Tizenkét nappal harmincharmadik születésnapom után, 1989. január 28-án
Pozsgay Imre államminiszter kijelentette, hogy 1956 forradalma nem
ellenforradalom, hanem jogos népfelkelés volt. Pozsgay ugyanolyan a
magyar politikában, mint a közel-keletiben a drúzok. Ha egy
konfliktusban a drúzok valaki mellé állnak, akkor jó eséllyel
megjósolható, hogy az a valaki győzni fog. Nem miattuk, hanem azért,
mert ők a Közel-Kelet barométerei. Ha pedig a drúzok a Közel-Kelet
barométerei, Pozsgay Magyarországé. Kár, hogy már megöregedett. Illetve
nem is az a kár, az természetes, inkább az, hogy most nem hallunk tőle
olyasmit, hogy mondjuk “a mai rezsimmel szembeni minden elégedetlenség
tökéletesen érthető”. Ha Pozsgay átpártolna valamelyik ellenzéki erőhöz,
az már kereshetné az embereket a kormányzati pozíciókra. De most persze
nem róla lesz szó, ez csak a bevezetés volt.
Hányan lehettek 1956. október 23. tüntetői? Kezdetben pár ezren. Kora
délutánra ez a szám elérte az ötvenezret, este a Kossuth téren már
kétszázezren voltak. Ennyien férnek a Kossuth-térre, akármit is mond
erről a CÖF. A Hősök terére is ennyien férnek. Ennyi ember előtt mondott
beszédet Orbán Viktor 1989. június 16-án. Ez volt az a létszám, ami
elegendőnek bizonyult egy forradalomhoz és ötvennégy évvel később egy
fülkeforradalomhoz. Ne nevessünk, ez utóbbi ugyan nem volt véres, mint
1956, de jóval veszedelmesebb. Abból a tizenkét napból még bármi
lehetett volna. EBBŐL már nem lehet bármi. “Túl sok az idő, / megtörtént
velünk, / hát kellett ez nekünk, / hát kellett ez nekünk?” – énekelte
Menyhárt Jenő, mit tesz Isten, ezt is éppen harminchárom éve.
A francia forradalom a Bastille ostromával kezdődött. 1789. július 14.
reggelén körülbelül ezer (!!) ember gyűlt össze az erőd előtt, a benne
tárolt puskaport és fegyvereket követelve. Délutánra negyven-ötvenezren
lehettek, annyian, mint a magyar tüntetők 1956. október 23. hasonló
napszakában. És ez a létszám elegendőnek bizonyult a történelem egyik
legbestiálisabb, és addig legvéresebb zendülésének a kirobbantásához. De
nem csak ahhoz: A FRANCIA NÉP FELKELT, mondják róla nagy egyetértésben
mindmáig.
Budapest népessége 1956-ban 1,9 millió fő volt, 1989-ben 2,1 millió (ma
ez a szám nagyjából 1,7 millió). Párizs össznépessége a 18-19. század
fordulóján 547 800 fő volt. Mindhárom esetben a lakosság durván
EGYTIZEDE vonult ki az utcára. Az egytizede. De még annyian sem kellenek.
1917. november 7-én (az orosz naptár szerint október 25-én), este 21
órakor Szentpéterváron az Auróra cirkáló vaktölténnyel leadott egy
ágyúlövést a város felé. Ez volt a jel: elkezdődött a Téli Palota
“ostroma”. A főszereplő pár ezer vörösgárdista és matróz, kontra néhány
száz kadét és egy női zászlóalj (az úgynevezett “halálzászlóalj”, vagy
Bocskarjova-osztag) volt, mely utóbbi az ostrom kezdetekor egy
mellékajtón át távozott. Az “ostromban” hat, egész Petrográdban
hatvanegy ember esett el. De volt egy kis gubanc. A gárdisták és
matrózok ugyanis felfedezték a pincében a cár legnagyobb borkészletét,
több tízezer palackot. Nem telt bele sok idő, és az “ostromlók” mocsár
részegen fetrengtek a földön. Lenin valahogy megtudta, és megbízható
őrséget állított a palota elé. Az őrség lefoglalta a bort, s
ezután…árulni kezdte. Végül úgy lettek úrrá a helyzeten, hogy újabb
(még józan) emberekkel a megmaradt palackok tartalmát a csatornába
öntették. Ez volt a Nagy Októberi Szocialista Forradalom, annyi évünk
annyi megható ünnepségének tárgya. Közönséges bolsevik puccs volt,
bólogat az Olvasó, ami majdnem megbukott a cár borain. DE VOLT MÉG EGY
PUCCS. A Téli Palota ostroma önmagában még semmit nem jelentett, csak
egy átmeneti anarchia kezdetét. Valódi bolsevik hatalom úgy lett belőle,
hogy 1918. január 18-ra bolsevik, eszer, mensevik, kadet és egyéb pártok
részvételével összehívták az Alkotmányozó Gyűlést. Ezen a bolsevikok
aránya huszonöt (!!) százalék volt. (Csakúgy, mint a kezdetekben, a
“bolsevik” név születésekor, amikor az Orosz Szociáldemokrata Munkáspárt
II. kongresszusán
Lenin KISEBBSÉGBEN LEVŐ hívei az EGYIK vitapontban többséget szereztek,
Lenin pedig ezt kihasználva rögtön el is nevezte magukat “többségi”-nek.
