A demokrácia ígérete tette lehetővé a béke fenntartását a kommunizmus bukása után. Mindenki ebben látta a garanciát a jobb életre. A kommunizmushoz nem kötődők a szabadságjogok intézményesülését várták, a kommunizmust kiszolgálók pedig azt, hogy továbbra is részt vehetnek a politikai életben, vagyis a politikai hatalomhoz való kizárólagos jogukat „feláldozták” a politikai hatalomhoz jutás lehetőségének garantálásáért. Ebből az is következett, hogy nem lesz számonkérés, politikai felelősségre vonás. E felfogás és megvalósítási folyamata legfőbb intézményi eszköze egy új alkotmányos rend kialakítása volt. Amit politikailag demokráciának neveznek, az valójában a törvény fogalmának és tartalmának alkotmányjogi újraértelmezése volt. Ugyanis akié az alkotmány, azé a hatalom a modern világi társadalmakban.
A legtöbb modern társadalom polgára naivan két dolgot szokott elhinni: a gazdaságban győz a legrátermettebb vállalkozó vagy befektető (szabad verseny mítosza), a politikában pedig a legerkölcsösebb jelöltnek kell győznie (a demokrácia mítosza). A két mítosz együtt szülte meg a posztkommunista társadalom mítoszát: a jobb rendet a Nyugat másolása (melyiké is?!) és a saját múltunk relativizálása hozhatja el. Ez lett a kommunizmus bukása utáni politikai moralitás alapja. Az új világ kialakításához jogi eszközök kellettek: nincs visszamenőleges igazságszolgáltatás, illetve nincs tulajdon-visszaadás. Mit is jelent ez? Azt, hogy a posztkommunista erők – a volt kommunisták és a liberálisok szövetsége miatt – szentesítették a Rákosi–Kádár-rendszer minden tettének a következményeit: az államosítások után kialakult tulajdonfosztást, az 1989 előtti politikai cselekedetek morális felmentését, az új rend ideológiai alapjában a régi elemek megtartását liberális kiegészítéssel. Még hogy a múltat nem beszéljük ki? Folyamatosan azt tesszük.
Persze a demokrácia mindig a jelenről szól a jövő megszólításával, a múlt és a tapasztalat értéke ilyenkor zuhan. Csakhogy minden modern demokráciának van egy sokkal mélyebb jelentése. Szemben az európai fejleményekkel, az amerikai politikai élet – noha egyfolytában köztársaságról beszéltek az antik római mintájára – rákényszerült, hogy a politika törzsi szemléletét és gyakorlatát a minden ember politikai értelemben egyenlő elképzeléssel felülírják. Az ehhez szükséges legfőbb jogi intézmények az írott alkotmány, a pozitív jog abszolút mivoltának kimondása (igazság az, amiben megegyezünk), a jogi procedúrák szentesítése (nem személyek, hanem intézmények uralkodnak), a pozitív jog materialista szemléletű fejlesztése (a hitnek nincs helye a közjogban). A liberális tolerancia, amely eredetileg vallási türelmet jelentett, fokozatosan kiterjedt az élet minden területére. Praktikusan az igazság általános relativizálásához vezetett.
Az igazságról csak vélemények vannak, de nem megismerhető. A demokrácia e felfogás politikai kerete.
A modern politika a pozitív emberi jogi tanításon és a folyamatosan táplált radikalizmuson alapszik. A megjelenítése persze sokféle néven zajlik: haladás, méltányosság, történelem végcélja. A mai liberális balos nem a honfitársainak, hanem valamilyen eszmének vagy vágynak akar megfelelni! Ettől látszik szerethető idealistának és dogmatikus zsarnoknak, ha hatalomra kerül, aki mások javainak újraelosztását látja erkölcsösnek, ahogy a klasszikus – értsd: kommunista – baloldal ezt mindig is hirdette. A kommunista és a liberális döntő ponton teljes átfedésben van egymással, ez pedig a végcél, az egyenlőség társadalmában való hit; a kommunista ezt radikálisan, a liberális pedig más eszközökkel gondolja elérni. Nem taktikai, hanem stratégiai volt az MSZP és SZDSZ kormánykoalíciója 1994-ben.
Az emberiség különböző csoportosulások összessége. Vannak benne gazdasági, kulturális törzsek, menedzseri teamek, etnikai csoportok, tekintélyüket sportból, művészetből, tudományból nyerők, akiknek az akarata és elképzelése nagyobb szorzószámmal esik latba. S akkor még nem beszéltünk a nem nyilvános hatalmi gócokról. Van, ami látható, és van, ami nem. Ami látható, az a demokrácia intézményei és folyamatai, melyeket mindenkinek figyelembe kell venni. Ám vannak folyamatok – minden társadalom ilyen –, amelyek nem láthatók.
