Beszélgetőpartnerünk több, mint hat évig dolgozott börtönőrként, szolgált körletben, és kísért fogvatartottakat is tárgyalásra, kórházba. Nagyjából egy éve szerelt le, pedig szerette a hivatását, ha rajta múlik, innen ment volna nyugdíjba. De nem rajta múlt. Egyszerűen nem bírta tovább.
A képzésen megtanulta a törvényeket és szabályokat, amelyeknek a keretén belül a munkáját végeznie kell. Aztán bekerült a rácsokon belülre, és hamar világossá vált számára, hogy a különböző paragrafusok helyett a mindennapokat egyetlen mondat határozza meg:
„Oldd meg! És ennek a felszólításnak engedelmeskedve szinte naponta követtük el a legkülönbözőbb szabálytalanságokat.”
Ennek pedig nem az az oka, hogy a bv-seket, vagy elöljáróikat nem érdeklik a szabályok. Ha működtetni akarják a rendszert, akkor nem tudják betartani őket. A problémák legfőbb forrása
az egyre kínzóbb munkaerőhiány.
Ebédszünetről csak álmodhatunk
Hetekre, hónapokra előre tudják, melyik rabot, mikor és hova kell szállítani bírósági tárgyalásra. Mégis a kísérési feladatot csak az utolsó, vagy inkább az utolsó utáni pillanatban tudják csak kiadni, amikor sikerül keríteni rá embert – és akkor is többnyire csak egyet. Ez pedig jogilag ugyan lehetséges, de valójában nagyon veszélyes gyakorlat.
A legutóbbi, fegyveres szökést a a BvOP (Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága – a szertk.) gyorsan lerendezte annyival, hogy a kolléga nem követett el hibát. Ez valószínűleg igaz is, csakhogy arról nem nagyon beszélünk, hogy miért egyedül kísérte a bíróságra a fogvatartottat? – mutat rá Fruzsina.
„Ilyenkor az egyik kezemmel fogom a vezetőszárt, és egy pillanatra sem engedhetem el. Ha a ne adj’Isten használni kell a fegyveremet, a fogammal biztosítsam ki?”
– teszi fel a költői kérdést.
A fogolykísérés sokszor őrült rohanásban zajlik. Mivel eleve későn adják ki a feladatot, a fogvatartottat gyakran csak fél-egy órás késéssel tudják átvinni a bíróságra. A bírónak addig ott kell tartania a többi vádlottat és tanút, így nem egyszer előfordul, hogy inkább elnapolják a tárgyalást.
„A legtöbb napon az elvileg kötelezően kiadandó fél órás ebédszünetről legfeljebb csak álmodhattunk. A kollégák nagy része szó szerint zsebből ebédel, úton-útfélen bekapva egy péksüteményt.”
Nem jobb a helyzet a rácsok mögött, a körletekben sem. Csak egy példa: egy 12 órás éjszakai szolgálatban
egyetlen börtönőr 2-3 emeletnyi fogvatartottra, vagyis akár 4-500 emberre kell, hogy felügyeljen. Az öngyilkosságra hajlamosokat – és ilyenek nem kevesen vannak – legfeljebb fél óránként ellenőrizni kell.
Az amerikai filmekben gyakran látni a képernyőt bámuló, fánkot evő smasszerokat. Na, nálunk ilyen nincs. Ahhoz, hogy egyedül ellásd ezt a szolgálatot, 12 órán keresztül folyamatosan talpalnod kell. Lazsálni nem lehet, mert a folyosói kamerák a valóságban nem a rabokat, hanem minket vesznek.
Nem egyszerűbb a nappali szolgálat sem. Minden fogvatartottnak joga van naponta egy órát szabad levegőn tartózkodni, ehhez természetesen megfelelő őrszemélyzetre is szükség van. A létszámhiány miatt azonban nem egyszer előfordul az az abszurd helyzet, hogy
a „sétáltatás” lebonyolítására vidékről kell felhozni bv-seket, akiket aztán vissza kell szállítani, hiszen a saját intézményükben is szükség van rájuk.
Nem az ő, hanem az én kezemen van biincs
2018 eleje óta úgynevezett „kvótarendszert” vezettek be, amely szerint bizonyos időközönként biztonsági feladatokra is beosztanak más területen dolgozó bv-seket. Köztük olyanokat is, akiknek semmi gyakorlatuk nincs az ilyen szolgálatban. A létszámhiány már olyan súlyos, hogy nem egyszer tiszteknek, vagy akár főtiszteknek kell őrszolgálatot ellátniuk.
„Amikor egy hadnagy, vagy őrnagy áll a őrségben a toronyban, akkor azért elgondolkodsz, hogy valami itt nagyon nincs rendben.”
