Az (orvos)történelemben kicsit is járatos Olvasó előtt ismerős lehet a „magyar betegség” kifejezés. Szögezzük le azonban rögtön az elején: a huszadik században e megnevezéssel illették a magyarok sorait megtizedelő tüdővészt (tuberkulózis, tébécé) is. Holott az igazi „magyar betegség” jóval korábban vált ismertté. Történetét a kiváló orvostörténész Győry Tibor (1869-1938) dolgozta fel az 1901-ben magyarul (és németül is) megjelent „Morbus Hungaricus” c. könyvében. Ő tisztázta, hogy a „magyar betegség” az esetek döntő többségében a ma „kiütéses tífusznak” nevezett fertőző betegség volt.
Győry könyvét – német közvetítéssel – ismerte a tífuszos betegségek históriáját feldolgozó amerikai Hans Zinsser (1878-1940) is. Mint neve is mutatja, az európai gyökerekkel rendelkező, de már New Yorkban született Zinsser a bostoni Harvard Egyetem immunológiai osztályának volt a vezetője. Sokat foglalkozott a „tífuszok” közé sorolt „kiütéses tífusszal” is, amely felbukkanása óta a legkülönfélébb neveket viselte (ezeket sorolja fel könyvének címoldalán.) Ezen nevek egyike volt a „Morbus hungaricus” is. A könyv angol címe: „Patkányok, tetvek és a történelem”. Ettől lényegre törőbb a német fordítás (1949) címe: „Patkányok, tetvek és a világtörténelem”.
Nem indokolatlan a német fordító által a „világ” történelemre kiterjesztett cím. A kiütéses tífusz ugyanis egyike azon betegségeknek, amelyek az időről időre fellángoló járványok révén történelemformáló tényezővé is váltak. Ezt a történelemformáló erőt ismerte fel a Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert is, amikor Az őrült majom c. könyvében (magyarul l970-ben jelent meg) ezt írta:
Történelmünk nemcsak véres történelem, de hamis is, mert… a legtöbb háborút nem dicsőséges királyok és vitéz tábornokok döntötték el, hanem tetvek és patkányok, amelyek fertőzést hordoztak és járványokat terjesztettek.”
Ilyen betegség volt a történelem folyamán a pestis, kolera, fekete himlő, influenza – és ilyen betegség a napjainkban dúló koronavírus okozta kór. Magyarország területén főleg, a török hódoltság idején, a 16. században dühöngött a kiütéses tífusz. De miért kapta a „morbus hungaricus” nevet? Nos azért, mert az itt, a török ellen harcoló németekből, olaszokból álló zsoldosseregek katonáit tizedelte. Az őslakos magyarok ill. a magyar földön évtizedek ót magukat otthon érző törökök közt jóval kisebb mértékben fordult elő ez a járványos kór. Ezért vélték úgy a kor (katona)orvosai, hogy ez kimondottan „magyar” betegség, amelyet csak Magyarországon lehet elkapni. Tegyük hozzá: ez az időszak a bakteriológiai, virológiai ismeretek előtti éra. Akkor még nem tudták, amit ma tudunk, hogy a kiütéses tífusz okozója a Rickettsia prowazeki nevezetű, a baktériumok és a vírusok közti „határon” elhelyezkedő kórokozó.
Ma már azt is tudjuk, hogy kórokozót leggyakrabban a ruhatetű terjeszti (a patkányok a pestis terjesztésében játszottak szerepet; a pestist gyakran összetévesztették a tífusszal.) A ruhatetű ürüléke, beledörgölve a bőr apró sérüléseibe bejut az ember szervezetébe és magas lázzal, kiütésekkel, zavartsággal járó betegséget okoz. Nem meglepő tehát, hogy a nem éppen higiénikus körülmények között táborozó, eltetvesedett zsoldosok között terjedt leginkább – ezért nevezték „morbus castrensis”-nek, tábori betegségnek is. A „jobb” körülmény közt, városban, várban lakó magyarok ezért is voltak „védettebbek” a fertőződéssel szemben. Csupán a teljesség kedvéért: szinte Zinsser könyvével egy időben, 1936-ban adták ki az amerikai orvostörténész, Ralp H. Major (1884-1971) könyvét „Disease and Destiny” címmel, melyet az 1938-as magyar fordítás „A végzet katonái” címmel jelentetett meg. Ennek egyik fejezete a „Morbus Hungaricus” címet viseli.
Említett járvány-történeti könyve 268. oldalán ugyanis ezt írja (nyers magyar fordításban):
A törökök és magyarok relatív immunitása jelezheti a létezését a „nyáj” ellenállásnak (herd resistance) nevezett jelenségnek, vagyis annak, ami a betegségnek hosszasan és állandóan kitett népességben alakulhat ki, a szórványos esetek és a kis csoportos fellángolások következtében.”
A nyájimmunitás napjainkban az egyik leggyakrabban használt fogalom. Arra utal, hogy egy fertőző betegség a népességben, a „nyájban”, akkor nem fog terjedni, ha a populáció 80-90 %-a már védett. Vagy azáltal, hogy már átesett a fertőzésen – ez történhetett a „magyar betegség” esetében – vagy pedig beoltatja magát a fertőzés ellen. Ez történik napjainkban a COVID19- fertőzés esetében.
A valószínűleg Zinsser által elsőként leírt nyájimmunitás jelensége, döntő érv az mellett, hogy minél többen oltassuk be magunkat a koronavírus ellen. Csak a nyájimmunitás minél előbbi kialakítása tudja hatékonyan megállítani napjaink „magyar” betegségét, a COVID19 pandémiát.
Dr. Kiss László
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