A „csendes többség” az utóbbi időszak egyik legérdekesebb kifejezése. Ez azt jelenti, hogy egy adott társadalomban mindig vannak olyan csoportok, amelyek ragaszkodnak a véleményükhöz, de tudják, hogy ez szembemegy a mindennapok véleményterrorjával, hiszen a nyílt cenzúra funkcióját valaminek át kellett vennie. Aki uralja a demokratikus médiaközeget, az joggal gondolhatja, hogy uralja a politikát. Csakhogy ez csupán azt fejezi ki, hogy a mai demokrácia nem az igazságról, hanem a tömegmozgatásról szól. Mert aki uralja a tömeget, az képes legitimnek is mutatkozni. Legitimáció – ez a modern demokrácia kulcsszempontja, nem az igazság.
Az emberi jogok liberális hívei úgy gondolják, hogy a jogok rendszerének folyamatos kiterjesztése a legkülönfélébb kisebbségekre elhozza a teljes egyenlőség társadalmát, amelyben az egyén védett mindenféle hatalmi erőszakkal szemben. Ezáltal egyben megszűnik a politika állandóan újraképződő törzsi megosztottsága is. Az amerikai kísérlet ma is tart, most éppen a törzsiség megszüntethetetlensége melletti érvek látszanak erősebbnek. További baj, hogy mindig van ok erőszakot bevetni, ha bármely hatalom fenyegetve érzi magát. 2006-ban Magyarországon mind a demokrácia mítosza, mind a rendszerváltás mítosza súlyosan sérült a hatalom erőszakos beavatkozása miatt.
A béke már nem szent, ahogy a jelenleg egyre radikalizálódó „demokratikus” ellenzék köreiből ezt hallani lehet. Ha ezt komolyan gondolják, akkor ez nem választási győzelemhez vezet, hanem háborúhoz. Egy posztkommunista társadalomban a törzsi háborúk a közösségben és a normalitásban hívők (isteni és természetjogot értelmezők) és az ateista individualisták (modern emberi jogi gondolkodásúak) közti feloldhatatlan konfliktusok formájában ölt testet. Hogy az alkotmányos demokrácia képes ezeket a konfliktusokat kezelni? Nos, éppen ez a tétje a magyar demokráciának.
De még ez is csak a felszín. Mert a legnagyobb kérdés az, hogy az emberiség megmarad-e a normalitásnál, a világ természetes rendjénél, vagy végleg úgy dönt, hogy az ember racionális képességeinél fogva bármit megtehet, mert képes a természetes rendet saját konstrukcióival felváltani. Ha ezt teszi, akkor fölszámolja minden eddig élt ember körülményeit, az igazság forrását végleg az emberi észbe helyezi, vagyis minden relatívvá válik. A 2020-as Covid–19-járvány arra emlékeztet, hogy határa van az emberi észnek. A tudomány és a technológia majd mindent megold. Ezt gondolta Napóleon is, aki a Grande Armée katonáit a fekete himlő ellen beoltatta, majd az orosz hadjárat során a tífusz megtizedelte a seregét.
A technológia nem mindenható, nem fogja az emberiséget megváltani. Az ész nem arra van, hogy abszolúttá emeljük a státusát, mert az ember egésze teremtett lény, így bármely tulajdonsága, képessége is mástól függ. Az ember nem lehet önmaga oka, ha az lenne, akkor semmilyen baja nem volna – ugyan mi okozna önmagának bármilyen gondot?! Márpedig az ember élete telis-tele van borzalmas bajokkal. Persze képzelni lehet, hogy az anyag önfejlődése eljuthat egy olyan fokra – a tudás értelmében teljes tudásra, társadalmi értelemben a kommunizmus egyenlőségére –, ahol az ember képes a világ és önmaga fölötti uralom teljességére. Ez utópia.
Manapság a normalitás fogalmát annyira igyekeznek a demokratikus véleményformálás szabadságának világában relativizálni, hogy bármit természetesnek akarnak nyilvánítani, amit az ember csak akar vagy el tud képzelni. Ha az ember természeti lény, akkor bármit tesz, az is természetes – szól az érv. Lehet, de a normalitás az ember általános vagy teljes mivoltát veszi figyelembe, azaz például a szexuális irányultság esetében lehetséges sokféle nemi identitást kreálni, de a természet eddig még nem jelezte, hogy önmagát föl akarná számolni, vagyis a reprodukciót meg akarná szüntetni.
A dolgok legmélyén a természethez fűződő viszonyunk áll. Ezen alapszik a normalitáselképzelésünk is. A józanság normális, szemben a részegséggel, családban élni normális, megöregedni normális. Akik a normalitást relativizálni akarják a legkülönfélébb kisebbségi jogokra hivatkozva, azok azt képzelik, hogy a moralizálás képes legyőzni a természeti törvényekből fakadó kötelességeinket. Nem a kisebbségi jogok tagadása mellett érvelek, hanem a kisebbségi igényeknek, követeléseknek a normalitás fogalma alkalmazásával történő mérlegelése mellett. A kérlelhetetlen igazságkeresés itt többet segít, mint a demokráciára való hivatkozás.
A szerző politikai filozófus, egyetemi tanár
Köszönettel és barátsággal!
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