Ilyen munkaerőhiány mellett a szolgálat szinte teljesen tervezhetetlenné válik. Elvileg egy hónapra előre össze kell állítani a beosztást, de
„sokszor már a táblázatot kitöltő tiszt is pontosan tudja, hogy amit beír, az hazugság, és 100 százalék, hogy tarthatatlan lesz.”
mondja Fruzsina.
Neki sincs azonban más választása, hiszen papíron a beosztásnak el kell készülnie. A gyakorlatban aztán sokszor az történik, hogy
„a 12 órás szolgálat végén- ami után járna egy nap pihenő – látod, hogy nap közben átírták a táblázatot és másnap reggel megint jöhetsz dolgozni. Vagy kapsz egy parancsot, hogy kísérj át valahova egy fogvatartottat. „
Nem ritka, hogy egy bv-snek 8-10 napot is le kell húznia egyfolytában. nekik egyébként a rabszolgatörvénytől teljesen függetlenül már régen 413 óra az éves túlmunka keretük, és az ennek fejében járó pótlék kifizetését, vagy pihenőidő kiadását másfél évig csúsztathatják.
A holnapi családi program lemondásáról, vagy, hogy nem tud elmenni a gyerekért, a munkaidő végeztéig nem értesíthetik szeretteiket sem, mert szolgálat közben a körletben nem lehet náluk telefon. Jellemző kis sztori, hogy
a parancsnoki folyosón egy ideig kint volt a „Családbarát munkahely” tábla – de most már onnan is lekerült.
Ráadásul a foglyok is egyre inkább tisztában vannak a jogaikkal – vagy azzal, amiről úgy vélik, hogy joguk van hozzá. Ez Fruzsina szerint önmagában nem is volna baj, de sokan az ügyvédeiken keresztül szinte terrorban tartják az őket őrző egyenruhásokat. Vannak jó néhányan, akik olyan hosszú szabadságvesztést kaptak, hogy nincs már érdemi vesztenivalójuk, gondolkodás nélkül bevállalják a hamis tanúzást is, ha megszívathatnak egy-egy bv-st. Akit ugyan alaptalan vád esetén nyilván felmentenek az eljárás végén, de addig felfüggesztik.
„Néha azt éreztem, nem is az ő, hanem az én kezemen van bilincs”
– fakad ki Fruzsina.
Az életet választottam
Erre a pokoli kiszámíthatatlanságra és a túlterheltségből fakadó, gyakran hazavitt stresszre rengeteg család ráment már, nem is beszélve azokról, akik a negyven felé haladva sem tudnak, mernek családot alapítani ilyen körülmények között. Mondjuk a 150 ezer forintos alapilletményre gyereket vállalni eleve elég nagy merészség.
„Ezt a pénzt egymás között csak munkábajárási segélynek hívtuk.”
– mosolyog keserűen Fruzsina.
Közben a külsőségekre igyekeznek minden korábbinál jobban odafigyelni. Új rabszállító autókat vásároltak, a börtönőröket Glock 17-es kommandós pisztolyokkal szerelték fel.
„Csakhogy ezekben az rabomobilokban agyonhajszolt emberek őrzik a fogvatartottakat, a csilivili új fegyvereket fáradtságtól szédelgő, gyomorideggel élő kollégáknak kellene szakszerűen használni.”
– teszi hozzá volt bv-s
Fruzsina egy ideig nem csatlakozott a 2017 második felében induló leszerelési hullámhoz, de néhány hónap múlva mégis kénytelen volt belátni, hogy tűrőképessége határára érkezett.
„A papír mindent elbír, de mi nem. Én eddig tudtam csinálni. Minden tiszteletem azoké, akik maradtak, és tovább végzik a hivatásunkat. De ilyen körülmények között csak túlélésre lehet játszani. Én pedig a túlélés helyett az életet választottam: leszereltem. Nincs olyan nap, hogy ne lenne emiatt lelkiismeret furdalásom, de nem bántam meg.”
mondja szomorúan Fruzsina. Hozzáteszi: tisztában van vele, hogy sokan azt mondják: minek panaszkodik, elvégre ő választotta ezt a munkát, tudnia kellett volna, mivel jár.
Ez igaz is. Csakhogy mi nem arra tettünk esküt, ahogyan végeznünk kell a dolgunkat, és az eskünket nem mi, leszerelők szegjük meg, hanem azok, aki nem hajlandóak normális körülményeket teremteni a munkánkhoz.
magyarázza indulatosan. Fruzsina reméli, hogy az emberek megértik: nem csak a bv-sek „rinyálásáról” van szó, hanem az ő biztonságukról is. A létszámhiány jelentette kockázat napról napra nő, egyre több rizikós döntést kell felvállalni, ha működtetni akarják a rendszert.
„Nem tudom, minek kell történnie, amit már nem tudnak lepapírozni, de abban biztos vagyok: csak idő kérdése, hogy ebből egyszer nagyon nagy baj legyen. Nem kellene megvárni.”
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
