78 éve, 1944. június 13-án vetette be a második világháborúban a náci Németország London bombázásakor Hitler titkos fegyverét, a V–1 rakétát. A V–1 bevetését többször is elhalasztották, de az 1944. június 6-i normandiai partraszállás után Hitler döntést hozott harci alkalmazásukról.
A német propagandában „csodafegyverként” (Wunderwaffe) emlegetett rakéta a mai robotrepülőgépek elődjének tekinthető. Kifejlesztésén már 1936 óta dolgoztak, az első sikeres kísérleteket 1942-ben hajtották végre a Balti-tenger partján fekvő Peenemündében.
A legenda szerint a vezérlési és stabilitási hibát egy módosított, berepülőpilóták által vezetett változattal küszöbölték ki, a megoldásra végül három haláleset után a számos repülési rekordot elért pilótanő, Hanna Reitsch jött rá.
A 2160 kilogramm súlyú repülőbomba hossza 7,74 méter, szárnyának fesztávolsága 5,71 méter volt, meghajtását egy Argus As 014 típusú, 335 kp maximális tolóerejű lüktető sugárhajtómű biztosította.
Előre meghatározott pályán haladt mintegy 900 méteres magasságban, 576 kilométeres óránkénti sebességgel, a fedélzetén levő 848 kg robbanótöltetet 322 km távolságra tudta célba juttatni. A célirányba állított indítósáncról kilőtt rakéták repülési paramétereit pörgettyűs iránytűvel stabilizált robotpilótával módosították.
A megtorlófegyvernek (Vergeltungswaffe-1, rövidítve V-1) elnevezett rakétáról a szövetségesek hamar tudomást szereztek, lengyel ellenállók egy felrobbant és szétszerelt rakéta darabjait juttatták el Londonba, és a peenemündei laboratóriumban is dolgoztak ügynökök.
A szövetségesek bombázni kezdték a kísérleti telepet és az Észak-Európában azonosított indítóállásokat is, ezekre fél év alatt több mint 2000 tonna bombát dobtak le. A károkat a németek gyorsan helyreállították, és még jobban ügyeltek a kilövők elrejtésére.
A V–1 bevetését többször is elhalasztották, de az 1944. június 6-i normandiai partraszállás után Hitler döntést hozott harci alkalmazásukról. A fegyvert, amely nem volt pontosan a célra irányítható és becsapódás után nem mindig robbant fel, a dél-angliai területek rombolására, de főként az angolok harci kedvének csökkentésére, megfélemlítésükre akarták használni.
A London elleni első rakétasortüzet 1944. június 13-án hajnalban indították meg. A Királyi Megfigyelő Alakulat egyik kenti önkéntese 4:15 perckor észlelte az első V–1 hajtómű fénycsóváját, a rakéta a Londontól 20 mérföldnyire keletre fekvő Swanscombe falucskában csapódott be.
A Londonra kilőtt első tíz rakétából csak négy ért célba, négy pedig már a kilövőállásban felrobbant, ennek ellenére az Észak-Franciaországba telepített kilövősáncok teljes kapacitással kezdtek működni. Június 15-én már 55 állásból 244 rakétát lőttek ki, közülük 71 Nagy-London területén csapódott be.
Június 17-én a Parlament közelében lezuhanó bomba 121, július 5-én a Légügyi Minisztériumra esett V–1 198 ember halálát okozta, ekkora már 2500-ra nőtt a támadások halálos áldozatainak száma. A terrorbombázás négy hónapja alatt majdnem tízezer V–1 csapódott be angol földön.
London egy bombázás után, 1944
A védők több módszert alkalmaztak, a legfontosabb az újonnan kifejlesztett repülőgép-elhárító radarrendszer volt, amely összekapcsolta a radart a célkövető berendezéssel és a brit partokon elhelyezett légvédelmi ágyúkkal. (A bombák város fölötti likvidálása akkora károkat okozhatott volna, mint a rakéta célba érése.)
London fölé léggömbzárat telepítettek, a vadászpilóták pedig gépük szárnyának végével billentették meg, vagy eléjük repülve légörvényükkel térítették el a rakétákat. A támadások csak októbertől ritkultak, majd szűntek meg, amikor a szövetséges hadsereg elfoglalta a Calais környéki kilövőállásokat.
A londoniak által zúgó hangja és cikázása miatt Doodlebugnak (cserebogár) nevezett utolsó V–1 1945. március 28-án csapódott be, az elsőhöz hasonlóan ez is Swanscombe környékén ért földet.
A V–1 pusztító ereje messze alulmúlta a németek várakozásait, de kiszámíthatatlanságával és szokatlanságával nagy félelmet ébresztett a lakosságban. A legrosszabb esetre számításba vett kitelepítésekre végül nem került sor, de a támadásokban hatezer londoni halt meg és 17 ezren szenvedtek sérüléseket.
A németek 1944. szeptember 8-án már a pusztítóbb V–2 ballisztikus rakétával mértek csapást Londonra. A V–2-t bonyolult vezérlőrendszere irányította pályája csúcsára, ahonnan meghajtás nélkül, nagy sebességgel, hangtalanul zuhant le, ezt észlelni és elhárítani is jóval nehezebb volt.
Pusztításának a háború befejezése vetett véget. A háború végén a győztes szövetségesek több V–1-re tettek szert, ezek és a kifejlesztésüket végző tudósok a Szovjetunióba és az Egyesült Államokba kerültek. A V–rakéták „atyja”, Wernher von Braun később kulcsszerepet játszott az amerikai űrprogramban.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
