképezni a Kárpát-medencét, s tevékenységünk gyümölcseként több könyvet is írtunk, megjelentettünk, így a többi között a Horváth Zoltán Györggyel közösen írt Kalotaszeg középkori templomai című kiadványt. Korábban, 2004-ben megírtuk a Somogy, Tolna és Baranya középkori templomai, majd rá egy évre A Balatontól a Bakonyig – Veszprém megye középkori templomai című magyar, német és angol háromnyelvű könyvünk látott napvilágot. Egyébként az idegenvezetői, kirándulásszervezői tevékenységet most, nyugdíjasként is művelem, főleg Kárpát-medencei utakat, de az utóbbi években törökországi, grúziai és örményországi utakat is szervezek. Előadásra is sok helyre hívnak, s ilyenkor könyveket, folyóiratokat is árusítok. Az előadások főleg művészeti emlékekről szólnak.
Említette a Kalotaszeg középkori templomairól írt könyvét, de szólnunk kell még a 2009-ben megjelent Erdély legszebb középkori templomai című kötetéről is. A szíve Csíksomlyóra is újra meg újra visszahúzza. Mi vonzza ennyire Babba Máriához?
Csíksomlyón van a Kárpát-medence legcsodálatosabb szakrális központja a Nagy- és a Kissomlyó környékén a kegytemplommal, benne a Babba Mária-szoborral. Több mint két évtizede folyamatosan elzarándokolok Babba Máriához. Az utóbbi években mindig egy hívő csoporttal érkezem a nejemmel együtt a csíksomlyói zarándoklatra, de más magyarok lakta ismert, vagy kevésbé ismert helyekre a Kárpát-medencében a Csángóföldtől Erdélyen keresztül az Őrvidékig.
Milyen kevésbé ismert magyar vonatkozású helyeken jártak?
Kevésbé ismert, például az, hogy Trianon után még Lengyelországhoz is került egy Budapest nagyságú területünk, név szerint Oravka, magyarul Kisárva és Nedec települések. A leginkább északi magyar határvár, Nedec vára, az ma Lengyelországban van, de egykor a Szepesség északi részét képezte. Ide is eljutottunk. Voltunk még a horvátországi magyaroknak a Kelet-Szlavóniában, Eszéktől délre fekvő falvaiban, így például Kórógyon, Szentlászlón és Harasztiban. De jártunk a Vajdaságban is, ahol egy sor délvidéki magyar zarándok- és emlékhelyet kerestünk fel.
Az egyetlen magyar alapítású katolikus rendről, a pálosokról is írt, előadásokat tart.
A pálosok, mint magyar alapítású rend csodálatosan ötvözték a régi magyar hit elemeit a római katolikus vallással. A pálosok megőrizték az ősi magyar hiedelemvilág néhány alkotóját, megismertették a hívekkel Kárpát-medence szent helyeit, azokat a helyeket, ahová őseink már korábban is eljártak.
Miért ír, tart előadásokat a mai Pesthidegkút határában álló, a megboldogult Bognár Lajos atya erőfeszítéseinek köszönhetően helyreállított gercsepusztai Árpád-kori templomról?
A csak földutakon megközelíthető, egyelőre még nem beépített Gercsepusztán álló, legrégibb épületelemeit tekintve Árpád-kori Boldogasszony-templom Budapest egyik rejtett értéke. Véleményem szerint ennek a templomnak a legősibb része, a szentély, egy régi körtemplom lehetett, egy olyan kerek templom, amelyből nagyon sok volt a Kárpát-medencében. A templom apszisa hajdan kerektemplom volt.
Akkor ezt a hajdani kerektemplomot később kibővítették?
Igen, hosszhajós templommá alakították át, bővítették ki nyugati irányba. A kerektemplomok világa az egyik fontos kutatási területem.
A székelyföldi templomok freskóiról sokat ír, sok helyütt tart róluk előadást.
A székelyföldi freskós templomok a kárpát-medencei műemlékkincsen belül olyan nagy értéket képviselnek, amellyel talán csak a gömörországi freskós templomok vetélkedhetnek. A székelyföldi és a gömöri freskók azt bizonyítják, hogy a teljes Kárpát-medence telítve volt igen magas színvonalú művészeti alkotásokkal. Székelyföld végül is a Kárpát-medence peremének számít, míg Gömör sem középen, hanem az északi vidéken van, s mindkét vidék gazdag, nagy művészi értéket képviselő festészeti kincsekkel büszkélkedhet.
Amint mondta, három évtizeddel ezelőtt fogadalmat tett rá, hogy soha nem lép be politikai pártba. Ám, a hírek szerint mostanában mégis belépett egy nemrégiben párttá alakult mozgalomba, a Mi Hazánkba. Miért változtatta meg a korábbi fogadalmát?
A fogadalmat 1989-ben azért tettem, mert úgy gondoltam, hogy a nemzeti irodalom terjesztése többet használ, mint a politikai mozgalmakban való részvétel. Sajnos ma már ez nem érvényes, mert a könyvek, folyóiratok iránti érdeklődés szinte megszűnt, vagy alig érzékelhető. Jobbnak látom ezért a párttevékenységet, s ezen kívül a legfőbb indítóokom az volt, hogy a Mi Hazánk alapítóiban tökéletesen megbízom. A nemzeti irodalom terjesztését azonban, amennyire módomban áll, továbbra is folytatom.
Hering József – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
