Nagy a veszélye, hogy az éppen zajló labdarúgó-világbajnokságra – amely során egymillió külföldi, többségében európai és amerikai, szurkolót várnak Moszkvába és más orosz városokba – vetülő figyelem eltakarja, hogy Oroszország és a Nyugat mennyire eltávolodtak egymástól. A két fél közti kapcsolat ma tisztán gyakorlati: egy új hidegháború kezdődött.
Csupán illúzió volt, hogy a posztszovjet Oroszország „a Nyugathoz csatlakozik”? Néhányan Oroszország történelmében keresik a magyarázatot, hogy ezt a feltevést megerősítsék, a tatár igát és a „felvilágosodás” hiányát idézik. Mások ezt az elidegenedést a fejlődés körülményeivel indokolják.
Alexander Lukin orosz politológus az új könyvében, „Kína és Oroszország: új közeledés” például megjegyzi, noha Kínának Oroszországgal van a legtöbb területi vitája, mégis „természetes következménynek” tartja azt, hogy Kreml figyelme Kínára irányult. Oroszország, legyőzött nagyhatalomként ezzel a lépéssel a győztes hatalmát próbálta ellensúlyozni.
Ez elkerülhető lett volna. Lukin szerint a Szovjetunió szétesését követően a Nyugatnak két lehetősége volt: megpróbálni komolyan integrálni Oroszországot a nyugati világba, fölvenni a NATO-ba és közben fölkínálni egy új Marshall-tervet, vagy darabokat kihasítani – ahogy a szerző nevezi – „a káros világ közepéből”.
Végül, írja Lukin, a nyugati vezetők a második lehetőséget választották, úgy bővítették a NATO-t és az Európai Uniót, hogy közben nem hallgattak az orosz liberálisokra, akik figyelmeztettek, hogy ez a politizálás az orosz autoritarizmust fogja megerősíteni.
E verzió alapján az orosz reakció javarészt védekezőnek tűnik. Ekképp „a Krím elfoglalása Oroszország reakciója volt … a NATO nyilvánvaló kísérletére, hogy közelebb kerüljön az orosz határhoz, és kiszorítsa az orosz flottát a Fekete-tengerről”. Lehetne vitázni arról, hogy ez mennyire volt nyilvánvaló: egyetlen nagyobb ország sem kérte, hogy Ukrajna tagország legyen, és az ukrajnai vezetők sem kérték.
Lukin a nemzetközi kapcsolatokban a „realista” doktrína képviselője, amely azt mondja, hogy a szuverén államok a kapcsolataikat az erőegyensúly jegyében fogják szabályozni. A hidegháború idején a Nyugat erőfeszítése, hogy a győzelmét bebiztosítsa ugyanúgy előrelátható volt, mint az orosz kísérlet, hogy ezt megakadályozza.
Ellenben Nyugaton ma az az általános vélekedés, hogy az államok úgy viselkednek, vagy úgy kellene viselkedniük, ahogy azt a nemzetközi jog szabályozza. Ez egy nagyon régi vita. E. H. Carr történész a klasszikus, 1939-es tanulmányában, A húszéves válságban írta: a jogot az „elégedett” nagyhatalmak támogatták, és azok kérdőjelezték meg, akik abban bíztak, hogy a nemzetközi rendet a nekik kedvező módon megváltoztathatják.
Ma a Nyugat szankciókkal sújtja Oroszországot, mert megsérti a nemzetközi jogot, eközben Oroszország azzal vádolja a Nyugatot, hogy felosztja a „saját” területét. Az új hidegháború mindaddig nem érhet véget, amíg vagy a Nyugat, vagy Oroszország nem mond le nagyravágyó terveiről, vagy amíg a két fél nem kezdi el érzékelni a közös érdekeket.
Anton Sekovtszov ukrán akadémikus az Oroszország és a nyugati szélsőjobb könyvében eltérő, de megalapozott magyarázattal szolgál, hogy miért idegenedett el Oroszország a Nyugattól. Ő úgy véli, ez az orosz „autoriter kleptokrácia” paranoid válasza volt a Nyugat nem túl erőteljes kísérletére, hogy védelmezzék az olyan új szuverén államok függetlenségét, mint Ukrajna vagy Grúzia. Vlagyimir Putyin rezsimje azt a narratívát terjeszti, hogy ezek az erőfeszítések veszélyt jelentenek az egységes orosz térre és lélekre.
