Hatvan éve, 1965. október 28-án adták közre a II. Vatikáni Zsinat Gravissimum educationis kezdetű nyilatkozatát a keresztény nevelésről. Az évforduló a Piarista Rend Magyar Tartománya és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem november 6-án konferenciát tartott Budapesten Gravissimum educationis – 60 év a keresztény nevelés távlatában címmel.
Az esemény kiemelt előadója Carles Gil i Saguer SchP, a piarista rend generálisa volt, aki a katolikus iskolák szükségességéről beszélt.
Bevezetésként az előadó két lépésben vázolta fel a neveléssel kapcsolatos gondolatmenetet: először egzisztenciális kérdéseket tett fel a katolikus iskola létjogosultságáról, majd a Gravissimum educationis kezdetű nyilatkozatra hivatkozott, amely nem vesztette el erejét, ma is segít eligazodni abban, hogyan értsük az Egyház nevelési küldetését. Kifejtette, hogy
Amikor azt kérdezzük magunktól, hogy a katolikus iskolákra még mindig szükség van-e, nem funkcionális, hanem egzisztenciális kérdést teszünk fel. Azt kérdezzük, hogy
Ha a nevelés alakítja az emberiség jövőjét, akkor a katolikus nevelésnek egy olyan jövő kialakításához kell hozzájárulnia, amelyben a hit és az ész, a szabadság és a testvériség, az igazság és az együttérzés egymás mellett léteznek.
Ezután öt állításban fejtette ki, hogy miért is van még mindig szükség a katolikus nevelésre.
Széttöredezett világunkban különösen fontos az értelem és a bölcsesség. A katolikus iskola átfogó antropológiát kínál, amelyben az értelem, az érzelmek és a spiritualitás összefonódnak. Megtanít arra, hogy az életet ne véletlennek, hanem hivatásnak tekintsük.
Az olyan reflexió, amely elszakad ettől a talajtól, azt kockáztatja, hogy mechanikussá, töredezetté és lelketlenné válik. Bölcsesség nélkül a tudás hatalommá válhat; bölcsességgel viszont szolgálattá lesz.
Második állításában az előadó az identitásról beszélt, amely szükséges a mai pluralista, globális és gyakran polarizált társadalmunkban.
Az autentikus katolikus identitás nem ellentétes a nyitottsággal – épp ellenkezőleg, annak forrása. Nem bújik el, nem kényszerít, hanem javasol. Nem zárkózik el, hanem egyesít. Nem védekező, hanem kreatív. Az Egyház a magabiztos és párbeszédre nyitott utat testesíti meg, amely nem félelemből, hanem szeretetből reagál.
A harmadik állítás: Ebben a kölcsönös, egymástól függő világban szövetségekre van szükségünk. Olyan korban élünk, amikor széles körű, egymást kiegészítő és gyümölcsöző együttműködésekre van szükség az oktatási szektoron belül – helyi és nemzetközi intézmények között –, valamint jobb hálózatokra az egészségügyi szektorral, az egyetemekkel, a civil szervezetekkel, az állami és magánszektorral, valamint a szakemberekkel. A katolikus iskola így hivatott egy nagy, globális nevelési közösség részévé válni, egy valódi közösségi ökoszisztémává, amelyben minden karizma és intézmény egy nagyobb összefüggés részévé válik. A katolikus iskola hálózatokban való együttműködésével hozzájárul a közösség értékéhez. Hatását megsokszorozza, és
Negyedikként Carles Gil i Saguer arra hívta fel a figyelmet, hogy a szegénység és a kirekesztés által jellemzett világban igazságosságra van szükségünk. Idézte a Gravissimum educationis egyik szakaszát: „A Szent Zsinat nagyon buzdítja a lelkipásztorokat és a híveket, ne riadjanak vissza semmiféle áldozattól, támogassák a katolikus iskolákat, hogy azok egyre tökéletesebben végezhessék munkájukat, és gondoskodhassanak főleg olyanokról, akik szegények, akik nélkülözik a család támaszát és melegét, vagy akikben nincs meg a hit adománya.” (GE, 9)
Ahogy Ferenc pápa figyelmeztetett: ne csak jótékonysági célból közeledjünk a szegények felé – a perifériák tanítanak meg arra, hogy új szemszögből lássuk a valóságot, olyan nézőpontból, amely a központ számára gyakran ismeretlen. Sok gyermek számára a katolikus iskola az egyetlen kapcsolódási pont az Egyházhoz – ezt tudatosítanunk kell. Ez az első hely, ahol méltóságot, törődést és közösséget tapasztalnak. Ezért
Valahányszor egy katolikus iskola megnyitja kapuit a legkisebbek előtt, az evangélium válik láthatóvá. El tudnánk mozdítani katolikus iskoláinkat akár csak egy lépéssel is a perifériák felé? – tette fel a kérdést a piarista generális.
Ötödik állításában azt hangsúlyozta, hogy szükségünk van a reményre.
A katolikus iskoláknak a remény mestereit kell képezniük: olyan fiatalokat, akik nem adják fel, és akik gyógyítják a sebeket és újjáépítik a kapcsolatokat. A tanítás mindig az emberiségbe vetett bizalom kifejeződése. A remény nemcsak a nevelést táplálja, hanem maga a nevelés is reményt teremt.
Mivel a Gravissimum educationis nem zárt intézményként írja le a katolikus iskolákat, hanem élő közösségként, ahol az emberi élet alapvető elemeit tanulják meg, a piarista generális végezetül három javaslatot tett ezzel kapcsolatban.
A keresztény pedagógus nem sablonokat alkalmaz, hanem utakat teremt; azt alkalmazza, amit tud, abból alkot, amit tanult. A katolikus iskola innovációja ezért nemcsak pedagógiai, hanem társadalmi és lelki természetű is.
Pedagógiai, mert fejleszti az értelmet, az érzelmi életet és a lelkiismeretet. Nemcsak azt célozza, hogy a diákok többet tudjanak, hanem hogy megtanuljanak tanulni, és a jóság és igazság fényében kialakítsák saját ítélőképességüket. Misztagogikus, mert a hit szemszögéből történő nevelés azt is jelenti, hogy bevezetjük a diákokat a misztériumba, megtanítjuk őket arra, hogy az életet az evangélium fényében értelmezzék, és segítünk nekik felfedezni hivatásukat az életükben. Evangéliumi is, mert egy igazán evangéliumi iskola a szegényekből indul ki, és értük végzi nevelő munkáját.
Második javaslatként az egyéni és a közösségi gondoskodásról szólt. A diákok gyermekkoruk és serdülőkoruk jelentős részét az iskolában töltik, ezért az iskola nem lehet pusztán a tanulás helye – az odatartozás helyének is kell lennie, ahol a család és a közösség érzése tudatosan formálódik. A gondoskodás fejezi ki a keresztény nevelés küldetésének lényegét. A gondoskodás nem egy plusz feladat a pedagógusok számára, és nem is egy külön szerepkör az iskolai közösségben, hanem annak szerves része. Amikor egy közösség úgy dönt, hogy a jó szamaritánushoz hasonlóan cselekszik – nem hagyja magára a sebesültet, a sérültet, a beteget, hanem gondoskodik róla –, ott kezdődik el az emberiesség.
Harmadikként a családról mint első nevelési térről beszélt, amelyet nem tekinthetünk külső szereplőnek az oktatási folyamatban. A katolikus iskola nem helyettesíti a családot. Küldetése, hogy kísérje, meghallgassa és megerősítse a szülők nevelési feladatát. Amikor a család és az iskola szövetségesként ismerik fel egymást, és bizalmon, valamint közös felelősségvállaláson alapuló kapcsolatot alakítanak ki, akkor a nevelés valóban közösségi dimenziót nyer.
Adja Isten, hogy katolikus iskoláink továbbra is olyan helyek legyenek, ahol a fiatalok nemcsak azt fedezik fel, mire képesek, hanem azt is, kik ők valójában:
– fejezte be előadását Carles Gil i Saguer SchP, a piarista rend generálisa.
Fotó: Lambert Attila
Hollósi Judit/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
