Lassan több mint három évtizede állok a katedrán. Úgy érzem tehát, minden jogom megvan ahhoz, hogy kifejtsem véleményemet a január 31-re tervezett (a kormány részéről ugyan törvénytelennek nyilvánított) pedagógussztrájkról. Oktattam általános iskolában és középiskolában, szakképző intézményben és gimnáziumban. Nem egyszer megtörtént pályám során, hogy elegem lett a tanításból (az alacsony fizetésből, az eszetlen bürokráciából, az egyre kezelhetetlenebb gyerekekből, a hazug történelem- és irodalom-tananyagból), és másutt helyezkedtem el… rövid idő elteltével persze ismét a katedrán találtam magam. Egyfajta se veled, se nélküled állapot… Habár inkább mégis mindig „veled”. Ha talán a sírba nem is, de nyugdíjba (ha lesz egyáltalán) minden bizonnyal egy iskolából megyek majd.
Annak ellenére, hogy a „lázadó” tanárok közé sorolom magam, a január 31-i pedagógussztrájkot nem támogatom. Az alábbiakban szeretném kifejteni heves ellenkezésem okait. Egy mondatban összefoglalva a lényeget: azért nem veszek részt a két tanárszakszervezet kezdeményezésére megrendezendő munkabeszüntetésben, amiért kénytelen vagyok névtelenül megosztani gondolataimat. Mivel őszintén, nyíltan beszélni a világ és a magyarság alapvető sorskérdéseiről – az oktatás és a nevelés súlyos gondjait is beleértve – manapság egyáltalán nem lehet. Történik mindez egy úgynevezett „demokráciában”. Ha bárki is köntörfalazás nélkül merne beszélni az oktatás ügyének valóságos gondjairól, továbbá ezzel összefüggésben nemzetünk sorskérdéseiről, vajon miféle vádak özönét zúdítaná a fejére? Kiállnának-e mellette a kollégák, az oktatási hatóságok, a szakszervezetek, a politikusok? Egészen biztos, hogy nem.
Természetesen az alacsony tanári fizetések vérlázítóak. Pályám kezdete óta nyomaszt és dühít a pedagógusok anyagi megbecsülésének hiánya. Annyival is inkább dühít, mert az úgynevezett rendszerváltás óta hallom a politikusoktól az ostoba és hazug mantrát: „Az oktatás stratégiai ágazat!” Hányszor, de hányszor elmondták ezt? 2002-ben volt ugyan egy 50%-os közalkalmazotti béremelés, majd 2010 után is történt némi „bérrendezés”…az infláció nyomán azonban rövidesen a korábbi szintre esett vissza a pedagógusbérek vásárlóértéke. Hol voltak a most sztrájkot kezdeményező szakszervezetek az elmúlt 32 évben? Tudom, volt egy-két kísérlet munkabeszüntetés megszervezésére – azonban ezek a kezdeményezések vagy kudarcba fulladtak, vagy semmiféle célt nem értek el. Miért nem voltak képesek a tanárok, illetve az őket állítólag képviselő szakszervezetek egy igazán hatékony, több napon át tartó, valódi sztrájkot szervezni, egy olyat, amely (a mozdonyvezetők munkabeszüntetéseihez hasonlóan) valóban megbénította volna az ország működését? Nos, effajta radikális fellépést nem lehetett várni a 90-es években az egykori MSZMP-tag Szöllősi Istvánné vezette Pedagógusok Szakszervezetétől (melynek vezérkara tele volt egykori kommunistákkal). A PSZ-t azóta is „baloldali” kötődésű egykori tanárok vezetik. Az SZDSZ-es liberálisok befolyása alá került Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének (mely ugye 1988 táján Pokorni Zoltán bábáskodása mellett született meg) is csak akkor lehetett a hangját hallani, amikor magát polgárinak vagy nemzetinek nevező kormány ellen kellett hangulatot kelteni, vagy pedig a tantervből akartak kigyomlálni a magyar irodalmat és történelmet hitelesen és magyar szempontból bemutató részeket. (Melyekből pedig amúgy sincsen sok.)