Putyin számára a fordulópontot a „színes forradalmak” jelentették 2004-ben Ukrajnában, 2008-ban pedig Grúziában. Sekovtszov azt nem magyarázza meg, hogyan alakult ki az „autoriter kleptokrácia”, és miért népszerű továbbra is Oroszországban.
Az ok részben gazdasági. Az orosz reformerek lelkesen üdvözölték a gazdasági liberalizmust a ’80-as évek végén. Ez nem az ’50-es, ’60-as évek régi keynesiánus gazdasága volt, hanem Milton Friedman és Margaret Thatcher neoliberalizmusa. Ezeknek a doktrínáknak a megvalósítását a gazdasági összeomlás is indokolta.
El kell ismerni, hogy az első posztkommunista miniszterelnök, Jegor Gajdar vezette reformereknek szörnyű lehetőségeik voltak, mivel a posztkommunista állam majdnem szétesett. Mindazonáltal a privatizációba, a szabad piacba és
a monetarizmusba vetett hitük az állami vagyon gyors eladásához, meggondolatlan deregulációhoz és vad deflációhoz vezetett.
Ebből a gazdasági katasztrófából született meg Putyin kleptokráciája.
Amikor az orosz politikai liberálisok ilyen kompromisszumok nélkül elfogadták a gazdasági neolibaralizmust, elveszítették annak a lehetőségét, hogy megmaradjon bármilyen folyamatosság a kommunizmussal. Azt is mondhatnánk, hogy a liberálisoknak kevés idejük volt. Mindenesetre az általuk okozott politikai kár, amelyet a liberalizmus eszméje elszenvedett, túl nagy volt, és gazdasági fellendüléssel sem lehetett helyrehozni.
Sekovtszov könyvében rendkívül érdekes leírását kapjuk annak, ahogy Putyin és az európai jobboldali populisták közös ellenfelet csináltak az Egyesült Államok vezette globális rendből, melyet az Európai Unió is támogat. A populisták úgy képzelik, hogy a pókháló közepén ül a „pénzügyi kapitalizmus” nevű teremtmény, amely nincs tekintettel a határokra, a munkahelyekre, a liberális elit szövetségese, az azonos neműek házasságát pártolja, miközben az „egészséges” lakosságot figyelmen kívül hagyja. 2011–2012 óta Putyin, ez az opportunista technokrata elsajátította ezt a retorikát.
Sekovtszov úgy véli, hogy a populista pártok feltörését követően Putyin rezsimje először lelt partnerekre Nyugaton. Matteo Salvini, az olasz Liga párt vezére, aki most olasz belügyminiszter, így emlékezett a kellemes hangulatú találkozóra Putyinnal 2014-ben:
„Az Oroszország elleni abszurd szankciókról beszéltünk, amelyeket a gyáva EU vezetett be, ami nem az állampolgárai érdekét védi, hanem a gazdasági oligarchákét”, továbbá „olyan fontos témákról, mint a nemzeti autonómia védelme, harc az illegális bevándorlás ellen és a hagyományos értékek védelme.”
Az orosz és a nyugati értékek tehát közelednek – legalábbis így látják néhányan Nyugaton. A 2008–2009-es gazdasági válság óta a globalizmust és az azt támogató gazdasági rendszert nemcsak Donald Trump amerikai elnök bírálta, hanem beszálltak a populisták is, akik az európai mainstreamhez csatlakoztak. Az ő szavazóik mind úgy érzik, „kihagyták őket a játékból”, mind gazdasági, mind kulturális értelemben. A protekcionizmus és a keresztény konzervativizmus fura egyesülését láthatjuk.
Putyinnak ez olyan, mintha hájjal kenegetnék, mert ez azt jelzi, hogy a Nyugat számára nem elfogadhatatlanok a putyini rezsim praktikái. Nem csoda hát, hogy Kreml körbeudvarolja és finanszírozza a populista pártokat Európa-szerte.
A Kreml és a populisták közti taktikai szövetség egy ideológiai egyezség álma, amely „Lisszabontól Vlagyivosztokig” húzódik, és nem a nyugati, hanem az „eurázsiai” értékeken nyugszik. Az, hogy ezek a geopolitikai projektek a perifériáról a fősodor irányába tolódnak, mindenkit el kell hogy gondolkoztassanak.
Robert Skidelsky
© Project Syndicate
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
