Albert Camus a II. világháború éveiben írta A pestis című regényét, amely 1947-ben jelent meg először. A színhely egy Oran nevű város, francia megyeszékhely az algériai tengerparton. A történet valamikor az 1940-es években játszódik, de történhetne bárhol és bármikor.
Oran ugyanis pontosan olyan, mint a modern kori városok általában, béke idején. Látszólag nem történik benne semmi, a napok egyhangúan telnek, az emberek dolgoznak, szórakoznak, semmiségekről fecsegnek. Oran olyan város, „melynek nincs festőisége, nincs növényzete és nincs lelke, végül is megnyugtatónak látszik: elalszunk benne”.
A regény egyik központi alakja Bernard Rieux doktor, akit a pestis kitörésével egy időben magánéleti gondok nyomasztanak. Amikor meglátja a földön elterülő patkány szájából kiserkenő vért, nem az elpusztult állatra gondol, s nem is arra, hogy ez egy, az egész közösséget sújtó tragédia előjele, hanem a saját gondjai jutnak az eszébe. Felesége egy éve beteg, gyógykezelésre kell utaznia. A doktor lelkiismeret-furdalást érez amiatt, hogy nem törődött eleget az asszonnyal. Búcsúzóul bocsánatot kér tőle, s megígéri, ha visszajön, mindent újrakezdenek majd. Az élet nyugalmasabb időszakában hajlamosak vagyunk arra, hogy elfeledkezzünk a hozzánk legközelebb állók iránti kötelességünkről. Vétünk a szeretet parancsa ellen. Talán azért, mert a megszokás miatt természetesnek és örökké tartónak tekintünk dolgokat, amelyek egyáltalán nem azok, és megfeledkezünk arról, hogy egyetlen pillanat alatt, minden előzmény nélkül véget érhetnek. Ilyenkor pedig csak az önvád marad a mulasztásaink miatt.
Bernard Rieux doktor fiatalember, aki „belefáradt abba a világba, melyben él”. Ám ez nem jelenti azt, hogy életunt lenne és érzelmileg kiüresedett. Embertársait ugyanis kedveli, „s eltökélt szándéka, hogy a maga részéről visszautasítja az igazságtalanságot és a megalkuvásokat”. A szegénysorból származó Rieux küldetésének tekinti az orvosi hivatást. Számára természetes, hogy tehetségéhez mérten a legjobbat hozza ki magából. Emellett szociálisan érzékeny lélek, kiemelt figyelmet fordít az arabok és a legszegényebbek ellátására.
A városra zúduló pestissel vívott elszánt és lankadatlan küzdelmet két nézőpontból ismerhetjük meg. Az egyik Rieux doktor tárgyilagos megközelítése, a másik a jómódú Jean Tarroué, aki szubjektív megjegyzésekkel színesíti feljegyzéseit. Tarrou titokzatos figura, idegenből érkezett, sokáig nem derül ki, hogy honnan és miért. Spanyol táncosokat és muzsikusokat látogat. E két világi alak mellett igen lényeges szerepet tölt be a regényben Paneloux atya, a „művelt és harcos jezsuita.” Oranban sokan tisztelik, még a vallásilag közömbösek is. Az atya szenvedélyesen hirdet egyfajta igényes kereszténységet, „mely egyaránt távol áll a modern szabadosságtól és az elmúlt évszázadok maradiságától (…) Nem volt rest kemény igazságokat mondani hallgatóinak. Innen a hírneve.”
A regény két alapkérdése, hogy az emberiség történelmében miért történnek időről időre katasztrófák, amelyek emberek százezreinek, millióinak életét oltják ki, és mit tehet az egyén a rombolás erői ellen. Camus regényében kiemelt szerepet játszik a hit. Paneloux atya két prédikációjában is megpróbál választ adni a minden korban felmerülő, kínzó kérdésre: miért a világban ez a sok szenvedés, miért sújtják pusztító csapások az emberiséget. Az első prédikációban a jezsuita szerzetes Isten büntetéseként értelmezi a pusztító pestist, s ezért jogosnak tartja. Isten a bűneikért bünteti az embereket. Ebből pedig az következik, hogy az igazaknak nincs mitől félniük, „de a gonoszak méltán reszketnek”.