32 év után furcsa előállni azzal, hogy „jobb később, mint soha”, de ami az igazi nagy baj: tényleg az alig több mint két hónappal a valóban sorsdöntő tavaszi választás előtt kell ezt a sztrájkot megszervezni a „politikamentes” szakszervezeteknek? Tudom jól, minden egyes választást „sorsdöntőnek” minősítenek szinte mindenütt és mindenkor, de a „megnevezhetetlen háttérhatalomnak” a nemzeti, családi és a keresztény önazonosság maradékainak felszámolása érdekében indított jelenlegi háborúja közepette aligha túlzás a tavaszi voksolást a magyarság sorsát illetően alapvető fontosságúnak nevezni. Márpedig a két balliberális tanárszakszervezet január 31-i akciója egyértelműen a hazánkra és a normalitásra nézve végzetes globalista erők malmára hajtja a vizet – ezért egyetlen magyar érzelmű tanár (sajnos nincs belőlük sok) sem vehet részt abban. Mindemellett pedig a tanárok nagy többsége nincs tisztában azzal, hogy a fizetések elsősorban nem a „Fidesz lopásai” miatt alacsonyak, hanem azért, mert éppen azok a „globális tőkestruktúrák” szivattyúzzák ki immár évtizedek óta a milliárdokat hazánkból, melyek itteni leghűbb csicskásainak a szekerét tolják a pedagógusszervezetek a rendszerváltás óta. (Hogy ezt az alapvető összefüggést magukat értelmiséginek nevező emberek nem fogják fel, az végtelenül elkeserítő. Miként persze az is, hogy azok a kevesek, akik felfogják, nem beszélhetnek erről sem a médiában, sem a tanórákon.)
Természetesen – mint az a fentebb elmondottakból is nyilvánvaló – nem csak a fizetésekről van szó! Miféle hitele van annak a szakszervezetnek, amely hevesen tiltakozott, amikor az oktatási kormányzat lehetővé tette Wass Albert és Herczeg Ferenc oktatását az irodalomórákon? Ugyanezek a szakszervezetek mélyen hallgattak például a cigány diákok és liberális segítőik vérlázító gyöngyöspatai ámokfutása kapcsán. De soha nem szólalnak meg akkor sem, amikor egy-egy tanárt meghurcolnak azért, mert erélyesen rendre meri utasítani a pedagógusokat, de iskolatársaikat is terrorizáló „roma tanulókat”. És ha már a cigánykérdésnél tartunk: nyilvános fórumokon, iskolákban, a „közösséginek” csúfolt netes felületeken szigorúan tilos beszélni arról a tényről, hogy a cigányság lélekszámának rohamos gyarapodása alapvetően változtatja meg (és nem kedvező irányban) az életünket. A „roma tanulók” iskolai megjelenése súlyos kihívást jelent a tanárok többségének, sokan éppen emiatt (és nem csak az alacsony fizetés következtében) menekülnek el a pályáról. Vajon ha bármely tanár a szakszervezet segítségét kérné, mondván, nem tudja kezelni a neveletlen és kezelhetetlen „roma” gyerekeket, a „rasszista” megbélyegzéstől rettegő iskolai vezetéstől pedig semmiféle támogatást nem kap – nos, vajon miféle segítséget kapna a szóban forgó tanár ezektől a szakszervezetektől? Melyek a világuralmat gyakorló elit pusztító globális-liberális ideológiájához igazodnak ahelyett, hogy a tanárok érdekeit képviselnék. Miért kellene akkor követni őket, ha ők munkabeszüntetésre szólítanak fel?
