Van remény, hogy a vesztébe rohanó Nyugat-Európa közép-európai segédlettel mégis megmenekül.
Nehéz szívvel állapítom meg, hogy a nyugat-európai fejlemények Oswald Spengler elméletét követik. A kultúrák – mint a növények – szárba szökkennek, kivirágzanak, majd elpusztulnak. A kivirágzás, a csúcspont időszakán talán még lehet vitatkozni: a 70-es, 80-as évek jóléti állama volt az. Amikor a jóléti szolgáltatásokat (egészségügy, oktatás, szociálpolitika) az állami költségvetés fedezte. Mert a jóléti közgazdaságtan elmélete szerint ezek „pozitív externáliák”, és ha azokat közpénzből fizetik, az előrelendíti a gazdaságot, fokozza a gazdasági teljesítményt is. Vagy még a thatcheri reformok időszaka is beletartozik?
Amerika, de főleg a délkelet-ázsiai kistigrisek, majd pedig Kína is, a szociálpolitikát elhanyagolva és ezáltal költségelőnyöket szerezve a világpiacon háttérbe szorították a nyugat-európai jóléti államokat. Ezt először az 1979-ben kormányra kerülő Margaret Thatcher elégelte meg, a jóléti államot az „eltartottság kultúrájának”, a munkáspárti politikát pedig szocialistának bélyegezve, és lefaragta a jóléti kiadásokat, a szakszervezeteket pedig háttérbe szorította. A brit példát kénytelen-kelletlen valamelyest a többi nyugat-európai ország is követte, Németországban például Gerhard Schröder kancellársága idején. Nyugat-Európa gazdasági versenyképessége így újból javult. De a hanyatlás ma már nem vitatéma, itt van előttünk, benne élünk.
A visszaesést én akkortól számítom, amikor Nyugat-Európában elkezdtek terjedni a hagyományos társadalompolitikával szembeni eszmék. Így amikor a hagyományos osztály- és nemzeti identitást elkezdte felváltani a nemi identitás kultusza.
És nemcsak oly módon, hogy elnyomta, háttérbe szorította az előzőeket, de elfogadottá, sőt uralkodóvá kívánta tenni a nemi devianciákat. Az Amerikából kiinduló woke (ébredés) pedig szégyenletessé tette a fehér ember történetét, megtagadtatta vele a múltját.
Mindehhez járult még a 2015-től Európába tömegesen beáramló, sőt bátorított muzulmán migráció, mely lassan-lassan olyan jelenségekhez vezetett, amelyeket Michel Houellebecq Behódolás című, 2015-ben írt regényében vizionált.
(A német városok muzulmánok által is lakott negyedeiben már ma is elmarad a karácsonyi ünnepi díszítés.) És miközben mecsetek és minaretek épülnek, a keresztény templomok kiüresednek, kulturális intézményekké válnak, ahol mise helyett nem ritkán dobhártyaszaggató beatzene szól. A német általános iskolák súlyos tanárhiánnyal küszködnek, mert a fiatalok nem mennek e pályára, nem hajlandók bajlódni a már nagyrészt migrációs hátterű, idegen identitású gyerekek tanításával.
Vajon véletlen egybeesés-e, hogy
e lassanként gyökereit vesztett és múltját, értékeit megtagadó, gazdaságilag is hanyatló civilizáció háborúba menekül?
A Szovjetunió összeomlása, a Varsói Szerződés felszámolása és a szovjet csapatoknak a volt NDK-ból történő kivonása ellenében a Nyugat több alkalommal is megígérte, hogy a NATO nem fog kelet felé terjeszkedni. De 2004-ben már valamennyi volt európai szocialista ország a NATO tagja lett, sőt a három volt balti szovjet köztársaság is. Amikor pedig az amerikaiak megbuktatták az oroszbarát ukrán elnököt, és a nyugatiak felkínálták Ukrajnának a NATO-tagságot, az oroszoknak elfogyott a türelme és támadásba lendültek.
Nem mellesleg az orosz energiáról és nyersanyagokról, valamint a hatalmas felvevőpiacról való lemondás Nyugat-Európát gazdasági válságba taszította. Így
megkaptuk a történelmi múltjában, osztály- és nemzeti hovatartozásában és nemi azonosságában elbizonytalanított, és minden őrültségnek kiszolgáltatott, gazdaságilag lecsúszó kontinens képletét.
A Spiegel idei, 14. számát a háborús készülődésnek szentelték. Az egyik cikkben ezt olvashatjuk:
Németországnak nem csak pénzre és fegyverekre van szüksége, hogy megvédje magát. Ha kitörne a konfliktus, a társadalomnak készen kell lennie arra, hogy fiataljait a háborúba küldje. Vajon készen áll rá?
Elkezdték a második világháborúból megmaradt bunkerek felújítását és újak építését, a kötelező sorkatonai szolgálatot gyakorlatilag már bevezették. Pár héttel ezelőtt a francia vezérkari főnök tett hasonló kijelentést: a franciáknak számolniuk kell azzal, hogy egy oroszok elleni háborúban elvesztik fiaikat. Nyugat-Európában a hadiipar teljes gőzzel működik.
A minap pedig Mark Rutte NATO-főtitkár figyelmeztetett, hogy olyan időknek nézünk elébe, mint az első, majd a második világháború volt, szokjuk a gondolatot. Miért is? Mert az oroszok meg fognak támadni minket. (Vajon miért és hogyan? Amikor még négy év után sem bírnak Ukrajnával.)
Hitlert, miután a szovjet csapatok körbezárták Berlint, a tábornokai figyelmeztették, hogy meg kell adniuk magukat, mert már az emberanyag is elfogyott, a 15-17 éveseket sorozzák be.
Hitler magából kikelve üvöltött: „Hát mire valók a fiatal férfiak, ha nem arra, hogy meghaljanak a hazájukért?” A róla készült legutolsó fényképen felhajtott gallérú köpenyben, reszkető kézzel, fázósan a frontra induló, válláig érő gyerekeket búcsúztatja.
Pszichiáterek utólag ezeket a torzulásokat vélik felfedezni személyiségében: extrém narcizmus, hisztéria, paranoia, pszichopátia, borderline. Kár, hogy nem előbb, és nem csukták idejekorán zárt intézetbe. Én ide utalnám Mark Ruttét is. Meg a hétgyermekes Ursulát. (Aki mellesleg orvos, és felesküdött, hogy életét az emberek gyógyításának szenteli.)
Neves közgazdász ismerősöm egy magánlevelezésben így fakadt ki: „Örülnék, ha Orbán (is) venné a lapot végre: a süllyedő Titanicon nem a parancsnoki hidat kell elfoglalni, és nem kapitányt kell cserélni, hanem ezt a hajót időben el kell hagyni! Hangsúlyozom: még időben! Mielőtt ez a csürhe magával rántana minket a mélybe!” Tegyük félre az indulatokat és nézzük tárgyilagosan a helyzetet! A magyar gazdaság az egységes piac nélkül életképtelen lenne: külkereskedelmünk több mint kétharmada a többi EU-tagországgal realizálódik. Ezt tehát nem hagyhatjuk el. Továbbá az EU több mint egységes piac; a tőke, a munkaerő és a szolgáltatások szabad áramlásának is teret ad. Gondoljunk arra a több százezer magyarra, akik más EU-tagországban dolgoznak. Talán mégiscsak az uniós kormányrudat kellene kézbe kaparintani.
Nem vagyunk egyedül.
Nagy szerencse, hogy az amerikaiak már tavaly megelégelték a gendert meg a woke-ot, Trump ennek köszönheti a megválasztását. A visegrádi négyek közül hárman már visszatértek a normalitáshoz, és Franciaországban is erősödik a nemzeti oldal. Meg Németországban is.
Így megvan a remény, hogy a vesztébe rohanó Nyugat-Európa közép-európai segédlettel mégis megmenekül.
Kiss Károly
A szerző közgazdász és társadalomkutató
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
