„A régi ház körül öregszik minden” Kulcsár Péter2025. 07. 07., h – 18:52
Esik az eső, a sárga foltok a füvön talán helyre jönnek, ha a nagy hőség megszűnik. A férjem sokat dolgozott azon, hogy pázsitunk legyen, a sok virág mellett ez volt a nagy szenvedélye ősszel és tavasszal, amennyit tudott, a fű gondozásába és a növények telepítésébe fektette. Mi fél nap alatt elcsúfítottuk, letakartuk ugyanis a 38 fokban, hogy a gyerekek bunkert készíthessenek. Mire felvettük a pokrócot, már kárt is okoztunk. Ilyen sérülékeny, ilyen illékony az emberi kéz szorgalmas munkája. Állítólag ilyen lesz az időjárás egész héten, az eddig szinte langyosra melegedő közeli tó vize most biztosan lehűl majd. Nyár van, a mélyhűtőből a sokadik jégkrémet fogyasztják a gyerekek.
Elmegyek autóval Erzsi néni háza előtt, a kapun az eladó tábla. Összeszorul a szívem. Nem mintha sokat jártam volna hozzá, vagy ismerném a ház minden szegletét, de az a ház, az hozzájuk tartozik, az nemrég elhunyt férjével éltek le egy életet ott és dolgoztak a fóliasátor alatt, míg erejük engedte.
Erzsi néni a Messengeren hagyott nekem üzenetet, az utolsó estén, amikor még az otthonában volt. Másnap költöztették a közeli város idősotthonába, mert egyedül nem maradhatott, és aki eddig segítette, súlyos beteg lett. Azt írta, nem tudja, lesz-e internete, mi is vár rá, de ha teheti, olvassa a cikkeim. Két nap múlva jött is egy újabb üzenet, írta, minden rendben, jó emberek veszik körbe.
Elhaladva az üresen maradt ház mellett, látom őt magam előtt, ahogy falusi könyvtárosként ül a polcok közt az íróasztalnál, a könyvek illata most az orromban van. Azóta sem volt már olyan könyvtárosa a falunak, mint amilyen Erzsi néni volt. Az utolsó volt a fajtájából, mikor már a könyveket nem akartuk kölcsönözni, amikor már az interneten olvastunk, elárvultak a kötetek.
Erzsi néni az az ember, aki megjegyezte a gyerekek nevét, aki dicsér és felköszönt a Facebookon, aki tartja a kapcsolatot és verseket posztol, rövid ajánlással. Erzsi néni az első, aki szülinapi jókívánságot küld.
Úgy hozta az élete, hogy nem a saját otthona kényelme, biztonsága az utolsó állomás az életében, és emiatt sajnálom. Hogy újra alkalmazkodnia kell másokhoz, hogy egy ágy lett a saját tér, hogy mások gondoskodására van bízva. Egyre több idős ember sorsa ez, anyukámé is. Ő is a héten lett otthonba helyezve, hosszú dilemmák után, közösen döntöttünk arról, elhelyezése indokolt és elkerülhetetlen. Gondolkodom az eladó táblát nézve, hogy vajon mi marad utánunk, ha olyan sérülékeny minden, amit létrehozunk?
Egyáltalán szükségünk van-e valami rólunk szóló, valami örökké emlékünket őrző tárgyra, épületre, emlékre, vagy elég, hogy lesz majd, aki emleget bennünket, amikor elmegyünk a régi házból, a régi falak közül? Nem vigasz, mégis kapaszkodó lehet: hogy nem azzal válunk élővé, szerethetővé, ahol éltünk, hanem amit magunk mögött hagytunk mások érzéseiben.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
