Ungváry Krisztián nagy szívességet tesz vélt és valós ellenlábasainak, amikor személyeskedő, indulattól fűtött írásban utalja Szakács Árpádot a szellemi alvilágba (Magyar Nemzet, június 20.). Nyilvánvalóan nem ártott volna a történésznek, ha szellemi gyermekszobájában a papától megörökölt Molotov-koktélok mellett az illedelmes viselkedés apró patronjainak elsütögetésében is némi gyakorlatra tesz szert – fájdalom, ez nemigen sikerült. Ungváry kicsit bunkó, sokkal inkább fellengzős és nagyon ideges kirohanása önmagát minősíti. Az érvelés, a vita technikája ugyanis elégtelen, ha magunkat és a barátainkat a világosság hívei közé soroljuk, a másként gondolkodókat pedig lehülyézzük, csak azért, mert másként gondolkodnak.Persze láttunk már erre példát. 1948-ban és 1956-ban dívott ez a tónus a magyar tudományosságban, amikor az élcsapat szerződtetett zsoldosai tényleg elhitték, hogy ők majd irányt szabnak egy országnak, egy nemzetnek. Beleszerettek a saját mítoszukba, majd pironkodás nélkül papírra vetették, terjesztgették lázas igéiket, és kíváncsian vizslatták, vajon a falka elég lelkesen csahol-e mellettük, megvédik-e majd őket, az egyedüli szaktekintélyeket.Nos, Ungváry méltán számíthat az övéi ájult csodálatára, de ennek olyan nagy jelentőséget azért ne tulajdonítsunk.Elsősorban azért mondom ezt, mert annak a világnak már réges-régen vége, hogy Köpeczi Béla, Glatz Ferenc, Romsics Ignác és az ő barátaik, üzletfeleik és tanítványaik osszák az észt ebben az országban. Sok történész ugyanis merőben mást gondol 1918-ról és 1919-ről, más narratívát állítottak fel, más eredményekre jutottak, mint ők, a baloldali-liberális kutatók. Szerencsére ma már nem egy-két tudományos műhely, folyóirat, konferencia privilégiuma meghatározni, ki és mennyiben történész. Raffay Ernő egy történész a sok másképp gondolkodó közül. Rajta kívül sokan mások elérnek a szélesebb magyar közvéleményhez, és nem a kanonizált csatornákon, hanem párhuzamos valóságot építve. És bármennyire is fáj ez Ungváryéknak, a nagyközönség majd eldönti, melyik tudományos nézetet tartja szimpatikusabbnak.Ennél fontosabb, hogy amint látom, Ungváry nemcsak besétált Raffay csapdájába, de a zár is rákattant a lábára, ahogy kell. A legviccesebb, hogy ennek a dühös kis embernek, akit időnként pofon ver a valóság, fogalma sincs arról, hogy foglyul ejtették. Rögvest meg is magyarázom, mire gondolok.Raffay nyilvánvaló célja, hogy a hazai szabadkőművesség szerepéről, befolyásáról, a Károlyi-puccsban játszott szerepükről ne csak neki, a kutatónak, de a szélesebb közvéleménynek is tudomása legyen. Megírta könyveit, aki akarta, elolvasta (e sorok írója is), de végtére is szakmunkákról van szó, és nem Vámos Miklós a szerző, hogy a Tescóban is terjesszék a munkáit a fehérrépa és a szilvabefőtt között. Ezen a ponton lép be a képbe Ungváry, aki a legjobb termékértékesítőket meghazudtolóan felkínálja a más portékáját a közvéleménynek. Raffay könyvei, munkássága, igazsága vagy tévedése akár meg is állhatna természetes kiterjedésénél, befolyása pedig korlátozott maradna, ha nincs az izgága és dühös emberke, aki mindenki érdeklődését felszította minapi cikkével.Innentől a történet könnyen kiszámítható. Raffay elérte a célját, mert néhány hétig téma lesz a szabadkőművesek szerepe, a magyar szellemi életben már júliusban alig akad majd ember, aki ne hallott volna erről a vitáról. A mostani sorozat itt, a Magyar Nemzetben ugyanennek az érdeklődésnek a jelzése. Megvitatjuk, megbeszéljük majd, hogyan lehetséges, hogy Romsicstól Ungváryig, sőt rajtuk is túl egyetlen történésznek sem jutott eszébe, hogy beballagjon a levéltárba, és a szabadkőművesek saját irataiból tájékozódjon.Ungvárynak nyilván fogalma sincs róla, mert az indulatánál tovább nem lát (ez mindig a buta elbizakodottság jele), de a szellemi életben, akárcsak a közéletben, soha nem az tematizál, aki ordít, hanem akinek a témáiról beszélünk. Aki pedig tematizál, annak nem kell magyarázkodnia, az hátradőlhet, és végignézheti, ahogyan a neki fontos ügy tovaterjed a közbeszédben. Amiről pedig beszélnek, vitatkoznak az emberek, abból meggyőződés válik, beépül a világképbe. Akinek pedig meggyőződése, világképe van, azt nem lehet megfélemlíteni, elhallgattatni. Ha innen nézzük, ebben az ügyben Raffay és Szakács cselvetése sikerült, mert nem sikerült a szokott falkamentalitással agyonnyomni a témát, elhallgatni a liberális fősodortól eltérő narratívát.Mindeddig szándékosan kerültem, hogy magáról az ügyről, a szabadkőművesek szerepéről szót ejtsek. Mégis muszáj röviden emlékeztetnem az ügy körül balról támadt riadt csendre.Elkerülhetetlen, hogy nekik, a Romsics FC balszárnyának is valamit mondaniuk kell majd a szabadkőművesekről (a mostani ijedt kifakadás, miszerint ez „mese”, aligha tartható). Amíg a központi utasításra várunk, mindenesetre szögezzük le: szabadkőművesek márpedig voltak 1918-ban Magyarországon. Már a századfordulón is voltak. Ha például Ablonczy Balázs olvasta volna Raffay könyveit, még a különbségtételre is képes volna, és nem nyilatkozná a Népszavának: „Azokban az időkben alapvetően a szabadkőművesség is nemzeti álláspontra helyezkedett.”Ablonczy utólagos torzításával ellentétben a valóság az, hogy a régi típusú szabadkőművesség alkalmasint hazafias és értékmegőrző is lehetett, a radikális szárny és csatolt részei (például a Galilei Kör) azonban nyíltan a társadalmi béke felborítására törtek, vadul nekimentek az egyháznak, a hagyományos közösségeknek, életformának, a köztiszteletben álló személyeknek, fellázították a nemzetiségeket és kiárusították az országot külföldre, ahonnan pénzt, hatalmat, összeköttetést reméltek titkos céljaikra. Nem, ez nem rémmese, ez a rögvalóság. A hazafiatlan, országvesztő szabadkőművesek már jóval 1918 előtt hálózatot építettek, amely jobban hasonlított egy kommunista-anarchista sejtre (tulajdonképpen az is volt), mint bármilyen demokratikus képződményre.(…)Tovább a cikkhez
Forrás:szilajcsiko.hu
Tovább a cikkre »
