Az ókori római színházak építése során alkalmazott mérnöki újítások lenyűgöző fejezetét tárták fel svájci kutatók. Az Augusta Raurica színháza egy különleges építési technika tanúja, amely az egykori mérnökök találékonyságát és a korabeli kihívásokkal való küzdelmet is megmutatja. Az erről szóló tanulmány Dobosi Linda és Hegyi Dezső munkája.
Az ókori rómaiak színházaik, amfiteátrumaik és cirkuszaik révén a mérnöki tudás mestereiként vonultak be a történelembe. A görög színházakkal ellentétben, amelyek a természetes domboldalakat használták ki, a római színházak caveája – az ülőhelyek félköríves rendszere – gyakran mesterséges földtöltésekre épült, különösen a Római Birodalom északnyugati tartományaiban, például a mai Svájc területén. Az Augusta Raurica lelőhely és szabadtéri múzeum is itt található. A Journal of Archaeological Science 2025-ös számában megjelent tanulmány – Dobosi Linda és Hegyi Dezső munkája –, a színházak szerkezeti kihívásaira, különösen a talaj oldalirányú nyomásának kezelésére fókuszál. Ez a nyomás a cavea alatti földtömeg miatt fenyegette a támfalak stabilitását, így a római mérnököknek innovatív megoldásokat kellett találniuk.
A római mérnökök három különböző módszert fejlesztettek ki a talajnyomás kezelésére. Az első a koncentrikus falak rendszere volt, amely gyűrű alakú falakkal erősítette a szerkezetet, ahogyan az a pompeii nagy színházban látható. A második, leggyakoribb megoldás a radiális és gyűrű alakú falak kombinációja, amely egy rekeszhálózaton keresztül hatékonyan osztotta el a terhelést. A harmadik, leginnovatívabb technika a belső félkör alakú támpilléreket alkalmazta, amelyeket Augusta Rauricában is használtak. Ez a rendszer függőleges hordóboltozatokként működött, amelyek közvetlenül ellensúlyozták a talaj nyomását, miközben kevesebb építőanyagot igényeltek. A technika hatékonysága azonban kérdéseket vetett fel, amelyeket a kutatók alaposan megvizsgáltak.
A tanulmány két hasonló, de eltérő megerősítési rendszerekkel épült színházat elemzett: az Augusta Raurica színházat (Augst, Kr. u. 170–180) és az Aventicum színházat (Avenches, Kr. u. 100 körül). Mindkettő mesterséges földtöltésre épült, hasonló méretekkel és félköríves caveával, ám eltérő szerkezeti megoldásokat alkalmaztak. Avenchesben a hagyományos radiális és gyűrű alakú falakat használták, míg Augustában a félköríves támpilléreket részesítették előnyben. A kutatók a végeselemes módszerrel szimulálták a két színház szerkezeti viselkedését valós terhelési körülmények között. Az eredmények szerint az utóbbiban alkalmazott technika 21 százalékkal kevesebb anyagot igényelt, mint az Avenchesben használt, ám hajlamosabb volt a deformációra. Az Avenches-rendszer robusztusabb, rekeszes szerkezete a „silóhatás” révén jobban eloszlatta a terheket, így stabilabbnak bizonyult. Augusta Rauricában a támpillérek nélküli belső fal nem bírta volna a nyomást, és az alapozásban keletkező feszültségek egyenetlen süllyedéseket okozhattak.
Avenches teátruma
Bár a félköríves támpillérek rendszere a római mérnökök kreativitásának lenyűgöző példája, nem vált általánossá. A dokumentált tíz ilyen szerkezetű színház többsége Észak-Itáliában és a gall tartományokban található, az i. sz. 1–2. századból. Augusta Raurica színháza a legjobban megőrzött példa, ám technika korlátai – például a csökkent stabilitás és a talaj süllyedéséből adódó problémák – gátolták szélesebb körű elterjedését. Az ülések hosszú kőtömbjei közvetlenül a feltöltött talajon feküdtek, ami további kockázatokat hordozott.
A kutatás rávilágít az egykori mérnökök empirikus megközelítésére, akik próbálkozásaik és hibáik során a helyi körülményekhez igazították megoldásaikat. Augusta Raurica színháza a római építészet kísérletező kedvének bizonyítéka, amely bár nem minden esetben hozott tökéletes eredményt, maradandó örökséget hagyott. A félköríves támpillérek rendszere elegáns, anyagtakarékos megoldás volt, ám végül építészeti kuriózummá vált, amely a rómaiak találékonyságát és alkalmazkodóképességét példázza.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
