A Szent Korona az évszázadok folyamán sok helyen megfordult, de Pozsonyon kívül csak Ipolybalog templomának tornya hirdeti hajdani jelenlétét, amit 2005 óta minden év augusztusában a Szent Korona másolatának ünnepélyes jelenlétében ünnepelnek meg ezen az alig nyolcszáz lelkes településen.
Próbáljuk megfejteni: mi is ma a Szent Korona üzenete.
Elsősorban az iránta való tisztelet. IV. Béla korában már szentnek mondták eleink az Árpádok legendák ködéből kiemelkedő koronáját. A III. András halála utáni időkben 13 évesen trónra került Vencel hiába vette fel a magyaroknak kedves László nevet, nem tudta elfogadtatni magát, noha a kezében voltak a koronázási ékszerek is. Ezeket Prágába vitte, nevezzük nevén: ellopta. De még benne is volt annyi tisztelet, hogy a Szent Koronát éjjeli őrzésre az ipolybalogi templomba, tehát szent helyre vitette.
A másik fontos üzenet:
Hazánk területét a honfoglalás óta több nemzet lakta. Békésen megfértek egymás mellett: mind a magyar király alattvalói voltak. Magyarok és szlávok, Szent László után délen a horvátok, a tatárjárás pusztítását követően az északkeleti területekre behívott szászok és ruszinok, később a románok, valamint az ide menekült szerbek alkották a Szent Korona népeit. Sok nyelven beszéltek, de mind hungarusok, azaz magyarok voltak, a szónak abban az értelmében, amit ma magyar állampolgárnak mondunk.
A nemzeti öntudatra ébredés után a „hungarusok” közötti egység megbomlott. Az eredmény: Trianonban szétesett az ország. Ez évtizedeken át tilalmas téma. Hogy eddig nem sikerült begyógyítani a sebeinket, annak fő oka épp az, hogy nem volt alkalmunk sem nyugodtan végiggondolni a történteket, sem megkeresni azt a megoldást, ami nem egy újabb viszály magvát veti el, hanem megfelel minden hajdani polgártársnak. A megoldás az lehet, ha a Kárpát-medence minden szülötte egyenjogú és egyenrangú polgára lesz az országnak, amelyben él. Ez még a politikai korrektségnek is megfelelő cél, hiszen úgy is mondhatjuk: szűnjön meg minden etnikai megkülönböztetés.
Nem túlzott kívánság. Elvben e jogokat minden ország biztosítja polgárainak. Ha a vonatkozó törvényeknek az állam legalább a betűjét megtartaná, a többségi nemzet pedig a szellemét is, akkor kevesebb lenne a jaj, kisebb volna a fájdalom.
Bár soha nem voltunk úgynevezett nemzetállam, a kiegyezés utáni évtizedekben sajnos épp erre törekedtünk. Gőzerővel folyt a magyarosítás az oktatásban, a közigazgatásban. A településnév-rendezés során például sok olyan hely is magyar nevet kapott, ahol magyarok soha nem éltek. A másik oldalon a történelemhamisítók összekeverték az osztályhelyzetből fakadó kiszolgáltatottságot az etnikai elnyomással. Ezeréves magyar elnyomás nem létezett, a földesurak anyanyelvtől függetlenül használták ki a jobbágyaikat.
A sérelmeket sorolhatnánk napestig. Nincs értelme. Aki elszenvedte, érzi. Aki elkövette, szégyenkezik, vagy rosszabb és gyakoribb esetben örül, hogy jól betett a másiknak. Az egymás elleni akcióknak a gyökere a félelem. A többségiek félnek, hogy az idők változásai során elveszthetik jelenlegi területeiket vagy azok kisebb-nagyobb részét. Mi, magyarok pedig attól tartunk, hogy a többségiek szelídebb vagy durvább eszközökkel elűznek bennünket szülőföldünkről, őseink sírjának közeléből. A félelem agresszívvá tesz, s emiatt sérelem sérelmet követ, a sebek nem gyógyulnak, hanem elgennyesednek.
Száz éve kik döntöttek a határokról? Hajlamosak vagyunk a nyerteseket, tehát a szlovákokat, románokat, szerbeket hibáztatni. De ők csak éltek az alkalommal. Az akkori nagyhatalmak, elsősorban a franciák, kevésbé az angolok és az olaszok húzták meg a határokat. Nem véletlen, hogy a Wilson elnök által felvetett népszavazások rendre elmaradtak. A szlovákokat például senki meg nem kérdezte, hogy akarnak-e Prágához tartozni. Mindez azért fontos, hogy némileg csillapodjék bennünk a döntés igazságtalansága miatti felháborodás, és az ne elsősorban a szomszédokra irányuljon.
Hogyan lehet az elszenvedett igazságtalanságokon, pontosabban gazságokon túllépni? Talán úgy, hogy végre rendezzük közös dolgainkat. Ehhez azonban a gondolkodásunknak változnia kell. Eleink a „Nem, nem, soha!” jegyében területi revíziót követeltek. A területi közigazgatásnak ma már sokkal kisebb a jelentősége, mint száz éve. Ahhoz, hogy a revízió ne területet, hanem emberi jogokat jelentsen, a három nem helyett egy igenre van szükség. Igent kell mondanunk a szeretetre. Teljesítettük-e a főparancs második részét, azaz szerettük-e embertársainkat, mint önmagunkat? Hiteltelen az istenszeretetünk, ha nem kapcsolódik hozzá az emberszeretet. Esterházy Lujza, Isten szolgája Esterházy János nővére,a Miatyánk szellemét kérte számon a magyarokon. Hiteles-e az imánk, ha akár naponta százszor is elmormoljuk, hogy „Bocsásd meg a vétkeinket”, de nem tudatosítjuk, hogy ehhez nekünk is meg kell bocsátanunk az ellenünk vétőknek? A Miatyánk hét kérése közül ez az egy, amihez Jézus feltételt szabott, amit olyan fontosnak tartott, hogy visszatért rá, és külön nyomatékosította. Máté evangéliumában (Mt 6 14-15) két kemény mondatot is olvashatunk erről: „Ha megbocsátjátok az embereknek, amit vétettek ellenetek, mennyei Atyátok is megbocsát nektek. De ha nem bocsáttok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg bűneiteket.”
Van mit megbocsátanunk: 1920-ban nagyot vétettek ellenünk, és az elmúlt száz év alatt ezt csak tetézték. Ám önáltatás volna, ha a saját vétkeinkről megfeledkeznénk. A három nem helyett egy nagy igen kell, de nem a magunk másodrendűvé nyilvánítására, nem a kiszolgáltatottságra, hanem a másik ember szeretetére. Talán joggal vethetjük fel, hogy ez lehetetlen, és az Isten lehetetlent nyilván nem kíván tőlünk. Pedig kívánt, de hozzátette: „Ami az embernek lehetetlen, az az Istennek lehetséges” (Lk. 18, 27).
Be kell kapcsolni tehát egy új erőforrást. Ez pedig adva van, és a következő év különösen is felhívja a figyelmet erre az erőforrásra: az Oltáriszentségre. Az evangélikus Roger Schütz, a taizéi közösség alapítója azt mondta, hogy a katolikus egyház legnagyobb kincse az Oltáriszentség. Jövőre a világ katolikusai a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus alkalmából itt, a Kárpát-medencében vallják meg a hitüket, és itt terjesztik gondjainkat-bajainkat az önmagát az Oltáriszentségben nekünk adó Krisztus elé. Teréz anya a házaspároknak mondta, hogy ha együtt imádkoznak, együtt is maradnak. Ez a nemzetek együttélésére is vonatkozhat. Az első budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus évében Ipolybalog, és lényegében Szlovákia magyarok lakta déli részei ismét egyesültek az anyaországgal. Most a második hasonló alkalommal – remélhetőleg a szlovákokkal együtt – másért, ennél többért fogunk fohászkodni: azért, hogy a Kárpát-medence minden lakója otthon érezze magát azon a helyen, ahol él, és hogy senkit ne érhessen hátrány az anyanyelve miatt.
Talán szokatlan, hogy egy politikus a nyilvánosság előtt a saját hitének megfelelő szavakat használ. Ezt azok, akik a magánélet zárt világába száműznék a vallást, valószínűleg elfogadhatatlannak tartják. A magam részéről azt a világot tartom elfogadhatatlannak, amelyben élünk. Amelyben egy bíróság a szülők akarata ellenére is elrendelheti a beteg gyermek megölését. Amelyben nemileg éretlen gyermekeket nemváltásra kényszeríthetnek, ha a szülő szívesebben látna leányt, mint fiút, vagy fordítva. Amelyben a gyermekekkel való nemi érintkezés mellett nyilvánosan érvelnek, s közben tiltanák, hogy az osztálytermekben keresztek legyenek a tanulók szeme előtt. Amelyben a rasszizmus elutasítása okán elpusztítják a kereszteket, mert azon Jézus fehér emberként van ábrázolva. Milyen világ az, amelyben a gyermeknek a saját szüleihez való joga kevésbé fontos, mint egy azonos nemű párnak az a vágya, hogy gyermeket nevelhessen? Nem folytatom a napihírekben garmadával található visszásságok sorát.
Kilenc évtizede Julien Benda és nyomában Babits Mihály is az írástudók árulásáról beszélt. Ma a korábban példának tekintett Nyugaton – tisztelet a kivételnek – a politikusok, elsősorban a keresztény politikusok árulásának korát éljük.
Nem kell beállni ebbe a sorba. Tegyük világossá, hogy az ember örömre, boldogságra vágyik, s ezt csak akkor találja meg, ha felismeri: nem véletlenül, hanem annak az Istennek az akaratából született, aki kétezer éve belépett a történelembe, és elhozta nekünk az örömhírt. Mi itt, Közép-Európában még sokan hisszük ezt, s ahogy annak idején az Oszmán Birodalom hódításának, ma a divatos eszméknek állunk ellen, s így ismét javára lehetünk az egész nyugati világnak. De csak együtt: lengyelek, szlovákok, magyarok, horvátok. Közép-európaiak. Ha ezt a csak közösen megnyerhető feladatot vállaljuk, szinte észrevétlenül gyógyulnak a trianoni sebeink. Ha más értelemben is, de ismét polgártársak leszünk!
Ebben remélek, s ehhez kérem az Úristen segítő kegyelmét.
Az augusztus 2-án az ipolybalogi Szent Korona-ünnepségen elhangzott beszéd szerkesztett változata.
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
