Megannyi ünnepi beszédet hallgattam végig a kultúra fontosságáról eddigi életem során, toporogva, dideregve esőben, szélben, ásítozva jól fűtött kultúrházak nézőterein, dühöngve a klisék, a semmitmondó panelek, a felesleges pátosz miatt. Most azonban csoda történt.
Pedig nem így indult a dolog, nem készültem semmiféle csoda befogadására. Egy érdekesnek ígérkező, irodalmi témájú dokumentumfilm bemutatójára érkeztem múlt csütörtökön a pozsonyi Magyar Kultúra Múzeumába, természetesen a magyar kultúra napja alkalmából. Rühellem a mesterségesen kreált ünnepeket, amikor olyasmit éljenzünk, aminek egész éven át természetesnek kellene lennie. Ugyanakkor megértem, hogy ma már csak hatalmas felkiáltójelekkel érhető el a nagyközönség ingerküszöbe.
Mostanában ritkán bújok ki az odúmból, mert nem szeretném letesztelni, hogy valóban enyhe tünetekkel jár-e az omikron variáns. Idén ez volt a második ilyen jellegű kimerészkedésem. (Pár nappal korábban a moziban egy ponton szerettem volna megmozdítani az egeret, hogy alul a csíkon láthassam, mennyi van még hátra a filmből).
Szóval a magyar kultúra napja. Kölcsey január 22-én fejezte be a Himnuszt, ezt a dátumot írta a kézirat végére. De mivel csak 1989 óta ünnep ez a nap, eddig nem igazán vettem komolyan.
Pusztító hófúvásban közelítettem meg a Duna-parti épületet az Sznf híd alól. A máskor tízperces sétát húsz perc alatt abszolváltam, nagyjából úgy, ahogy a Delta főcímében meneteltek a sarkkutatók. A zord időjárás miatt azt hittem, több nézője nem is lesz a filmnek. Ám a terem szépen megtelt. Sok rég nem látott maszkos ismerőssel találkoztam, jó volt félig látni az arcukat.
Csak a filmre voltam kíváncsi, az ünnepi beszédekre egyáltalán nem, mert tudtam, mit fogok hallani, és nagyjából be is jöttek a számításaim. Leszámítva azt a tényt, hogy majdnem elsírtam magam. A múzeum igazgatónője és a Liszt Intézet igazgatója (Jarábik Gabriella és Venyercsan Pál) ugyanis arról beszéltek, milyen nehéz helyzetbe került a kulturális élet az utóbbi két évben, mennyire nehéz rendezvényeket szervezni, de elsősorban az ilyen alkalmak tartják össze nemzetünket. Mekkora ordas klisék ezek! És mégis mennyire igazak!
Egy pszichológus nyilván úgy magyarázná meghatódásomat, hogy a szavak új értelmet kaptak a pandémia alatt, és erre reagáltam, mert hónapokon át nélkülözni kényszerültem a Covid előtti természetes közegemet. A kulturális rendezvények ugyanis olyanok nekem, mint a csokifüggőnek a csoki, a búvárnak a tenger.
Az utóbbi hónapokban több zenész ismerősöm kezdte eladogatni a hangszereit, felszerelését a neten. Néhányukat felhívtam, hogy mi történt, mire ők: tudod, kell a pénz, és már amúgy is futárként/sofőrként/ügyfélszolgálatosként/raktárosként dolgozom.
Ugyanez történik a festőkkel, színészekkel, filmesekkel, táncosokkal. Sokan feladták a művészi pályát a biztosabb kenyérkereset érdekében. Most még alig tudatosítjuk, mekkora veszteség ez a hazai magyar közösség számára. Mert kulturális igényeink különböztetnek meg minket az állatoktól, és magyar nyelven hozzáférhető művészet által tudjuk megélni nemzetiségünket egy idegen nyelvű közegben. A magyar kultúra napján, illetve az azt megelőző és követő napokban sok rendezvény zajlott országszerte, különböző színvonalon, de egyazon célból. Azért, hogy még legalább egyszer összejöhessen a helyi magyar közösség, mielőtt ismét be kell zárni mindent a vírus miatt. És hogy ne feledjük, mennyire fontos a művészet és az anyanyelv, ezekben a nehéz időkben is…
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
