A Krím és Oroszország ünnepelt, Ukrajna bénult, kaotikus állapotában fogatlan sárkányként tüzet okádott, a Nyugat pedig döbbenten állt a történtek előtt. A helyszínről tudósító többi újságíróval együtt azt hihettük, hogy a boldogság (fél)szigetén vagyunk, szinte fel sem fogva, hogy az öröm tűzijátéka helyett valódi lövedékek is robbanhattak volna a fejünk felett. Mint annyiszor, amikor a világ kereke nagyot fordult. A világpolitikai feszültség akkor és ott kitapintható volt, három év múltán azonban már tisztábban látszik, hogy mi is történt 2014 kora tavaszán a Krímben.
De ne szaladjunk ennyire előre! A dolgok megértéséhez vissza kell pörgetnünk az idő kerekét február 21-ig, amikor a tél elején a jogos és az EU-val kötendő társulási szerződés elhalasztása miatt kicsordult elégedetlenségből kibontakozó Euromajdan teljes káoszba fordult. Addigra a szélsőséges nacionalistáktól a tehetetlen ellenzéken át az egyik oldalon az ukrán piacra és Oroszország kiszorítására a fogukat fenő, míg a másikon a befolyást megőrizni kívánó hatalmakig mindenki rátelepült a Kijev főterén tiltakozók mozgalmára. A Viktor Janukovics nevével fémjelzett vezetés is csak szerencsétlenkedett, az utcán máig tisztázatlan körülmények között kitört lövöldözés után halottak hevertek, s e felfordulásban három európai, a német, a francia és a lengyel külügyminiszter próbált közvetíteni a kékek és az utcán randalírozó szélsőségesek nyomása alatt tárgyaló narancsos erők között. A választások előre hozataláról, így gyakorlatilag a törvényes átmenetről európai garanciával megszületett egyezség azonban reggelre semmivé vált. Janukovics elnök hatalmát megdöntötték, az elnök Oroszországba menekült, s a puccstól május 25-ig, Petro Porosenko megválasztásáig immár nemcsak az anarchia, hanem a törvénytelenség, az illegitim hatalomátvétel állapota jellemezte az országot.
Az eseményekkel való tehetetlen sodródás Moszkva számára vészesen alakuló dinamikája, az oroszellenes hangulat lépéskényszerbe hozta a Kremlt. A tét óriási volt. Vlagyimir Putyinnak el kellett döntenie, hogy a kisebb szünetekkel negyedszázada tartó külpolitikai visszaszorulását megállítva közvetlenül a szláv térségbe engedi-e a NATO-t, egészen a határaiig, vagy a Nyugat értésére adja, hogy Amerikával az élen átlépte azt a bizonyos vörös vonalat. Gondolkodásra sok idő nem volt, s mint azt ma már tisztán láthatjuk, a mérlegeléskor a katonai, biztonsági megfontolások felülírtak mindent. A politikai és gazdasági következményekkel is számolva Putyin a kisebbik rosszat választva megelőző lépésre, a krími akcióra – az egyik olvasatban megszállására, míg a másikban a félsziget hazatérítésére – szánta el magát.
Három év távlatából mindinkább egyértelmű, hogy nem nagyon tehetett mást, s ennek a történetnek Ukrajna nem az alanya, csak a tárgya. Oroszország tovább nem hátrálhatott, s ezt a lépést, saját biztonságát szem előtt tartva, vállalnia kellett. Ezért van az, hogy amikor a nyugati elemzők orosz agresszióról beszélnek, akkor Moszkvában ezt éppen fordítva látják. Az ő olvasatukban Oroszország a Krímben is csak védekezett. Berlintől Párizson át Washingtonig senki nem mérte fel a veszélyét annak, hogy az ukrán helyzet alakulása milyen érzékenyen érinti Moszkvát. Ezt már csak azért sem érthették, mert a hidegháború után az Oroszország megértésére irányuló potenciál drámaian leépült. Pedig a 90-es évek mélyrepülése után Oroszország stabilizálódott, magára talált, s mind határozottabban megjelenítette az érdekeit is. Sokáig azonban még ekkor is azt remélte, hogy egyenrangú partnerként fogadják el, s csak finoman kopogtatott, a Nyugat azonban ezekre a hangokra nem rezonált. Ha meghallotta is, birodalmi fantomfájdalmaknak tulajdonította. Tíz éve Münchenben Putyin figyelmeztetett, hogy Moszkva nem fogadja el tovább az Amerika által írt játékszabályokat, s részt kíván venni a változóban lévő világrend alakításában. Nyugaton ezt sem értették, s a NATO 2008-ban a bukaresti csúcson határidő nélkül, de vállalást tett Ukrajna felvételére. Mint mára kiderült, ezzel nem az európai biztonságot erősítette. Sőt!
Persze, erre bárki felvetheti, hogy Oroszország érzékenységére figyelni múltban ragadt gondolkodásra utal, hiszen a Szovjetunió és a kétpólusú világrend már csak történelem. Ez így van, ám éppen az aludta át az elmúlt negyedszázadot, de legalábbis annak utolsó másfél évtizedét, aki nem akarja látni Oroszország geopolitikai tényezővé válását. A Kreml érdekeivel vagy éppen érzékenységével ma már számolni kell, s aki ezt nem teszi, olyan helyzetbe keveredhet, mint az EU Ukrajnával. A Nyugat azonban láthatóan értett a Krímből, s a meglepődésből ocsúdva most folyamatos orosz agressziót vizionálva éppen pánikba esett. A következő lépés az inga visszalendülésével valamiféle reálpolitika lehet, amely a helyén kezeli Oroszországot, s a partnert, a lehetőséget is meglátja benne. Talán még nem késő!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017. 03. 20.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
