A Népszabadság kinyírásáról

A Népszabadság kinyírásáról

1998-ban, pár hónappal a kormányváltás után egyik pillanatról a másikra megszüntették a Kurírt. A kezdetben naponta kétszer megjelenő bulvárlap a 90-es évek elején roppant népszerű volt, vitték az emberek, mint a cukrot. Ám idővel előbb az esti kékből vásároltak kevesebbet, be is zárta a kiadó, majd a megmaradt piros régi fénye is elkezdett kopni. A munkatársak azonban az utolsó napon sem tudtak semmit arról, hogy mi készül. Zárt ülésen hallgatta meg akkor Pintér Sándort a nemzetbiztonsági bizottság – a bombagyáros Dietmar Clodo ügyében, akit a belügyminiszter valamiért következetesen Ditternek nevezett –, hosszan-hosszan, mi, parlamenti tudósítók a terem előtt várakozva szórakoztattuk egymást. Bájos kis idillünket bombázta szét a telefonhívás, amit kolléganőnk kapott: miszerint nem kell már megírnia a tudósítást, az újság másnaptól nem jelenik meg.

Nem a Népszabadság-puccs tehát az első – a sikeresek közül –, amelyre a magyar nyomtatott napilapok piacán sor került. Nem első ez abban az értelemben sem, hogy ugyanarra lehet hivatkozni: a példányszám zuhanására és a jelentős veszteségekre mindkét történet alkalmából könnyű kézzel mutogathatnak a döntéshozók.

Vannak viszont fontos különbségek is. Szegény Kurír esetében – itt jegyzem meg: akkor már nem, de előtte évekig dolgoztam ott, előbb korrektorként, majd újságíróként – világos volt a képlet. A nyilván pocsék gazdaként viselkedő, minden fronton milliárdokat szétszóró Postabanknak sem szándékában, sem módjában nem állt megmenteni a lapot.

Ehhez képest más ezúttal a kontextus. Egyelőre fogalmunk sincs, hogy a Népszabadság halálos ítéletére ki ütötte rá a pecsétet ténylegesen. Amit tudunk, annyi, hogy a lap kiadója körül jó ideje ott sündörgött az aktuális Fidesz-holdudvar, amelynek nem is annyira a politikai napilapra fájt a foga, mint amennnyire az egyetlen országos sportújságra és a cégcsoporthoz tartozó vidéki sajtótermékekre. Ezenfelül a már ismert példák és a szállingózó hírek alapján vannak sejtéseink, hogy kit mi zavarhatott abból, ahogyan a Népszabadság dolgozott – az utolsó számban Rogán Antal helikopterezésétől Matolcsy György lakhatásáig sok apróságról szó van –, és hogy mennyire szeret óvatosan akciózni a fideszes médiastratégia és -politika. Hallottunk még a ciklusváltás után a legmagasabb szinten elővezetett ötletekről is, amelyekben mások mellett e lap neve is előfordult.

Mindezeken túl persze arra is emlékszünk, hogyan szerették volna bedönteni a Magyar Nemzetet másfél évvel ezelőtt, továbbá arra is, hogy mi lett az Origóból két-három év, a TV2-ből mindössze hetek-hónapok alatt.

Az újságírók problémái általában keveseket érdekelnek. Évtizedes múlt ide, patina oda, forradalom valószínűleg a Népszabadság kinyírásából sem lesz. Mifelénk valahogy a sajtószabadság csak elvont fogalom, az volt mindig, az is maradt, az okoskodó értelmiségieken kívül senkit sem izgat fel. Holott ma már nem is olyan bonyolult konkrétra fordítani az absztrakciót. Két szóban, ekképpen: mindent lehet. Na de meddig?


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »