Európai szemmel a kérdés felfoghatatlan, hiszen nálunk teljesen természetes dolog, hogy adott egy ország, annak van egy nyelve (ritkábban: több nyelve), az emberek ezt a nyelvet anyanyelvüknek tekintik, s az egész hivatalos élet, valamint az oktatás is ezen a nyelven zajlik az óvodától a felsőfokú diplomáig. Lehet ettől eltérés, de az kivételes.
Az amerikai kontinensen a helyzet azonos az Európában meglévővel, azaz a hivatalos nyelv egyben az emberek tényleges nyelve és használatban is van minden szinten. Ázsia nagy részében is így van.
A nagy kivétel Afrika. Ott az emberek jellemzően 10-20 %-a beszéli az adott ország hivatalos nyelvét, azt is idegen nyelvként. (Magán a kontinensen kivételt csak az arab országok, valamint Dél-Afrika és Angola jelentenek ez alól.) Viszont a felsőoktatás csakis hivatalos nyelven van, sőt egyes esetekben valamilyen európai nyelven, mely nem is hivatalos nyelv.
Így tulajdonképpen egyfajta nyelvi teszt van az oktatásban. Aki felsőfokon akar tanulni, annak először meg kell tanulnia angolul/franciául/portugálul/spanyolul, olyan szinten, hogy azon képes legyen tanulni valamely szakon.
Ázsiában is van hasonló egyes volt brit gyarmatokon: Banglades, Brunei, India, Malájzia, Nepál, Pakisztán, Szingapúr. Ezeken a felsőoktatás többségében angol nyelvű, bár nem az angol a lakosság nyelve, sőt az átlagember nem is tud angolul – talán Szingapúrt leszámítva -, mégis megmaradt az a rendszer, hogy a diplomás ember tud angolul.
Indiában ez annyira így van, hogy már a középiskolákban megkezdődik a felkészülés: az állami iskolákban is van angol, de csak tárgyként, míg a legtöbb magániskolában eleve angol a tanítás nyelve, csak az megy helyi nyelven, amit másképp nem lehetne (helyi nyelv és irodalom). Tehát ha szülőnek van pénze, eleve angol tannyelvű iskolába íratja be a gyereket.
Tulajdonképpen ugyanaz, ami Nyugat-Európában is volt a XIX. századig: csak latinul lehetett egyetemre járni.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