Paneloux atya a szenvedő lakosság megnyugtatására mondja el első prédikációját, de az azt követő időszakban a pestis még nagyobb erővel támad, és válogatás nélkül öli az embereket, bűnösöket és ártatlanokat egyaránt. A regény érzelmileg legmegrázóbb fejezete, amikor meghal a vizsgálóbíró, Othon úr kisfia. Halálával megdőlni látszik Paneloux atya magyarázata, hogy a pestis – és egyáltalán, a gonosz koronként más és más formában felbukkanó pusztítása – Isten büntetéseként értelmezhető, s csak a bűnösöket sújtja, a jóknak nincs mitől tartaniuk. Hiszen egy nem egészen tízéves gyermeknek még nem lehetnek olyan borzalmas bűnei, amelyek miatt megérdemli a szenvedést, vagy azt, hogy Isten elvegye az életét. Paneloux atya sem talál magyarázatot erre, s elismeri, hogy az ártatlanok szenvedése „emberi mértékkel már nem mérhető. Lehetséges azonban, hogy szeretnünk kell azt, amit nem tudunk megérteni.”
Ám Rieux doktornak más fogalma van a szeretetről. „Soha az életben nem leszek hajlandó szeretni azt a világot, ahol gyermekeket vonnak kínpadra.” A doktor gyűlöli a halált és a betegséget. „Akár akarja, akár nem, együtt szenvedünk, és harcolunk ellenük” – mondja a hitetlen orvos, miközben nem ereszti el Paneloux kezét, s profán-ironikusan mondja ki a lényeget: „Látja, még az Isten sem választhat el most bennünket.” Vagyis vannak az életben olyan helyzetek, amikor az ellentéteket félretéve, a politikai, vallási különbségeken felülemelkedve, közösen kell harcolnia hívőnek és hitetlennek azok ellen, akik veszélyeztetik a világot megtartó, örök értékeket. Paneloux atya ekkor érti meg, hogy mi az, amit kegyelemnek nevezünk. Az Istenben nem hívő doktor a mindennapokban megmutatkozó tevékeny szeretet megtestesítője, öntudatlanul is a krisztusi tanítás követője. Ezt ismeri fel Paneloux atya, amikor azt mondja: a hitetlen Rieux is „az ember üdvösségéért dolgozik”.
Ezután hangzik el Paneloux atya második prédikációja, amely merőben eltér a korábbitól. Elismeri, hogy azelőtt hiányzott belőle a felebaráti szeretet. Az első prédikációban túlságosan leszűkítette a pusztítás lehetséges okait, most viszont arra figyelmeztet, hogy a keresztényeknek minden helyzetben a nyereséget kell keresniük. A szerzetes ezúttal bevallja, hogy vannak az életben olyan dolgok, amelyeknek megértése túl van az emberi mércével felfogható tartományon. Ezek az isteni misztériumhoz tartoznak, amely megfejthetetlen titok. Ennek feloldására csak a minden képzeletet felülmúlóan erős hit képes, a lélekben mélyen megélt hit. Nincs középút. Isten akaratát minden körülmények között el kell fogadni, akkor is, ha az látszólag rettenetes. Vitathatatlan, hogy egy gyermek szenvedése megalázza a szellemet és a szívet. „De éppen ezért kell elfogadni. (…) Azért kell akarni a megalázást, mert Isten akarja”. A keresztény ember „rá tud hagyatkozni az isteni akaratra, még akkor is, ha érthetetlen. (…) Bele kell ugrani az elfogadhatatlan kellős közepébe, melyet felajánlanak nekünk, azért, hogy megejthessük a választásunkat. A gyermekek szenvedése a mi keserű kenyerünk, de e nélkül a kenyér nélkül szellemi éhségtől pusztulna el a lelkünk.”
Második prédikációja után nem sokkal Paneloux atya meghal. Halála jelképes. Titokzatos betegségben, váratlanul távozik az élők sorából, és nem lehet egyértelműen eldönteni, hogy halálát a pestis okozta-e vagy más, megmagyarázhatatlan kór. A jezsuita szerzetes élete utolsó pillanatáig szorítja kezében a keresztet, mintha maga is krisztusi áldozat lenne, aki, miután teljesítette küldetését, ami nem más, mint a szenvedők és az elesettek erősítése, visszaadja lelkét a Teremtőnek.
Paneloux atya krisztusi lelkülettel tette a dolgát, és küzdött a pestis ellen. Ugyanezt teszik az Isten létét megkérdőjelező személyek is, köztük Rieux doktor és Tarrou. A közös küzdelem során mély lelki barátság alakul ki közöttük. Az egyik beszélgetésük alkalmával Tarrou őszintén feltárja Rieux előtt a múltját. Jómódú családban született, szemben a szegénysorból származó Rieux-vel. Tarrou apja államügyész volt, merev gondolkodású ember, aki a bűnösök iránt semmiféle szánalmat nem érzett. A súlyosabb gaztetteket elkövetőkre halált kért a társadalom rendjének fenntartása érdekében. Azt remélte, hogy fia majd követi őt az ügyészi pályán, ezért a tizenhét éves Jeant magával vitte az egyik tárgyalásra. Az ifjú Tarrou ekkor meggyűlölte a halálbüntetést, s ettől kezdve az emberi élet kioltásának bármely formáját aljas gyilkosságnak tekintette. Hamarosan elhagyta a szülői házat, forradalmi mozgalmakhoz csatlakozott, s a földi paradicsom megteremtéséért harcolt. Camus nem mondja ki, hogy kommunista lett volna, de egyértelműen erről van szó. Ám miközben az ifjú Tarrou forradalmi mozgalmak tagjaként egy jobb és igazságosabb világ megteremtéséért küzdött, kénytelen volt szembesülni azzal, hogy ő és társai is kimondták és végrehajtották a halálos ítéletet az ellenségeiken. Az indoklás is megvolt, a történelem legvéreskezűbb zsarnokainak és híveiknek mindenkori érvrendszere, miszerint az egész közösség jólétének megteremtéséhez elengedhetetlen az ellenszegülők fizikai megsemmisítése. „(…) nekem azt mondták, hogy ez a néhány halott szükséges ahhoz, hogy olyan világot teremtsünk, ahol már senkit sem fognak megölni.” Ám Tarrou idővel rádöbben: az emberi élet kioltása – még ha a földi paradicsom megteremtése érdekében történik is – helyrehozhatatlanul roncsolja a lelket, és szabadjára engedi annak pusztító, démoni részét. A nem hívő Tarrou alapproblémája, hogy szeretné tudni: „Lehet-e az ember szent Isten nélkül.” Rieux doktor viszont úgy érzi, „inkább a legyőzöttekhez tartozom, mint a szentekhez. Nincs hajlamom, azt hiszem, a hősiességhez meg a szentséghez. Embernek lenni, ez érdekel engem.”
Tarrou ugyanúgy a pestis áldozatává válik, mint Paneloux atya. Mindketten a szenvedők fájdalmainak enyhítését tekintették legfőbb feladatunknak; másokat szolgált a Krisztus-követő pap, illetve az Istent tagadó egykori kommunista is.
Amikor a járvány véget ér, az emberek fellélegeznek. Örülnek rég nem látott szerelmüknek, szüleiknek, gyermekeiknek, barátaiknak, egyáltalán a túlélésnek, de nem törődnek a magányosokkal, azokkal, akik elvesztették hozzátartozóikat a gyilkos kór tombolása idején. Beigazolódik azoknak a véleménye, akik vallották: „a pestis jön és távozik, de az emberek szíve mit sem változik tőle”. Csak kevesen vannak azok, akiknek a lelkét mélyen megérintették, átformálták a pusztítás hónapjai, s akik belátták: „amit mindig kívánni és néha elnyerni lehet, az nem más, mint az emberi szeretet”.
A mások életének megmentéséért minden tőle telhetőt elkövető Rieux doktor a járvány ideje alatt elvesztette a feleségét. Amikor a pestis véget ér, a város lakóinak örömujjongása közben ő arra gondol, hogy az élet továbbra is veszélyben van, s a most természetesnek vett és öröknek hitt béke időleges csupán. „Ő tudta azt, amit nem tud ez a vidám tömeg, de a könyvekben olvasható, hogy a pestis bacilusa sohasem pusztul el, sem el nem tűnik, mert évtizedeken át szunnyadhat a bútorokban és a fehérneműben, türelmesen várakozik a szobákban, a pincékben (…) és a limlomokban, s hogy eljő tán a nap, amikor a pestis, az emberek szerencsétlenségére és okulására, felébreszti majd patkányait, és elküldi őket, hogy egy boldog városban leljék halálukat.”
Az emberiség történelme során minden korban más és más formában újra felbukkan a gyilkoló pestis. Végleg legyőzni soha nem lehet, éppen félelmetes sokarcúsága miatt. Ez bizonyosság. Mint ahogyan az is, hogy mindig vannak olyan emberek, akik saját biztonságukkal mit sem törődve, egyénileg vagy egymással összefogva felveszik a harcot a pestis pusztító bacilusával szemben. Ezért, bár az öldöklés démonai mindig újrakezdik romboló munkájukat, a győzelmük soha nem lehet teljes.
Fotó: Imdb.com
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Az írás az Új Ember 2019. november 3-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
