A pásztor és a nyáj feltételezik egymást. Pásztor nélkül nincs nyáj, nyáj nélkül nincs pásztor.
A pásztor és a nyáj feltételezik egymást. Pásztor nélkül nincs nyáj, nyáj nélkül nincs pásztor.
“Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon, Messziről lobogva tenger pusztaságon…” Így kezdi Arany János a Toldit, Ilosvai Selymes Péter nyomán, aki már jóval korábban szépen emlékezett az elmúlt időkről, az elmúlt időkben jó Toldi Miklósról, az ő nagy erejéről, nagy vitézségéről… Immár én fordulok fohásszal Szent Vendelhez, hogy elnyerjem a pásztorok védőszentjének támogatását írásomhoz…
Bár időnk sok száz évnyi mögöttünk, és előttünk még ki tudja, mennyi, ezért is nincs időnk sietni… Térjünk vissza a pásztortűzhöz, amit jó szokása szerint a taligás bojtár rakott. Olyan nagy volt a lángja, hogy annak a fénye mutatta meg az irányt a hazatéréskor a legelő gulyának. Így a kolomp hívó szava mellett, a tűz is segítette a csordát, hogy az éjszaka sötétjében ne tévedjen el. A taligás bojtár rendfokozata pedig a legalacsonyabb volt a pásztorok között. Ő rakott tüzet, főzött, megvigyázta a tanyáskocsit, a felszerelést, egyenrangú volt a terelő pumival, vagy farkassal is elbánó kuvasszal. A mai világban talán az ügyvédbojtárhoz hasonlítható beosztással, de több igazsággal és megbecsüléssel.
Az ősi joggal szállás területét kereső magyarság az Öregisten bíztatásával eljutott a Kárpátok ölelő karjába. Ha már megtalálta az új hazát, őrtüzeket gyújtott, hogy azt megvédje magának. Így igazoltnak láthatjuk, hogy a pásztortűz a miénk, mert minket véd ma is…
Ki is volt, mire is gondolhatunk róla, ha valódi lényegét szeretnénk megfejteni? Első megközelítésben azt mondhatjuk, hogy a háziállatokat őrző, legeltető, a hagyományt tisztelő ember, aki szigorú rendben végezte a rábízott munkát. A juhászok a büdös sántaságból körmöléssel gyógyították a birkát. A gulyások, ha kellett, ellető kötéllel ellették ki a borjút az anyjából. A kondások a disznókat a tölgyfa- és bükkfaerdőkben is makkoltatták, mert tudták, hogy a bükknek is van makkja, ami az állatra nem mérgező. A csikósok úgy hágatták a méneket, hogy a kancák hátsó lábát levizelték, farkukat elfáslizták, hogy a mének nemi szervét a rúgásoktól és a kidörzsöléstől megvédjék. Aztán az ezeregy többi feladat, amit a pásztornak tudni kellett, fel sem sorolható, mert vége sincsen. Talán ettől a sok tudástól lettek ők pásztorok? Aligha. Bár a juhászt és a gulyást, a kondást és a csikóst pásztorfélének gondolom, mégis kellett lenni egy titoknak, ami a pásztort pásztorrá tette. Nyilván ez egy különös világ, ahol a kemény testi helytállás egy belső elkötelezettségre támaszkodott, mert a kiválasztottságnak ereje, üzenete volt. Aki a bárányban felismerte a jelet és nyájat formált maga körül, büszke küldetését járva pásztorrá lett. Egyébként maradt vadakat terelő juhász… Mint a gyermek álmában, amikor a mese szárnya alatt a veszélyes vadakat megszelídíti, és amíg a vadak báránnyá lesznek, a gyermek pásztorrá cseperedik.
Amikor én még kicsi gyermek voltam, Édesmamás horgolt terítőjén több nipp is volt. A nipp igazi kedves családi csecsebecse, amely a megszokott környezetében mindig szem előtt van, jó rá nézni, de a por is helyet foglal rajta. Édesmamám gondos portörlését látva igen kedvelhette őket, különösen a Dérynét és a Búsuló Juhászt. Témánkhoz kapcsolódik, hogy Izsó Miklós márványszobra még a Magyar Pásztor névvel lett jegyezve. Milyen a szemlélődő magyar néplélek? A botjára támaszkodó pásztor lehajtott fejét, mélabús gondterhelését látva átkeresztelte Búsuló Juhásszá emberünket. No, ezekre a nippekre különösen kellett vigyázni. Persze az én kedvencem a Kis Libapásztor volt… Kalapos fiúcska, botocskával és három gágogó libácskával. Giccs a javából, de mert engem így megszólított, fontos volt nekem. Reggelente megnéztem a libácskákat megvannak-e, lefekvéskor elköszöntem tőlük. Mivel valójában én voltam a libapásztor, féltem, hogy az éjszaka sötétjében a libák elkeverednek vagy a róka elfalja őket előlem. Ezért, mivel kis róka nipp is volt a könyvesszekrény másik reteszébe bezárva, megbeszéltem a rókával, hogy inkább én majd etetem őt is, de a libácskákat hagyja békén. Úgyhogy ebből nem let volna baj… Mint írtam, a Kis Libapásztor, vagyis én a három kis libácskára vigyáztam, terelgettem őket jó lehetőségeim szerint. Tettem a könyvespolcon ide-oda, hozzám legközelebb, hogy mindig láthassam őket. A baj abból lett, hogy a legkisebb liba mindig a legelő szélére tévedt, én igyekeztem középre visszavezetni, olyannyira, hogy amíg jobb kézzel nyúltam utána, bal kézzel a csipketerítőt lerántottam. A földre érést a gondviselés igazította, mert csak a csavargó libácska tört le a mezőről, nyakát nem szegte, de olyan egyedül maradt, hogy ettől kezdve velem aludt. Édesmama megengedte nekem…
Apám nem volt könnyű természetű ember, igaz nála a kemény külső kéreg, érzékeny belső világot takart. Nehéz lelke volt. Dacos, akaratos, rátarti. Mindennap összeveszett a Jóistennel, de minden este ki is békült vele és megbocsátott Neki. Családi viták is adódtak, mert voltak, néha úgy esett a tányér, hogy eltörött. Ha Apám Á-t mondott, Édesmamám mindig B-t. Aztán Apám eldöntötte a dolgokat. Így a dialektika kissé metafizikus módon, de érvényesült, mert végül is a másik fél meg lett hallgatva. Mondta is a sok ellenkezés miatt Apám, hogy Kati, Te vagy nekem a legnagyobb ellenségem, de hozzáfűzte azonnal, Téged szeretlek a világon a legjobban… És ez így is volt. Tudtuk, ezt mi is a húgommal, kezdetben nem, de később ennek örültünk igazán… Apám a tévedés jogát ugyan fenntartotta magának, de gyakran vette szájára az öreg mondást, amikor felém fordult: Kisfiam, Vendel legyek, ha nincs igazam. Aztán mivel senki nem szólította Vendelnek, úgy gondoltam, hogy mindig igaza volt. Apám azt mondta, ha van lélekvándorlás, ő a következő életében bárány lesz. Talán ezt Ő sem hihette komolyan. Azért biztatott minket, ne adjuk fel, van remény, ha Isten is úgy akarja, és úgy rendeli. Addig meg fogadjuk el őt mindenre elszántságában. Így hát Apám leendő bárány minőségével bíztatott minket, úgy gondoltuk leginkább önmagát. Tudta, hogy a bárány szelíd, a bárány jó, de leginkább azt tudta, hogy egy bárányra vigyáznak, mert pásztora kell, hogy legyen, még neki is…
A bárány és a jerke, a kos és az ürü, juhok önmagukban, együtt állatállomány. A nyájjá az állatokat a pásztor teszi. Ismeri, táplálja, vezeti őket. Együttműködést, összetartást, védelmet ad nekik. A pásztor és a nyáj feltételezik egymást. Pásztor nélkül nincs nyáj, nyáj nélkül nincs pásztor. Persze ebben is segít Szent Vendel…
Ahogy Nyilas Misi tette Pósalaky úr biztatására, mi is ugorgyunk tovább. A nyáj biblikus megközelítésben a hívők közössége, Isten népe. A védtelen ember-juhokra, a gondoskodó pásztor, maga Jézus Krisztus vigyáz. Számontartja őket, ha kell, életét adja értük. Mert az ember-juhok önmagukban védtelenek, gyengék, könnyen eltévednek. Az isteni vezetés nem a szabadságot veszi el, hanem beteljesíti azt, nem hagy bizonytalanságban, biztonságot ad. A Jó Pásztor az embernek mindig jót akar. És mégis mi lett a nyájjal…
Hol van a keménymag , az egymást belülről megtámasztó tábor, ki akarja a zászlót felemelni, Isten világosságát a templomban hirdetni, őskeresztények módján Krisztusért meghalni?
Lássuk már be, szétszéledt a nyáj, Isten egyedül maradt…
Dr. Vicze Zoltán – Hunhír.info
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
