Húsvét 2. vasárnapja, az isteni irgalmasság vasárnapja – Gondolatok az evangéliumhoz (Jn 20,19–31)
Húsvét második vasárnapján, az isteni irgalmasság ünnepén Tamás apostol alakja különösen közel kerül hozzánk. Nem a „hitetlen Tamás” áll előttünk, hanem egy nagyon is ismerős ember: realista, bátor, ugyanakkor sebzett és bizonytalan.
Tamás nem rajongó alkat. Nem sodródik a lelkesedéssel, nem könnyen hisz. Realista ember, aki világosan látja a dolgokat, és éppen ezért a szenvedést is mélyebben érzékeli.
Jézus halála után Tamás összeroppan. Nemcsak gyászol, hanem mintha minden széthullana benne. A közösségtől is eltávolodik: nincs ott, amikor a feltámadt Úr először megjelenik. Beszédes ez a hiány. Aki csalódik, az gyakran magára marad, bezárkózik, és nehezen engedi közel magához a reményt.
Amikor a többiek örömmel mondják: „Láttuk az Urat!”, Tamás nem tud velük tartani. Nem mondja azt, amit „kellene”. Becsületesen kételkedik. Nem tud hinni, és ezt ki is mondja. Van ebben valami mélyen tiszteletre méltó: nem felszínes, magával sem akarja elhitetni azt, amit nem tapasztalt meg.
És éppen ide érkezik meg Jézus. Nem kerüli meg Tamás kételyét, nem rója fel neki a hiányt, hanem megszólítja ott, ahol van: „Nyújtsd ide az ujjadat (…), ne légy hitetlen, hanem hívő!”
Tamás válasza az egyik legmélyebb hitvallás az evangéliumban: „Én Uram, én Istenem!” Aki nem hitt könnyen, most egészen odaadja magát. Mintha éppen a becsületes kétely készítette volna elő ezt a találkozást.
Az Apostolok cselekedetei közössége már ebből a hitből él: együtt, egy szívvel-lélekkel, egymást hordozva. Ez a közösség nem a tökéletességből, hanem az irgalomból születik. Olyan emberekből, akik megtapasztalták, hogy Krisztus a bezárt ajtók mögé is belép.
Jézus ma is ezt mondja: „Békesség nektek!” És hozzánk is szól: „Boldogok, akik nem láttak, és mégis hisznek.” Ez nem azt jelenti, hogy ne lennének kérdéseink, hanem azt, hogy ezekkel együtt is merjük keresni őt. Mint Tamás.
Talán éppen ez a húsvéti hit egyik legőszintébb formája: nem rajongásból fakad, hanem találkozásból. És ha engedjük, hogy Krisztus a mi zárt ajtóink mögé is belépjen, akkor a kételyből hit, a félelemből béke, a széthullásból pedig új élet születhet.
Szerző: Törő András
Fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