Történt pedig mindez 1903. július 30-án, egy brüsszeli pajtában, néhány
tucat forradalmár részvételével.) Lenin azt javasolta, hogy a Gyűlés
szentesítse a bolsevik hatalmat. Amikor a képviselők erre nem voltak
hajlandók, a vörösgárdisták és matrózok egyszerűen szétkergették őket.
Ez volt a tényleges puccs. “A rablánc a lábon nehéz volt, / de széttörte
büszkén a nép”, énekelték ezután majdnem háromnegyed évszázadig a
szovjet pionírok lelkesen, teli torokból.
Nép nincs, csak az elvont fejekben. Különböző emberek vannak, különböző
vérmérséklettel. Szangvinikus, melankolikus, kolerikus, flegmatikus. Már
Hippokratész és Galénosz is foglalkozott a kérdéssel, Ernst Kretschmer
pedig még a testalkattal is párosította (alkati tipológia). És e
különböző típusú, különböző embereknek csak tört része vonul az utcára.
Elsősorban azok, akik eleve olyan alkatúak, és/vagy úgy jön nekik össze.
De… ŐKET LEHET LÁTNI ÉS HALLANI. A többiek pedig… a többiek pedig
MINTHA OTT SEM LENNÉNEK. Ők kinéznek az ablakon, és látnak sok embert. A
kisebbséget. Mindazonáltal e kisebbség, ott és akkor többségnek TŰNIK. A
többséget azért nem látják, mert hozzájuk hasonlóan csak az ablakon néz
ki. Ami innentől következik, azt a pszichológia TÉVKÉPZETNEK nevezi. A
tévképzet az ember tudatába tartósan beépülő hibás elképzelés. Elejt egy
tárgyat, és az egyenesen lefelé esik. Ebből pedig azt a következtetést
vonja le, hogy ha egy repülőgépről ejt le valamit, az is egyenesen
lefelé fog esni. Jelen esetben lát egy felhevült tömeget az utcán. Mást
nem lát. És arra a következtetésre jut, hogy az emberek MIND ott vannak.
Talán csak ő maradt le valamiről. Nem látja viszont a hatalom
képviselőit. Később már láthatja, de a tömeg volt az első. Imprintig. Ez
vésődik be először. A többi védekezésként rögzül benne. Az ablakon
kitekintő polgárban működésbe lép a hordaösztön, és az erősebbhez való
csatlakozás ösztöne. Önvédelem. Jelen pillanatban mindkettő a látott
tömeghez kapcsolódik. Ha nem látta volna, ugyanúgy élt volna tovább,
mint annak előtte. De látta. Innentől türelemjáték kezdődik, a hatalom –
ha még létezik – és a tüntetők között, amelyeknek csak EGY RÉSZE valódi
tüntető. A többi már a csatlakozó. Aki magától két szalmaszálat nem
tenne keresztbe. Amelyik tovább győzi idegekkel, az lesz a győztes. Nem
kell messzire menni szemléltetésért. 1956-57 erre is példa, arra is.
És az erőszak? Az erőszak önmagában semmi. Nem csak a magyar ÁVH
próbálkozott meg vele, hanem a cári Ohranától a Savak-ig, Reza Pahlavi
iráni sah titkosrendőrségéig, a Stasi-tól a Securitate-ig mindenki.
Minden sakkjátékos tudja, hogy az erő pozíció nélkül nem sokat ér. Mi a
pozíció? Az a helyzet, amiben az erőt hatásosan alkalmazni lehet.
Fizikai helyzet és pszichikai helyzet. És akkor mi történt 1956.
november 4. után? A hangadók egy része elesett, más része disszidált,
harmadik részét kivégezték illetve börtönbe zárták. Aki még maradt
belőlük, és valamiképpen megúszta mindezeket, az viszont azt látta,
hogy… Európa csendes, újra csendes. Annak a fordítottját, mint amit a
passzív polgár október 23-án. És úgy érezte, hogy egy óriás tartja
vasmarkában: a Szovjetunió. Az óriás ezt ki is használta: Magyarország
megszállásához és a forradalom leveréséhez kevesebb katonát és technikát
vonultatott fel, mint tizenegy évvel azelőtt a nyolcvanezres védőseregű
Budapest ostromához. Ezek után Kádárnak semmi mást nem kellett tenni,
mint a saját erő LÁTSZATÁT produkálni. Minél kevesebb szovjet katonát az
utcákon, ellenben minél több rendőrt, munkásőrt, minél nagyobb
tömegrendezvényeket. Az emberek megoszlása nem változott, de most ÚGY
TŰNT, hogy mégis. És ez éppen elég volt. Erre épít az összes Békemenet.
Erre épít a “kétharmad”, a “nemzeti konzultáció”, az egész kormánypárti
propaganda.
Népfelkelés NINCS, kedves polgártársak. Fülkeforradalom sincs, kétharmad
sincs. Ha tizenketten lennénk, mint az apostolok voltak, akkor még
lehetne, de minél többen vagyunk, annál kevésbé lehet. Báránykák vannak,
és néhány vezérürü. Ürü, a szó szoros értelmében: nem szaporodik, csak
sokakat magával ránt. És minél többeket ránt magával, annál többek
csatlakoznak még hozzájuk. Óriási nyáj lett ebből, sóhajt a józan Olvasó.
De ez csak a látszat, mint tudjuk azt. Ahogy jött, úgy mehet. Meg lehet
fordítani, csak a megfelelő pozíció kell hozzá.
2015. 08. 14.
Gaál Péter
Forrás:emberiseg.hu
Tovább a cikkre »