Ráadásul teljesen nyilvánvaló az is, hogy a két tanárszakszervezet alig titkolt globalista-liberális ideológiája – amely az élet minden területét, így a pedagógiát és az iskolai életet is megfertőzte -, az oka a tanintézményekben tapasztalható tarthatatlan fegyelmi állapotoknak. A tanárokat a „gyerekek jogaira” hivatkozva a fegyelmezés minden eszközétől megfosztották. Liberális körökben az iskolai nevelésről beszélni sem illik. (Bezzeg az „lmbtq-aktivisták” megjelenése az iskolákban, az nem gond nekik.) A 2000-es évek elején még csak a kereskedelmi televíziók ízléstelen és ostoba műsorai (Való világ és hasonlók) mérgezték gyermekeink lelkét és elméjét. Napjainkban viszont a „közösségi médiák” rombolják le mindazt, amit egy lelkiismeretes tanár az iskolában a diákok lelkében felépíteni igyekszik. Tiltakoztak-e valaha is ezek a szakszervezetek, vagy akár önszerveződő pedagóguscsoportok (ha egyáltalán létezik ilyen) a morált sárba tipró, a valódi tudást és szorgalmat kigúnyoló tévék, rádiók, netes hálózatok végzetes tevékenysége ellen? Sohasem tették. Kinek az érdekeit is képviselik ezek a pedagógus-szakszervezetek akkor? És a tanárok… tényleg tisztában vannak azzal, miért is válik egyre nehezebbé, ha nem éppen lehetetlenné nevelni és oktatni napjainkban?
Végezetül pedig van két tantárgy, melynek oktatása súlyos kihívást jelent egy magyar érzelmű, a múltat jól ismerő, sokoldalúan tájékozott, lelkiismeretes tanár számára. Természetesen a magyar irodalomról és a történelemről van szó. Vajon számíthatna a most a pedagógusok alacsony fizetése miatt olyannyira aggódó szakszervezetek védelmére az a tanár, aki bajba kerülne, mert a tanórákon bemutatná az érem másik oldalát is? Beszélne például a hun-magyar rokonságról, a galíciai bevándorlás következményeiről, Istóczy Győző Antiszemita Pártjának megalakulása okairól, a tiszaeszlári perrel kapcsolatos vitákról, a Nyugat folyóirat és a Károlyi-kormány mögött álló erők valódi szándékairól, bemutatná a Tanácsköztársaság vezetőinek származása kapcsán felmerülő véleményeket… Mi történne ezzel a tanárral? No és persze ha egy tanár elkövetné a „legfőbb bűnt”, és be merészelné mutatni a holokauszttal kapcsolatos revizionista érveket is – a hivatalos álláspont ismertetése mellett, természetesen –, vajon meddig állhatna a katedrán? Nem lenne a szakszervezetek feladata, hogy a kirekesztés, rasszistázás, nácizás, megbélyegzés helyett elősegítsék szabad és nyilvános viták lefolytatását a történelem- és irodalomtanítás bizonyos – éppen a liberális szellemi terror miatt – „kényesnek” minősülő kérdéseinek tisztázása céljából? Ha pedig nem támogatnak ilyen jellegű nyilvános eszmecserét, vagyis hozzájárulnak a liberális szellemi terror fönntartásához, akkor milyen alapon tartanak igényt a tanártársadalom érdekeinek képviseletére?
A fentiekben felvázolt kételyek akkor is felmerülnek, ha tudjuk jól: az egyetemen erőteljes liberális agymosáson átesett pedagógusok között sajnos nagyon kevés a nemzeti, főleg a radikális érzelmű kolléga. A két tanárszakszervezet, a pedagógusok nevében megnyilatkozó „szakértők”, a baloldalinak nevezett (de részben az álságos „jobbközép”) politikai alakulatok annak a beteg, a „megnevezhetetlen háttérhatalom” berkeiből kiáradó bűzös liberális ideológiának a hívei, mely elsősorban felelős az oktatás lezüllesztéséért, a gyermekeink lelkében és szellemében az elmúlt évtizedekben végbement pusztításért. Ezért minden felhívásuk, kiállásuk és nyilatkozatuk hamis és hiteltelen.
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
